Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 23. szám · / · Szabó Dezső: A bujdosó királyfi

Szabó Dezső: A bujdosó királyfi
II.

Egyszer megint elkergették helyéről. Azért kergették el, mert nem bántotta őket s ezt nem tudták neki megbocsátani. Az emberek ebben a faluban bálványimádók voltak. A bálványuk egy óriási cserépmalac volt, mely két hátsó lábán állott s a két első mancsában két nagy perselyt tartott. Ezekbe a perselyekbe a hívők pénzt dobtak s a bálvány ezekből táplálta a papjait. Ez volt a bálványnak egyetlen transzcendens foglalkozása, s ha ezt elvégezte, csak egy koszos cserépmalac volt.

Idejöttének hírére a bálvány papjai fellármázták a falut, hogy jön a nagy ellenség, mely főszellemünket fel fogja dönteni. A falu erre, gyermekek, nők, férfiak összefutottak s körülállták a bálványt. Neki vetették védve vállaikat s kezeikben fegyvert tartottak. S mert nagyon soknak látták magukat, örvendtek, hogy most életük eposz lesz s előre hősnek duzzadtak a békájukban. Mikor aztán a királyfi megérkezett, végtelenül mulattatta a nagy cserépmalac, a két persely s a kékre feszülő buzgó hívek. Levette kalapját, letérdelt és pénzt tett a perselybe. Az emberek dühös csalódással kiáltották: - Hiszen ez éppen úgy tesz, mint mi! - Azután napról-napra várták, hogy támadjon, de ő mind vidámabb és alázatosabb lett. Erre kitiltották a faluból.

Felvette még ki sem bontott batyuját és tovább ment. Maga vigasztalóan mondta: - Olyan kicsi ez a föld és meglehetősen gömbölyű. Ha egyszer átkergetnek rajta, újból fogom látni a testvéreimmé szokott dolgokat. Mennyi hazatérése lehet annak, akit mindig tovább kergetnek. S ha majd megint járom e helyeket, ismerős lépteimre fölrepülnek volt napjaim, mint a hazajövő gazda elé az udvar galambjai. És szárnyuk lebbenésén hozzák volt ifjúságomat. Akli mindig tovább megy, az sohasem öregszik meg.

Megindult a keleti hegyek felé, ment, mendegélt. Elért az erdő széléhez, a fekete folyóhoz. Előtte mind síkság, háta mögött a komor hegyek a hallgató erdőkkel. A folyó közepén egy kis szigetecske volt három-négy óriási nyárfával, a szigethez kötve panaszos láncon egy magános csolnak rángott.

Leült a folyam partján: Jaj, sohasem megy át ezen a vízen. S mert senki sem látta, az arca szomorú és csüggeteg volt. Nézett, nézett maga elé. Egyszer csak látja, hogy egy vakondtúrás tövében két kis egérke szerelmeskedik.

A királyfiból síró vallomásban tört ki elrejtett veresége.

- Egérke, egérke, de boldog vagy te és hogy irigylem a te kicsinységed. Mindenki elég nagy arra, hogy neked morzsát adózzék, s te mégsem vagy adósa senkinek. Előtted van a roppant világ s a dolgok mögött lépked a halál. És te vidáman gyártod az életet és társad van, egérke.

Bizony megsúlyosodott az én magányosságom is. Szeretném, ha valakiből visszahallanám azt, ami bennem jó, mert az akkor még jobb lenne. Mit épített az én ifjúságom?

Íme temető, sírbolt vagyok és koporsók feküsznek sorra bennem. Mindenikben én fekszem, új napok új szülötte, más arccal, más erővel, más örömökkel. Hol van e holtak öröksége?

Megtalálom-e valaha királyságomat? Vagy hiába a szemem színei, a fülem dalai, tapintásom talált drágaságai? Oh, érzékeim, mély kútjai a fakadó világnak! Mennyi gyűlő kincs és senki sem lesz gazdagabb tőle.

Mozaik vagyok, órák, napok, felém hulló dolgok mozaikja, bolygó Bábelje az összezajongó világnak. Ha jönne az a nő, aki az én egységem!

Arra születtem, hogy gyermeke legyek valakinek s ő az én anyám volna. Hogy ölelésben ismerjem meg magam s ő az én szeretőm volna. Hogy dugott reménnyel jövőt dédelgessek s ő az én leányom volna.

Oh, magános csónak a fekete vízen, milyen szomorú a te láncolt egyedüliséged.

Most pallót pillantott meg. A pallón át favágók jöttek. Napos tisztás szélén magános fákat irtogattak. Most a folyón át jöttek, árnyékuk a pallóról nehezen csüngött le a fekete vizekre. A favágók lassú, vontatott dalt daloltak.

- Mi vagyunk a szegény favágók. A földből kifakad a fa: törzs, rügyek, ágak, lomb, virág. Nagy, zúgó csoda a fa és mi levágjuk, nem értjük, de meg tudjuk ölni. Kopaszra fosszuk, hazavisszük. És lesz belőle tűz, finom láng. Bennünk öröm és melegedés, gyermekink arcán gyönge rózsa. Kis kezüket feléje nyújtják s nevetnek.

Mi is kifakadunk a földből: erős törzs, futó lábak, míves berek s a drága szem. Az ember is egy nagy zúgó csoda. Nem értjük magunk s aztán meghalunk. De lelkünk fellángol a mennybe, tűz lesz, finom láng s puha arcú gyermekangyalok tartják feléje kis kezüket.

Elmentek, pedig a királyfi úgy szeretett volna társuk lenni. Lenn a sík fellehelt kéksége estévé sűrűsödött s a hegyek fölött felrengett a hold búsult arca. Az erdő nedves mélyén feltántorodott a szél avart zörgetve hozta feléje az őszt. A nagy éj döbbentő kietlenségében nem volt semmi emberi. Elaludt.

Álmában lépéseket hallott az erdőben. S ezeknek a lépteknek a zenéje fájdalmas, gyönyörű, élet-előtti emlékezéssel töltötte meg. Úgy érezte, hogy nem csak szemeivel lát, hanem minden pórusa egy kitágult szem s egész testével nézi a világot.

Az erdőben egy szőke lány járt. Bontott haja besátorozta termetét, nagy fekete szeme hisztérikus nevetésre vagy merev csodálkozásra változott. Beteg-szép hervadt ajkai mosolygásban és felcsukló sírásba vonaglottak. Nagy palettát tartott kezében, melyről ragyogó színeket vett s ráfestette a fák levelire. Néha idegesen tapintott, néha megállott, nézett, nézett.

A királyfi lelke mélyedes-mélyén felmerült ez az arc, s már előre hallotta emlékezett hangját. A lány ránézett és szólt:

- Szegény királyfi, hova lettél?

A királyfi magára nézett. Teste burka üvegátlátszó volt és benne semmi, semmi, semmi. Csak egy nagyszájú vigyorgó kis béka. A lány tovább beszélt:

- Látod, szegény királyfi, te már csak egy zengő burok vagy, tégedes-téged megevett ez a csúnya béka. Így kellett rád találnom?

A királyfi lassú, szavakba hulló könnyekkel kérdezte: - Mi hát a bűnöm? Hol hibáztam? Miért szólsz csak most hozzám?

- Elvesztetted magadat, mert magadat kerested. Hangzó semmi lettél, mert magad akartad élni. Azt hitted, magad éled ki s erő-gőgöd rángó vitézjánosa voltál. Azt hitted, életed gazdagítod s ezt a csúnya békát tápláltad magadnak. Miért nem kerestél engem? Én vagyok az értelmed. Keress engem és nem leszel magános, keress engem és megtalálsz az embereken keresztül.

A királyfi mellét nehéz sírás kalapácsolta. A lány a sírásra elrezzent, táncos léptekkel az erdőbe tűnt s éles, hosszú kacagást bontott ki magából. A kacagás szétpatakzott a levegő lejtőin. A királyfi hűvös őszi reggelre ébredt.