Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 22. szám · / · Szabó Dezső: A sebesült

Szabó Dezső: A sebesült
I.

Harmadéves tanárjelölt volt, mikor kiütött a háború s addig tanult és éhezett, mint sok más társa.

Csakhogy neki az éhezés nem volt szenvedés, vagy legalább nemcsak szenvedés volt. Egy különös instrumentummá tette az éhséget, melyre nagyon-nagyon sok húrt feszített, s amiből csodálatos muzsikát, jövőt zengő, mély, emberi öleléses muzsikát tudott kicsalni.

A dolog körülbelül ilyenformán volt:

Minden elsején hetven koronát kapott. A Petőfi utcában tanította egy ószeres zsidó három gyermekét: egy második elemista s egy negyedik reálista fiút s egy második polgárista leányt. Ezért kapott havi harminc koronát. A többi negyven koronát egy nyugalmazott postatanácsostól kapta, ki annyira unta őszülő agglegénységét, hogy elhatározta, hogy "nyelvet" tanul, s mert éppen Gyulai botlott eléje, franciául tanult.

Mármost a hetven koronából minden elsején legelőszöris legelőször megvette az egy-két legszükségesebb könyvet s megfizette a lépcsőalji vacakért, amit szobájának tisztelt, a tizenöt korona lakbért. A többit úgy osztotta be, hogy 15-16-ig kétszer ehessék napjában: ez volt a mohó, felszívó tanulás ideje. Ezután 24-25-ig csak egyszer evett naponta: kevesebb mozgás és kevesebb tanulás. Ettől kezdve elsejéig teljesen koplalt: lehető legkevesebb mozgás és csendes szemlélődés.

A hó első két hetében vére, képzelete vidáman ficánkolt, mámorosan az evéstől. A változó vér új és új éhséget hozott lelkébe dolgok, lelkek, sorsok iránt. Az egyevéses napokon aztán fokozatosan gyengült, rendezte az eddig nyert képeket. De igazán emberré, minden emberit visszhangzó sokszoros emberré csak étlen napjaiban mélyült.

Az első egy-két ilyen napon még megengedett egy kis olvasást magának. De mikor a sorokat ferdén egymásba tolódni látta s a lapnak zöld tónusa lett, beszüntette az olvasást. Az első nap este felé rendesen egy kis éles fájdalmat érzett, a gépies test bosszantó figyelmeztetését s másnap reggel kissé szédült. Aztán minden elmúlt.

Ezekben a napokban legszükségesebb mozgással járó teendőit végezve, otthon ült. Minél tovább nem evett, privát óráin annál vidámabb, automatikusan mosolygó arca volt. Ezért úgy értelmezte a halálfejek riktuszát is, hogy azzal a vigyorgással akarják elszégyenkezni, hogy nem élnek. Ha aztán hazaérkezett, az ágytakaróját leterítette a földre, végig dűlt rajta, szokásból maga mellé tett egy könyvet és így beszélt magának:

- Most a bennem levő energia- és kalóriamennyiséget lehetőleg spórolnom kell. Játsszunk házi nemzetgazdaságot.

És egy különös, fakírszerű állapotba parancsolta magát: nem mozgott, nem gondolkozott. Puha, altató lebágyadás terjedt szét tagjain, mely olyan megható és meleg volt, mint mikor édesanyja nagykendőjével letakarta didergő tagjait. Álomba, tisztán csörgő, lábujjhegyes álomba zsibbadt. Két-három órai szunnyadás után felébredt s nagy megtágult, sápadt-kék szemeivel nézte az ablakán becsonkuló udvart.

A dolgok valami különös, figyelmes könnyűséggel mentek szemeibe, mintha tudták volna, hogy most nem szabad érzékeit megterhelni. Az udvaron volt egy óriási vas takarító rúd s ezt most olyan valótlanul könnyűnek találta. A felső folyosó csücske, az árnyékszék, az udvaron felejtett seprű, az átmenő házmester vagy egy megálló gyermek: minden olyan szimpatizáló, kíméletes formákban jött szemeibe, hogy azok könnyesen, eláradt melegséggel ölelték a világot.

Azután lehunyta szemeit s megint álomba gyengült. Felébredve képek jöttek szemeibe. Nem ő gondolkozott vagy idézett képeket: ezek a képek jöttek lágyan, óvatosan tudatába, mint valami pufók angyalfejes bárányfelhők a csendes horizontba. Látta az Osztermanné boltját Kolozsvárt a Felsőszén utcában. Az auszlágban paprikás szalonna, süvegcukor, cipó, lantorna papiros és spárgatekercsek vannak. Érezte a szalonna átható finom szagát s ínye megtelt a szopogtatott szalonnabőr kedves ízével. Azután torokgyíkos kisgyermek önmagát látta az ágyban - szemben vele, a szekrény tetején sorba rendelt befőttes üvegek. Ő hallja anyja lépteit, magára húzza a takarót s ravaszt tettetéssel elkezd fájdalmasan nyögni, mert tudja, mi fog következni. Édesanyja bejön, nagy földfekete szemei ijedten merednek világító homloka alatt s becéző szavakban keresgéli, hogy mit adhat, mert vak érzése van, hogy amíg ő adhat valamit a fiának, addig nincs komoly veszély. Akkor ő kényes, kanyargós fájdalommal mondja: - befőtt. - Az anyja nevet, mert már tudja, hogy tettetés a dolog, bolyhos, melegítő nevetéssel. - Hát melyiket akarod. - A nagy gömbölyűt. - És a következő percben befőtt barackot eszik dalos, betegséget lerúgó kedvvel. Elébe áll a Múzeum körút óriási csemegekereskedése, nagy tátott fényes kirakatával, a finom sonkával, cifra sajtokkal, neve nem ismert ínyenc dolgokkal s valami határtalan gőg puffad szét testében, hogy az ő képzeletében ilyen királyi fogra termett dolgok vannak.

A privát óráit úgy osztotta be, hogy a hó két utolsó napjára ne essék lecke, mert akkor már egyáltalán nem szabad mozogni. Akkor azokat az édes elbágyadásokat rohamosan rázuhanó kétségbeesések váltják fel, dühében harapni akarna húst, végtelen sok húst, hogy a fogain lecsurgó vértől megteljenek az utcák. Szerencsére ezek a rohamok hamar kifárasszák a testét s újra álomba csügged. Ilyenkor éjjelenként hasító száraz fájdalmat érez, felriad s azt veszi észre, hogy vacogó fogai közül sóhajtások s ez a mondat jön ki gépies ismétlésben: - Én Istenem, mi lesz velem, én Istenem, mi lesz velem? - A szája és torka száraz s iszik mohó nagy nyelésekkel, s a víz kotyog a hasában, hogy maga előtt látja a szántásra menő szekeret, hátul felláncolva a vizes deberke, melyben éppen kotyog a víz. S egy pillanatra megvigasztalja a végtelen fiatal mező lehelete. Befordul, újra elalszik.

Ezekben a napokban alakult ki benne valami különös, teljes test-lelkét megtöltő egész lényegű rokonság mindennel, ami van: a falra húzott ceruzavonalakkal (érezte a munkájában megrabolt csüggedést), a dolgokkal, az emberekkel, mindennel, mindennel. Igen sokszor azt sem tudta, meddig fáj s hol nem ő a világ. S mint egy rejtett kincstár: nagy büszkeség volt énje mélyében, hogy aki annyit tud megszenvedni, az nem élhet hiába.

Hanem aztán az első evés! Ó, szomorú mindig jóllakók, nem tudjátok, mennyi végtelenség, mennyi ölelkezés van az evésben! Mikor az első falat szétmelegszik a testben s az első rágó mozgások úgy visszhangoznak benne, mint a kéréssel kopogtatott jó szív. Az agy minden bolyha, a vér minden egyes cseppje gyermekörömmel nevet az új vendég elé s ez a nevetés egybecsörög, végigfolyik az egész testen s valami végtelen napos horizontot, becsületes magabíró optimizmust vált ki az evőben. S azok a könnyek, melyek megbocsátva, mindent letörlőn előbuzognak az első falat után, hogy megmondják: a világ jó, a dolgok szolidárisak az emberekkel s az emberek egyek a leiket termő drága testben.

Mikor a háború kitört, Gyula kész, jó tanulós buzgalommal ment katonának. Természetes kötelességének érezte, hogy megvédje azt a földet, ahol olyan szívesen tudott éhezni, s a könyvnek, kenyérnek olyan íze van. Bár egy kicsit fájt elhagynia a lépcsőalatti zug megszenvedett otthonosságát, a kis ferde vacokszobát, a végtelen álmokat.