Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 20. szám · / · Harry Russel-Dorsan harctéri levelei

Harry Russel-Dorsan harctéri levelei
I.

A Viktória-állomáson. - London és az utca. - Galamb a füstben. - Újságlapok óceánja. - Fenomén. - A Buckinghamtől a Saint James-parkig. - Egy foxterrier. - Egy kis leány. - Kéjes érzés. - Könnyek. - Az életem minden vágya. - A háború. - Skótok. - A gárda. - Zaj és vonatok. - Dandy. - D. hadnagy. - Szagok. - Sir John French. - Nők. - Old King Cole. - Kamouri ezredes. - Big game. - Zűrzavar és rend. - Angol fogak. - Hova gurulnak.

A Viktória-állomáson vagyok, délutáni öt órakor.

Az út idáig, a Marble-Arch felől jövet, hallatlanul mozgalmas volt. Mindenki ismeri Londont. Mindenki ott jár, ott liheg, ott lohol az emberi test és forma minden mozgásában és minden ritmusában az Oxford Streeten, kétoldalt torlódva a járdán. A középső úttest faburkolata eltűnik a kocsirengeteg alatt. Ez mindig így van a délutáni órákban. S ma mégis több volt mindez. Bernard Shaw azt mondaná, élesebbre és lázasabbra volt felhangolva az élet, az utca, minden. A színek szokatlanul heveseknek tűntek. A füstös falak mentén, a cégtáblák aranybetűs torlódása alatt, az emberi húsnak valami ijesztő erdeje terjedt a feltűzdelt arcok végtelenjén. Millió szem, millió orr, millió száj látszott és csak emberek látszottak házfalak és utcasorok nélkül, csak a világos tömeg látszott az egyazon érzés és hangulat hullámzásában. A háború! És mindenkit mintha golyók cibáltak volna. Az angol ember érzése nyers és férfias. Nem is keresem benne az enervált hangulatok finom elrezgését az emberi krízis fölérzésében. Ez művészeknek való benső citera vagy mi az ördög. A Marble-Arche-tól a város négy sarkában a háború képzelete golyót, srapnelt, gránátot és óbust jelent. Mi tudjuk, mi! És a gyárak elvonuló kéményfüstje a puskapor atmoszférájának rémlik. Holott Saint-Paul felől egy-egy galamb repül benne, heves és vonagló szárnycsapással.

És a tömeg fölött, fehér papírban az újságlapok óceánja terjedt. Mindenki sietett és mindenki újságot olvasott. Az elrobogó autókban és a motorbuszok tetején merev fejek hajoltak a méteres papírok fölé. Valóságos újságfalás. A gyalogosok egymásba ütköztek, papírvértjük meglobogásával. Az egész útvonalon nem hallatszott más, csak a bocsánatkérő "Sorry" és a köteles "Beg your pardon". A nap sütött a papírrengetegre, a meghajolt fejekre, a kimeredt szemekre, a megnyúlt orrokra. Az orrok is mintha segítették volna a szemek tekintetét a betűk, írás és értelem fölszívásában, előreszegzett vonalzással. Az orrok merev szaglászása is olvasásnak tetszett. Soha így még nem láttam olvasni. Kocsivezetők, sofőrök is olvastak hajtás közben, a maguk elé terített újságlappal, mint valami térképpel száguldozás közben, az autókürt gépies megszólaltatásával, mintegy a benső hatások alatt. Egészen fiatal gyermekek olvastak. A kábeleket javítgató munkások a háztetőkön olvastak, a sodronyokra hajtott újságba merülve munka közben. A rendőrök az utcasarkon, drága english bobby-k, akik törhetetlen sztoikusok mind, nyíltan olvastak, elmerülve. Egy mankón járó aggastyán, görcsösen szorongatva a hóna alól kifutó támasztékait, egy cilinderes gentleman mellett loholt és szinte érzéki meredezéssel fúrta bele a szemét a szomszédja újságjába. A sánták mind siettek és olvastak. A vakok olvastak. És a papír, betű, szedés, nyomás, hasábok, oldalak, fejlécek, képek és térképek, az egész újságtömeg feketén-fehér és fehéren-fekete színfoltjaiból valami különös sugártörés támadt a sápadozó levegőben, az egyforma szürkeség dominánsával. És a papírerdő rezgése szólott. És még egyre újabb lapok jöttek, friss nyomtatványok, leleményes és erőszakolt különkiadások, új képek, tervrajzok és geográfiák, újdonsült papírtömegek és kötegek a rohanó rikkancsok görnyedező karja alatt, amint a távoli és titokzatos műhelyek a munkások százaival és a gépeik zajával, pincék mélyéről szüntelen ontották a papíráradatot és belesodorták a tömeg agyába, lelkébe, gyomrába, fantasztikusan pazar adagolással. Papírral volt kitömve mindenki. Az egész utca, minden utca, az egész város, egész London valami tébolyszerű újságzabálás fenoménjét nyújtotta. És bevallom, magam is, az autóm mélyén, a vasútra hajtatva, magam is újságot olvastam. I dare say: az Evening Standardot, a saját lapomat, hát persze!

*

De ez még a Király Ő. F. koronázása napján se volt, hogy a Buckinghamtől a Viktória-állomásig lépésben kellett volna jönnünk. A széles úttesten, a Saint James parktól észak irányában a kocsik, motorbuszok, autók és egyéb járművek Babilonja volt ez. Ezrével jöttek lovasok a nekik szánt töltésen. Westminster felől a harangszó skálái zengtek a pokoli zűrzavar fölött. Az égbolt mintegy megszűkült a föld fölött és felhőbárkáit kergette az elborult horizontok felé. A gyalogosok, egymásba torlódva, mégis csak gyorsabban haladtak, mint a járművek. A ritkás lovak egynémely fogatok előtt, megakadt lépésben, az egymás sörényét harapdálták. Kürtök és szirénák egyszerre szóltak. És elveszve, megakadva, táncolva és toporzékolva, a töltésről letért lovascsapat az úttest kocsitáborába fúlt. Egy lópata felvágódott az autóm hágcsójára. Kibogozhatatlan kavarodásban egymást bámulták elhűlt és merev arcok, valami buta és hangtalan kacagásban. Egy foxterrier a kerekek ezrei között, mint egy nagy fehér patkány szaladt, a kibontakozás gyönyörű ösztönével, bár a farkát behúzva. És a járda szélén, ahol a kocsi megakadt, egy négyéves kisleány állott, drága kis pórias baby, ír-szőke hajakkal, elveszve és tanácstalan. Soha szebben, nagyszerűbben, megkapóbban és emberiebben nem sírt és rítt négy éveskisleány a világon, mint ez a csöpp shetlandi póni kanca a londoni útszélen. A mamáját vesztette el, csekélység! És amint az autóm ablakán át nyugodtan elnéztem marcangoló kínlódásának viharos könnyhullását, valami különösen kéjes érzés fogott el. Soha ilyen sírás-rívást, a könnyek ily pazar patakzását nem láttam. És amint egészen precíz, parányi fényes gömbökre formálódva hagyták el a szemek szélét, számítgatni próbáltam őket. De oly gépiesen sűrűn, olyan hallatlan gazdagsággal, gombostűfejnyi kristályosodásuk oly szapora szikrázásával és nyüzsgésével potyogtak, hullottak és lepték el az arcot, hogy elképedtem belé. Szerettem volna - a legnagyobb tisztelettel szólván -, ha a Király Ő. F. látja vala e könnyezést. Mert valóban fejedelmi élvezet volt.

*

Még a pályaudvar előtt végképp elakadok s le kell mondanom róla, hogy az autó felhajtson a vonathoz, a peronra. Még egy órám van indulásig. Az életem minden vágya e percben, hogy gyalog bejuthassak a vasútra. Nem is értem, hogyan kívánhattam valaha egyebet is ezen a világon. Minden komplikáció úgyszólván kihalt bennem. A létem gyökerét érzem valami olthatatlan primitívségbe mártva. Be akarok jutni a peronra, minthogy el kell utaznom. Ez csak világos.

Előttem, mögöttem, fölöttem a százféle járművek kavalkádja. Rég letűnt cab-ek és foorwheeler-ek támadtak a kipihent kerekek nyikorgásával. Egy megvadult és eltökélt emberiség tébolyszerű elfoglaltságát veti vissza e kép, az alacsony és szűk égboltozat tükrén. Mindenki jön, siet, liheg a kocsitáboron keresztül. Az újságlapok, mint a nekiszegzett vitorlák, kidagadva és lobogva a szélben, a maguk szürkés-fehér foltjaival variálják e kaotikus vándorlás százféle színeit, amelyek fölött valami rejtélyes érdek- és érzésközösségben hullámzik tova, mint a nagy veszélyek lavinája: a háború, megfoghatatlanul! Itt van és nincs itt. Láthatatlan és érzékelhetetlen, valami fantasztikus idea hömpölyög el itt, távoli tumultusok és ismeretlen poklok fuvallatával, mint a felkészült fergeteg egész rettentő orgonája, ágyúcső sípjaival, valahol messze, egeken túl. És ismét az emberi ábrázatok, a szegény, buta, emberi arcok perzselik át e hajszát, az eleven s megriadt élet sápadt holdpofái, mintegy e földi lét éjszakájában. Mert bár mindenki rohan, senki sem tudja, mi van voltaképpen. És senki nem tud semmit.

Hirtelen, a megrekedt táboron túl egy skót ezred trénje tűnik fel az előfogatok luxusával. Alacsony társzekerek emeletes motoromnibuszokat hoznak. Egy lovasezred, az éles kürtök zenebonájával, a patkók kemény xilofonjával a kövön, egy szomszéd utcán vágtat át. A gárda is lejjebb kerül, a skótok meztelen térdei után. Csupa pejló a gárda és csupa ezüstös sisak. Mint ezernyi Lohengrin egy csomóban, a tisztek féloldalt fordulva a nyeregben hátranéznek és ordítanak. A nap fénye, mint holmi aranyvíz, megfröccsenti a sisakokat.

*

A vonat itt van és vár. Ha ugyan egyáltalán el tud indulni. Úgy tűnik, nincs egyetlenegy szabad sínpár e hallatlan torlódásban. A vagonok rengetege elzárja a horizontot. A füst egészen alacsonyan száll és csak foszladozó résein át látom még a nappalt. A jelzőlámpák mind égnek, merev és makacs fényléssel. Világos szemaforok mint fantasztikus gémek forognak maguk körül. Megfoghatatlan zaj van valami tompa és kínzó csend közepén, mely elnyeli az utamat, a málháimat, a kutyámat és az inasomat. Az ember, akit megszólítok, rám mered és nem felel. S már el is tűnt a füstben. Egy vonat jön, megy, nem tudni, hogyan, honnan, nem tudni, merre. Lázas rakodás közben, olykor egy emberi hang röppen, mennydörgésszerű csattanások után. Apró kézi sípok füttytrillái szólnak gyorsan, élesen, sűrűn és ijesztőn, mintegy ismeretlen veszélyek fenekéről. Dandy - my dog's name - vonyít, holott itt vagyok mellette. Legott állkapcson rúgom a bakancsom sarkával. Nincs igazam. Mert merőben emberi az, hogy ez az állat fél e rettenetes kavarodásban.

*

Azt hittem, magam is az angol vezérkar vonatán utazhatom. Úgy hallom, Sir John French másképp rendelkezett. Kimondhatatlanul sajnálom ezt, mert D. hadnagy is e vonaton van, legdrágább és leggyöngédebb barátom. Kár. Egy második katonavonaton megyek, egy harmadikon, egy negyediken, egy tizediken, most már mindegy, minthogy D. ott van a többiekkel.

Kívülről hallom a gárda felkészülését. Ezernyi lópatkó csattog, a kürt szól, a highlanderek dobszaván a meztelen térdűek gyorsan gyülekeznek és hirtelen rohannak előre a vonatok mentén. A kő zeng vasszöges bakancsaik alatt és skót szoknyáik redőiben meztelen húsuk megcsillan, szőrösen.

A vonat persze végtelen és zsúfolt. Emberből, állatból, egymásba kavarodva valami sajátságos atmoszféra száll. Valami nyers szag árad meghajtott testekből, túlfeszült idegzetekből, toniszterekből, skót fövegekből, tarsolyokból és bőrökből, főleg a bőrszíjakból és nyergekből csakugyan, a trénszekerekből és ágyúcsövekből, az egész pályaudvar gigászi felraktározásából, emberi masszáiból, a szénakötegekből, melyeket a lándzsások hoznak, a szalmából, melyet alomnak kihánynak a teherkocsik alján, miközben a ló, megfeszült inakkal, egymás után felhalad a deszkán, valami nosztalgikus nyerítéssel olykor, ki tudja, micsoda legelők után, valahol Kentben, ahol minden zöld.

Még épp annyi időm van, hogy elbúcsúzzam a tábornoktól. Sir John French kedvesebb, előzékenyebb, szeretetre méltóbb, mint valaha. Egy igazi szép ember. Egy igazi katona. Egy igazi angol - ennél nem lehet többet mondani. A szeme kék és egész fiatalos. A norfolki eredet minden jellegzetességében ragyog ez a kitűnő ember, bárha csak tábori khakiruha van rajta. Az arca ragyog ki a khaki trágár színéből. Ganté de frais, ahogyan a franciák mondják: a legszebb és legigazibb angol kesztyű van a kezén. Egész táborkara vele van. Az összes tiszteknek is, minden tisztnek hallatlanul finom kesztyűs keze van. Nagy dohányfüst száll itt az apró zömök pipákból. Az igazi Westward-Ho dohány - megismerem az illatáról.

Feltűnő, hogy a búcsúzók sorában egyetlenegy nő sem látható. Mindenki nyilván otthon búcsúzott el intimitásban. Különben is, minek a nő, ilyenkor háború idején? D. hadnagytól elbúcsúzom egy utolsó meleg tekintetben. Az igazi barátság tele van kedves sejtelmekkel. Mind a ketten tudjuk, hogy találkozunk még.

Valami hallatlan erőfeszítéssel, recsegve, ropogva, a felrázott vasak ijesztő zengésével, hirtelen megindul a füstben Sir John French vonata. A sok katona, ló, fegyver, a társzekerek és autóbuszok tömör masszái a nyitott teherkocsikon, az ágyútömeg és gépfegyver-osztagok valami rablófelkészültség zord és maró zamatjával fűszereik át a guruló vagonok végtelen sorát. A sínpár megürül egy percre s rögtön, egy szomszédos váltóról, egy új vonat robog be rajta. A távolból, az egész yeomanry, a higlanderek is énekelnek a vashidak szemaforjai alatt, melyek az irányokat jelezve meg-megfordulnak utánuk, miközben a vonat elhalad, harsány és gyermeki melódiában:

Old King Cole was a merry old soul
And a merry old soul was he.
He cold for his pipe, he cold for his glase
He cold for his fiddlears three...

Még nézzük a vonatot, még intünk utána, holott csak az utolsó vagon végső vörös lámpája fénylik, a mozdony elől, elszaladt már és elveszett a térben. Egy csomó tiszt jön vissza. Köztük, aki megszólít, Kamouri ezredes, a londoni japán nagykövetség katonai attaséja. Régi ismerősöm, old chap, akivel még Ceylonban találkoztam, ópiumot szívtam és Új-Zélandban zsiráfra vadászgattam s akit végül Mukdenben láttam újra az orosz-japán háború idején.

- Ön is indul, Russel? - kérdi.

- Indulok.

- Nagyszerű dolgokat fog látni.

- Fogok-e?

- Fog. Ez lesz csak az igazi big game shut, meglássa! Ez már nem Tahiti és orángután és a zöld Nílus hülye caimannokkal és puma a bokorban, pajtás, vagy kese zsiráf, amint a sudár pálmatörzs lombkoronájában a datolyát nyalja a fekete nyelvével! És ez nem víziló az obszcén szájüregével, vagy tömör bölény a cigánylány szemével, de nem ám! Még Kharbin sem ez, s nem Mandzsúria a rothadt dinnye és teve-akol bűzével és sárga halotti maszkjaival a sárga homokban. És azt sem fogja látni, amint egy strucc egy emberi szemet lop s elszalad vele. Mást fog látni, különbet, atyaisten! A németek! Ezek lőnek! Ezek tudják azt, mi az, egy hadsereg! De tudják ám! És lőni! Ezek lőnek! Az igazi big game! Mit mondjak! Az igazi! - fejezi be röhögve s úgy rázza a kezem, hogy majd letörik.

De az én vonatom is indul. A hetedik katonavonaton megyek néhány territoriális tiszttel egy kopott fülkében. Dandy ugat örömében s a legnagyobb brióval csóválja a farkát. Valami pokoli rend van ebben a pokoli zűrzavarban, állandó sípolásban, szemafor-forgásban, emelődaruk csikorgásában, lánccsörgésben és lópatkó-dobogásban. Ki vezeti ezeket az előretörő ember-masszákat és ki irányítja e vonatokat, egyszerre kettesével, hármasával a parallel sínpárokon?! Rejtély. Minden megbomlottnak, fejveszettnek, rendszertelennek, tébolyszerűnek tűnik s valami titkos benső szilárdság, valami gépies rend és acélos fegyelem fogja át az egészet megfoghatatlan erejével.

A szédítő káosz mélyén valami tiszta képről támad fogalmam, amint a meginduló vonatok - emberi életekkel, fiatalsággal, izzó erőkkel, túltömött vagonok szép sorjában elgurulnak s kibogozzák a csomót. Hangok, jelek, lámpások és fényjelzések közepett, hirtelen, harsányan felzendül az ének. Elgázoló hatásban, a teret túlharsogva, az eleven hang félelmetes erejével, tízezrek egyszerre énekelnek, mind! Amint megnyílnak a szájak, tízezrek, húszezrek szája, az ép fogak fehérje, a nagyszerű angol fogak, bevilágíthatnák az éjt.

Mert már este van. Hova megyünk? Calais-nak, Folkestone-nak, Newhavennek, ki tudja! A vonat robog. És jobbról és balról és azon is túl, a parallel sínek végtelenjén, négyesével szaladnak egymás mellett a vonatok, kivilágított ablakaik kaleidoszkóp-játékával, fénysávaival, embertömegeivel, méneseivel, valami ijesztő versenyben, amilyet soha irlandi mezők nem láttak! Mögöttünk, amint még egyszer kinézek az ablakon, London ég, a lámpa-miriádok vörhenyes reflexével az egen. Hova megyünk? S hova gurul ez az egész nagy élet, ez a ragyogó ifjúság itt mind, tele torokkal, amint üvölt és bőg, a négy vonatban egymás mellett:

Old King Cole was a merry old sout
And a merry old soul was he!