Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 21. szám · / · Harry Russel-Dorsan harctéri levelei (2.)

Harry Russel-Dorsan harctéri levelei (2.)
V.

French: francia. - Ami a győzelmet illeti. - Köteles titoktartás. - A chiffre. - Információim. - D. hadnagy. - Privát. - Az idegenvezető. - Az út. - Eredmény. - Menetelő parasztfiúk. - Holt liba. - Az amiens-i templomtorony. - Chaulness, St. Just és Creil. - Búcsúzók és színes plakátok. - Parasztkezek. - Kóbor kutyák. - A táj. - Ebéd Roederernél. - De Bebéby. - Amikor lehet vele beszélni. - Az öreg Roederer. - Ostendei ismeretség. - Az epernay polgármester. - Amit Madame Veuve Cliquotnak szabad. - Veuve Cliquot vigasztalása. - De Bebéby. - A legjobb roastbeef. - Úti élmény. - Hors d'ouevre. - Drága vacsora. - Meghatottság. - Jövendő csataterek. - Elmaradó évjárat. - Veuve Cliquot. - A postán. - A rheims-i székesegyház. - Clovis. - A karcsú Jeanne és a kövér XVI. Lajos. - Semmi újság. - Rheims-i lapok. - A Présház. - Tradíció. - Csend és némaság. - Davis és Dandy. - Menetelő csapatok. Pioupiou tiens bon! - Angol csapatok. - Szomorúság, szokás, jellem. - Egy varjúcsapat. -

Sajnos az angol vezérkart már nem láthattam. Úgy hallom, Sir John French nagyon sietett Párizsba, ahol rendkívüli érdeklődéssel várják. A legnagyobb rokonszenv előzi meg és minden remény feléje száll. A franciák oly gyermekesek! Nekik elég az, hogy ez a French franciát jelent.

Egészen bizonyos különben, hogy az angol vezérlő tábornok és vezérkar láttára a párizsiak meg fognak nyugodni. Egy ilyen vezérkar egy ilyen Sir John French-csel az élén csak győzelmet jelenthet.

A vezérkari tisztek is, úgy hallom, feltűnő gyorsan távoztak Calais-ból. Csak éppen annyi idejük volt, hogy megfürödhettek, megborotválkozhattak és bevehették a breakfast-et. Távol Angliától, egy igazi brit breakfast, mily vigasztaló!

A papírjaimat, a rendelkezések egész jegyzékével (privát) kerülő úton kaptam meg. A legnagyobb titoktartás kötelez. A chiffre egyelőre: Douglas. Az autó 60-as angol Brazier. Legutóbb Epsomba szaladt s a saroglyákon s kerékküllőkön még rajta van a hazai sár. Az idő elég jó. Friss szél fú a tenger felől. Ez minden információm. D. hadnagytól néhány sornyi levelem volt. Nagyszerű dolgok, de sajnos ezekből, taktikai okokból, semmit sem közölhetek. A levél többi része privát.

*

A hotel előtt, amint felkészülök, egy fiatalember, nyilván idegenvezető, alattomos mosolygással közeledik felém és suttogva kérdi, a lehelete melegével a dobhártyámat érintve:

- Voules vous voir des femmes?

Köszönettel elhárítom.

- Angol vagyok - jelentem ki.

Mire egy olyan egészen intimus és privát ajánlatot tesz, amily inkább megfelel angol fajbeli sajátosságomnak. De a gép zakatol, pufog, dübörög s indulnunk kell. Dandy felszökött a párnára. Egykettőre mi is elhelyezkedünk. A volán fordul. Repülünk.

Egy vezérkari térképem van. Minden apró domb, lankás, halom és hegyoldal oly pontos hullámzással és hegybe futó csúcsosodással van kijelölve rajta, mint egy lázbeteg hőmérsékletváltozása. Nem lehet tévedni. Az út simán kinyúl előttünk. Sudár francia ezüstnyárfák köszöntgetnek az árokpartról. Nagy, derék tyúkok megriadva, kinyújtott nyakkal, mint törpe struccfiókák, eszeveszetten rohannak előttünk. Egynémely francia pudli, tradicionális támadótechnikával (mert itt minden tradíció) pont a keréknek vág, elfulladt lihegéssel. Eredmény: egy rémes vonyítás s egy kevés vér a porban.

A normandiai táj a régi kedves. Inkább érzem, mint látom magam körül, száguldozás közben. Alma rengeteg sok lesz az idén.

Néhány automobil halad előttünk s úgy veri a port, hogy utól kell érnünk. Menetelő parasztfiúk, a kalapjukba tűzött színes papír és szalagdísszel, francia kokárdásan, letérnek az út szélére porfelleges robogásunk előtt. Ezek mind mennek, gondolom, Amiens-be, különben aligha mennének gyalog. Erőteljes normandiai fiúk, vasárnapi kiöltözködésben. Csapatonként fel-feltűnnek s ott vannak újra előttünk, szakadatlan vándorlásban. Van olyan, aki egy francia lobogót visz, hallatlanul büszkén, mint egy őrült. Egy másik egy holt libát szorongat a hóna alatt. Ez bizton hazulról hozta a baromfiudvarból búcsúképpen, egy utolsó jó falatnak. Majd megeszik a libát a bajtársakkal valami kaszárnyaudvarban, amúgy rouen-i módra, ahogy Normandiában szokás. Egyelőre a holt szárnyas búsan lógatja a nyakát a fiú karjáról és két merev libaszem a síron túlról néz, üveges kékséggel.

Hirtelen, a világos égben, hegyesen feltűnik az amiens-i templomtorony.

- Bemegyünk? - kérdi Davis.

- Dehogy megyünk, isten őrizz!

S már hátba döföm a sofőrt.

- Térjünk le Chaulness-nak, ha lehet.

- A térképet!

Belemered s már mondja is:

- Persze, hogy lehet.

- Antul jobb.

És haladunk Chaulness, St. Just és Creil felé.

Feldúlt falvak, a háborús készülődés lázában. Szalagdíszes parasztfiúk baktatnak s mennek csapatonként a közeli állomásra. A házfalak eltűnnek a mindenféle színes plakátok papírköpenye alatt. A templomtoronyban szól a harang, nem tudni, miért. Öreg parasztok megriadt gesztikulálásban olyan kérges-sebhelyes kezeket lobogtatnak, mint egy-egy lófej. Ez ama híres és monstruózus francia parasztkéz, mely a földet túrja. Millet és Zola ismerték e kezeket.

Egészen lassan megyünk e falvak főutcáján keresztül. Ki tudja, mi sepert itt végig, hány szekér, autó, vágtató csendőrök s búcsúzó ifjúság a felkavart por viharában. Feltűnően sok kóbor kutya vágtat. Ez mutatja legjobban, hány felzaklatott család van erre. Az egész táj, apró tanyákkal s majorokkal kitarkítva, nyírfákkal ezüstösen s a száradó lepedőkkel mélán csak áll, csak áll az egész táj, bután és részvétlenül. Van valami ez emberi nyomor fölött, valami érzéketlen és nagyszerű, aminek mindehhez, úgy látszik, semmi köze nincsen.

Creilben letérünk Soissons és Rheims felé, hogy Párizst elkerüljük.

*

Rheims-ben ebéd Roederernél. Madame Veuve Clicquot is jelen van. Már roppant öreg, de még mindig roppant bájos, s úgy hallom, fiatal katonatiszt szeretői vannak.

Meglehetős sokan vagyunk az asztalnál. Az epernay-i polgármester is itt van. És többek között egy De Bebéby nevű francia tüzérkapitány-kolosszus, aki egy szót sem szól s csak eszik, kimérten, metodikusan, roppant adagokban, a tányérjába veszve, boldogan eszik, micsoda drága jó ember is lehet ez, De Bebéby!

- Legkiválóbb tisztjeink egyike - magyarázza a szomszédom -, nem sokat beszél, de cselekszik!

- Indeed - felelem, ahogy szoktam.

- Egyébként sokat utazott. Különösen Angliában. Ez önt érdekelni fogja.

- Oh, hogyne! Majd beszélek vele, ebéd után.

- Ez az. Ebéd után, akkor lehet.

Az öreg Roederer, a családfő, a legrégibb s a legelső az összes többi Roederer között, feltűnően hasonlít egy kiváló s gondolom, osztrák-magyar orvosprofesszorhoz, akit Ostendében láttam e nyáron, hófehér hosszú szakállal, mely fürdés közben a zöld habok fölött lebegve, neptuni szépségével magára vonta figyelmemet.

Drága jó öreg Roederer az asztalfőn ült s onnan nézett vendégeire, kollektív jóindulatot sugárzó tekintettel s a finom öreg urak ama sajátságos pillantásával, mely elnézést kér saját magának is. Ízletes ételek sűrűn követték egymást, s ama bizonyos borok derriére les fagots, ahogy a francia epikuristák mondják. Bebéby kapitány, hallatlan állkapcsainak gépies ki- s benyitásával, mint egy amerikai konzervgép, szedte magába s morzsolta péppé a különböző halakat, vadakat és szárnyasokat s közben szétnézett az asztalon, figyelmesen és szakértelemmel, mint egy pedáns szemétkocsis, hogy mindent berakjon magába és semmit künn ne felejtsen. S míg mindez így volt, drága öreg Roederer hazafiasan lamentált, dús fehér szakálla mózesi lobogásával, a mousseline-mártások fölött.

- Jönnek a poroszok - mondta -, az nagyon rossz, az nagyon rossz!

Ez egyszerű és aggódó szavainak nagyiparosi tekintélye és dekoratív szakállzata kimondhatatlanul mélységet, jelentőséget és eredetiséget kölcsönzött. Mindenki elborult az asztalnál és szomorúan lecsüggesztette a fejét. Csak Bebéby pillantott fel büszkén és intett a felszolgáló inasnak, hogy a tállal jöjjön közelebb.

- Bizony az nagyon rossz - hagyta helyben az epernay-i polgármester, miközben szomorúan lapátolta a tányérjába mártásmaradékát, francia módra egy jókora zsömledarabbal, mintha egy sírt hantolna be.

- Nagyon rossz, nagyon rossz - sipongta Veuve Clicquot öregen és kecsesen,- nem is tudom, ha olyan rossz. 1870-ben hadiállapotban, egy éjszaka nagyon föltűnt, milyen gáláns az uram. No hát nézzék csak! Reggel két nagy szál porosz tiszt között találtam magam az ágyamban. Innen a tévedés. Hitvesi szerelemmel való visszaélés áldozata voltam, nagyon rossz, nagyon jó, no de már nem emlékszem.

Kicsit shoking beszéd ez angol ízlésnek, bevallom, de Veuve Clicquot-nak szabad így beszélni. Először is rendkívüli bája van némi vénanyóka-szerűség dacára, vagy talán, nem tudom, éppen ezért a kis sipongó madár-szopránjáért és fehér selyem főkötőjéért néz el neki mindent az ember, mint egy Pailleron-féle hercegnőnek. Továbbá presztízse van s keményen összeaszott száraz női mivoltát valami eszményi burzsoá-előkelőség lebegi körül, melyet Sevigné asszony is megirigyelhetne. Közben folyton cigarettázik, minden fogás után és intencióval pajkos szavait a kéklő füst figuráin taszítja tova, kis szürke szeme csillogásával.

Kár, hogy az öreg Roederer folyton lamentál.

- Ha a porosz átjön ide, s nem mi megyünk át hozzá, mindennek vége van. Ezek a keleti department-ok megint szenvedni fognak. Itt nő a szőlő, nő a szőlő, mindenütt csak nő a szőlő, a présházak tetején, a salakudvarokon, még a trágyadombokon is szőlőindák zöldellnek és az istállók ereszéről úgy lóg alá a lombos inda fürtöstül, mint másutt csak az üvegházakban, szóval mindenütt csak nő a szőlő, nő a szőlő s egyszerre vége, jön a porosz s mindig éppen szüret táján jön, Szent Pampinus! s végigvontatja a finom gyümölcs-kultúrákon a trénjeit s az ágyúit, non d'un chien! az ágyúit! Ha egy évjáratunk kimarad, mehetünk a pokolba a régi termésünkkel, ha ugyan megmarad. Mert mind megisszák a harcosok, a franciák is, a németek is, vegyesen, még jó, ha a présházak s pincék épségben maradnak a legázolt szőlőföldek mögött. Szegény Champagne vidéke! S az isteni szőlők az idén! Majd kisétálunk ebéd után a földekre, majd kisétálunk!

És elhallgat, hirtelen megrogyva a széken s mintegy a saját szakállába fogódzva, amint elmereng, elábrándozik s elrepül, ki tudja, hová, drága ember, micsoda fulmináns szüretekbe!

- No, nem kell búsulni, nem kell búsulni, öreg mókus - sikong feléje Veuve Clicquot -, lesz még! lesz még!

- Reméljük - mondja most De Bebéby kapitány s ez az első szava az ebéd óta. Igaz, hogy most már a kávét és likőröket szolgálják fel a dohányzóban.

- Hallom, sokat utazott, kapitány - fordulok feléje érdeklődve, miközben rágyújtok egy szivarra.

- Igen, sokat utaztam, határozottan - hagyja helyben némi homályos örvendezéssel, hogy régi vándorlása emlékét felidézem. - Évekig utaztam, Londonban is voltam, hát persze, természetesen. Ismeri ön Londont, uram?

- Oh, istenem! - suttogom szerényen. (I am a real londoner.)

- Ismeri ön jól Londont, alaposan?

- Remélem.

- Hát kérem, például a Westminster... hát ugyebár tudja, hol van a Westminster. Hát kérem ott, a Westminster mögött, egy kis utcában, ott van kérem, egy kis vendéglő, egy egészen jelentéktelen kis vendéglő, és lássa, kérem, mégis ott van a legjobb roastbeaf egész Londonban. Ott ettem, kérem, abban a kis vendéglőben a legjobb roastbeaf-et egész Londonban. Továbbá elmondom önnek még egy úti élményemet, mert úgy látom, érdeklik önt a nagy utazások.

- Szabad nekem is meghallgatnom? - kérdezte az epernay-i polgármester és közelebb húzta a székét.

- Hát kérem, ez Helgolandban történt - folytatta De Bebéby -, Helgolandban, kérem! Késő este érkeztem meg, már jóval diner után s a Hotel Englandban, ahol megszálltam, éppen be akarták zárni az éttermeket. Holott még nem is vacsoráztam. Gondolom, mondanom sem kell, hogy a hosszú tengeri úttól borzasztó éhes voltam.

- Tehát már nincs vacsora? - kérdeztem a felindulástól remegő hangon egy maitre d'hoteltől, aki közeledett.

- Sajnos nincs - felelte.

- Semmi nincs?

- Csak éppen hors d'oeuvre-k vannak - válaszolta mentegetőzve. - Ebből éppen csak kóstolgatni szoktak a vendégek s így van még némi hors d'oeuvre.

- Adja ide.

Egy nagy ezüstművű, ónémet tálat tett le elém. Vagy harminc mindenféle kristálytálka szorongott az ezüst tálon dúsan megrakva az előételek festői csendéletével. Volt itt hónapos retek vajsüveggel és lomb-bokrétásan, volt itt nantes-i szardínia, szardella, ansóvia és apró makró a javából, volt itt hámozott crevette és hamburgi heringfilé fehérbor lében és libamáj pástétom celéria céklával vegyesen és uborka saláta, paradicsom szeletek és pácolt tok gyönyörű tömbökben, ökörszegy, halikra s mi minden még, kis helgolandi csigaféle, arles-i hurka, nimes-i disznósajt és nizzai olajbogyó - de mit szaporítsam a szót, elég az hozzá, ami csak volt itten, mindent megettem, az utolsó szardíniáig, mindent! Gondolom magamban, drága vacsora lesz, s hívom a pincért, hogy fizessek.

- Egy frank - mondja.

Amit e pillanatban éreztem, uraim, soha el nem fogom felejteni. Olyan szokatlan, olyan rendkívüli meghatottság fogta el egész valómat, hogy könnybe lábadt a szemem. Egy frank! Egyetlen egy frank! Ez a sok minden! Egy egész halászat, egy egész veteményes kert! Így aztán lehet élni, így aztán érdemes élni! És csak úgy potyogtak a könnyeim!

Ezeket mondta a kapitány. S még sokáig elhallgattuk volna, de a veranda előtt a kocsik felhajtattak, hogy a szőlőföldre menjünk.

- Jövendő csataterek! - mondta az öreg Roederer elborultan.

- Adja isten, hogy ne így legyen - jegyezte meg az epernay-i polgármester.

Madame Veuve Clicquot már felszállott az első kocsira, vékony és selymes lábszárai fölött a szoknyáját magasra emelve. A gyeplő után nyúlt, mert ő akart hajtani. A többiek is elhelyezkedtek a kecses fogatokban. A nap sütött a tiszta levegőben.

*

Bevallom, jobb szerettem volna folytatni az utamat Troyes des Chaumont irányában, hogy Langres-en s Porrentruy-n át a határra jussak Delle környékén s ott legyek végre Mülhausen előtt. Főleg, hogy senki sem tudhatja, meddig lesz szabad az út a keleti határ felé.

Sajnos, kötelező udvariasság a vendéglátó házigazda iránt kimenni a szőlőkre.

Mindössze annyi időm van, hogy a postához hajtsak. Rheims élénk, vidám, lázas. A délutáni nap fényében a székesegyház monumentalitása megkönnyül és kivilágosodik. Valami elborult, mély és hangtalan pátosza van az egésznek. És valami idegenszerűsége is, amit a távoli történelmi idők kard és páncél emléke kölcsönöz e nagy, világos tornyos háznak. Itt vette át Clovis, a latin civilizáció örökségét, ahogy Barrés mondja. S itt jött be ezen az ajtón a karcsú Jeanne, imádott szűz-boszorka, halovány arcában fekete szemekkel, lobogó hisztériásan. S itt gurult be kövér hasával XVI. Lajos, hogy illően megkoronázzák, mielőtt levágnák a fejét. Happy times!

Semmi újság a postán. Ezt a sürgönyt leimprovizálom önöknek, hadd mulassanak. Hihetetlen, hogy Elzász felől, a határ felől, alig százötven kilométernyire ide, semmi hírünk. Párizs sem adott le semmit, holott a kedves kis rheims-i lapocskák, még a Gazette des Vignerons is, a vincellérek lapja is, felkészülve vár, hogy különkiadást adjon. A Présház című szőlőújság "Nagy nemzeti szüretünk!" cím alatt készül lenyomtatni a franciák keleti dalait ellenségük fölött. Szóval megmarad e szakmában, zsánerben, a tradícióban, mert mint már jelezni volt szerencsém, itt minden tradíció.

De az a nagy csend és némaság, bevallom, aggasztó. Ha nem tudnám, hogy Sir John French vezérkarával már Párizsba érkezhetett, talán még félteném is szövetségesünket. Davis hoz egy sürgönyt és Dandy boldog, hogy viszontlát.

- Ebédeltetek? - kérdezem és megnyugtató választ kapok. Az inasom zsebéből egy vörös nyakú pezsgős palack kandikál ki, enyhe füstölgéssel. Nem kell félteni az angolt.

A rendelkezés, úgy látom, a régi. Csak a jelszó változott meg az autóútra, az éjszakára. Csak már gurulnánk! De még megyek vissza a szőlőföldekre. I must. A pénzt a Bank of Hollandhoz kérem M.-be.

Nagy, poros, végtelen csapatok a posta előtt, gépies menetben a vasút felé mennek. Olykor felhangzik, élesen, a trénszekerek és ágyúkerekek dübörgését túlharsogva: Piou-piou tiens bon! Az új bakanóta, vándornóta, hősi s elszánt menetelés közben. Bős francia kis katonám is, a Kis Szardíniából, itt mehet valahol a regimentben, a sok piros nadrágú között, elveszve már és elmerülve e tragikus emberhullámzásban.

Angol csapatok is jönnek, délcegen, fiatalon, felbokrétázva, az egyforma arcok nagyrészt bajusztalan maszkjával. A szemek nem fejeznek ki semmit, úgy jó! A testeknek csak fizikai súlyok van, annál jobb! Kinek a lélek itt? Ez nem a Church-Parade s ezek nem Byronok, akik mennek, hanem egyszerű angol harcosok. A bakancsuk dörgő koppanása a kövön, az izmos bokák, lábikrák és combok acél ruganyát sejtetik. Itt nincs ének. Minek ez? Az angol komoly, elborult, bánatos. Távoli eredetének legsötétebb éjszakáját kellene átkutatnunk, hogy nemzeti elkomorodásának okait megtaláljuk. Az angol még a gyönyörében is komoly. II. Károly angol király, aki szeretett mulatni, mindent megpróbált, hogy a maga szomorú népét kissé felvidítsa s közelebb hozza egymáshoz. Mert azt is szereti az angol, ha szétmehet egymástól - micsoda különös szokás! A király színházakat és tánctermeket nyittatott, főleg tánctermeket, hogy együtt lássa táncolni a nemzetet. A hegedűk szóltak, az emberek ugráltak is, de nem lettek vidámabbak. Aztán megint széjjelmentek és nem találkoztak. A tea nélkül, mely szépen megfőve, kétszer napjában mégis csak összehozza őket, talán soha angoltársaság nem alakult volna. Mert az angol nem formál finom érzésű reuniokat. Szív és szellem nem köti össze egymással és azért oly tartós minden barátsága. S azért oly finom minden kivétel. Az angol szerint a sok beszéd árt a nemes konverzációnak. Ezért beszélnek oly keveset az angolok. Holott ott van, egyetlenegy angol városban, majdnem az egész nemzet.

Nem tudom, mért jut mindez az eszembe, míg ezek mennek, derék angol fiúk, szegények, s bizony nem énekelnek. A fejük fölött egy varjúcsapat, betérve a mezőkről, még egészen magasan száll...

(Folyt. köv.)