Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 20. szám · / · Móricz Zsigmond: Élet a kereszten

Móricz Zsigmond: Élet a kereszten
Regény (11.)
IV.

Rassovszky nézte a lány mozgását, ott heverve a sarokban, félhomályban, a heverőn. A nagy torontáli szőnyeg tarka foltjai közt s nézte, nézte a lányt, aki fiatalon és egészségesen és ügyetlenül szedte le ebéd után az asztalt. A lány szája olyan kicsiny és kibuggyant volt, mintha a kész pufók arcába késsel metszették volna bele; a szemébe húzta a kendőjét, mert a mérnök urat megtisztelte azzal, hogy nem jött soha hajadonfővel a színe elébe és oly kapkodva dolgozott, mintha nagyon megijesztették volna. A fiatalembert bosszantotta ez az ügyetlenség s ha belőlről jólesően nem izgatta volna a lány lánysága, már régen kikergette volna a szobából.

Végigdobta magát a heverőn, feje alá gyűrte a székely hímzett kis párnát; fölötte egy nyári, sárga, jó sárga aratás volt fekete rámában, szürke, világos nyári éggel, lapos, távolos alföldi mező.

Mégis bosszantotta ennek a lánynak a csörömpölő ügyetlensége, nem tűrte a félmunkát a tisztogatásban, olyan kényes, olyan háklis volt, hogy ha egy széket más helyre tettek, mint ahogy ő megszokta, akkor már vége volt a világnak, a kísérleti asztalát, az íróasztalt s a műszereket Fenekurnak kellett rendben tartania, a hivatalszolgának, aki az adomájáról kapta a nevét. (Történt ugyanis, hogy mikor Rassovszky, aki olyan félbolondnak szerette tekinteni a szolgaféléket, akiknek a rovására minden ártatlan tréfát megengedhetett magának, egy ízben hazajött valahonnan s kérdezte a Janót - igazi nevén, már akkor is Gusztáv Klemacsot -, hogy mi újság, mi történt azóta? az ember felelte, "nem van semi ujság, csag altiszt ur vóta ojan diszno goromba, tan asz hite, ő a fenek ur"... Ezen Rassovszky rendkívül jóízűen mulatott s azóta a Janóját nem hívta másképp, csak Fenekur.) A Fenekur valóságos kincs volt, oly pontosan és kifogástalanul végezte a dolgát, hogy Rassovszky állandóan kénytelen volt cigarettával és pénzzel tartani, hogy a tekintélye fönn maradjon előtte. Ellenben a Kozárné, az egy rettentő nőszemély volt. Hanyag, lelkiismeretlen, zsaroló, egy érdeme volt, az, hogy kitűnően főzött, de ha a lakásba tette a lábát, a túlsó szoba legutolsó zuga is rögtön megtelt undorító izzadtságszaggal. A konyhájára gondolni sem mert, egyszer érte kellett mennie, a csengő sem szólott, s ez az asszony a nembánomság süketségében szenvedett; amit akkor látott, piszokban és gusztusrontó rendetlenségben felülmúlt minden képzeletet. De nem lehetett megválni tőle, mert az étel, ami az asztalra került, mindig kifogástalan volt és pompás, ízletes; a többi munkásasszony mellett viszont éhen lehetett halni, s amellett állandóan gyomorbajban szenvedett. Újabban a takarítást egyre jobban a lányára tolta a Kozárné s ez még ügyetlenebb és idegesen kapkodó volt, de legalább nem volt büdös, hanem csinos, egészséges, friss hajtás.

Most is elnézte a heverőről, ahol a jó vasárnapi ebéd után emésztett, milyen formás már a testecskéje, amint csörömpölve kést, villát földre potyogtatva, a pohárban maradt bort az asztalra döntve, kapkodta le az edényt az abroszról.

- Ej, de siet... No, ne rázd a földre a morzsát... Hallatlan, egy ilyen csinos lány, hogy lehet ennyire ügyetlen...

Felállott és kivette a kezéből az abroszt; véletlenül megfogta a kis vörös kezét s egyszerre villamáram futott végig rajta. Megállott és szemébe nézett a lánynak, aki csak a melléig ért s most ijedten, lángvörös arccal lesett föl rá hunyorogva kék világos apró szemével, mint a gyáva kis eb. Rassovszky megállott s csendesen visszaadta neki az abroszt, de úgy, hogy újra meg kelljen fogni egymás kezét.

- Különben hajtsd össze magad. Ilyen nagy lány. Maholnap férjhez mégy. Urad lesz. És nem tudsz semmit.... Na...

A lány bíbelődött az asztalterítővel, az álla alá csípte, lecsúszott, a foga közé vette, a keze remegett. Rassovszky csodálkozva nézte. Mi van vele. Kétszer-háromszor odanyúlt, a segítés, magyarázás ürügye alatt, megérintette az arcát, a mellét.

Mikor el akart menni a lány, hirtelen meghökkent, hogy tartsa itt.

- Katica... Hozzál, fiam, egy csésze feketekávét.

A lány majd elájult, a tálca egész felbillent a kezében.

- Na, hát mi a baj...

- Nem tudok.

- Hát szólj anyádnak, adjon. Te meg hozd be.

- Nincs.

- Mi nincs, kávé?

- Anyám... Csak főzte és elmente... Hosztinára, másik faluba.

- Hát magadban vagy itthon?

- Igenis.

- Hát akkor hozzál egy pohár friss vizet... Fáj a fejem.

A lány kiment. Az ajtót valahogy behúzta, de egy pillanat múlva már csörömpölést hallott. Valamit összetört.

Rassovszky gondolkozott, most mit tegyen ezzel a vad madárral. Ehhez nem lehet nyúlni, ez összetöri magát is a kalitkában. Egész belefájult a feje s végigvetette magát a heverőn.

Nagysokára jött vissza a lány. Úgy jött, mintha minden lépés a máglyához vinné közelebb; előrenyújtotta a tányért a pohárral s csak úgy táncolt a keze. Hamvas fehér arca ki volt gyúlva, üde tót bőre az első virágzás csodálatos szépségében gyöngéd volt és habos, mint az almafavirág.

Rassovszky nyöszörgött.

- Hozd ide... Nagyon fáj a fejem... Tedd le erre a kis asztalra...

S újra nyögött.

A lány kimeredt szemmel bámult rá. A férfi arca, mint mindig, most is sápadt volt és sovány, s hogy a szemét lehunyta és szenvedő arcot vágott, csakugyan olyan volt, mint a beteg.

- Tedd a homlokomra a kezed.

A lány felhúzta vékony kis szemöldökét magasra, tanácstalanul körülnézett s megrántotta a vállát.

Rassovszky újra nyögött.

- Na - mondta idegesen.

A lány rácsapta a pracliját a férfi homlokára:

- Na - mondta azzal a hanggal, hogy meg van győződve, komédia az egész.

Rassovszky felemelte a kezét, szenvedően mozdult és halkan azt mondta:

- Ha megsimogatod a homlokom, elmúlik a fejfájásom.

- Ájá - kiáltotta durva affektálással a lány -, ha akkor gyógyulik meg...

Rassovszky újra nyöszörgött s uralkodott magán, hogy erőszakos mozdulatot ne tegyen.

A kislány beharapta az ajkát, érezte a mérnök kezének gyöngéd simítását, lehajlott s megcsókolta azt a finom, fehér homlokot.

- No, mit akar - mondta bágyadt komiszsággal.

- Te kis gyöngyvirág - szólt a mérnök, átölelte a lány fejét, megérezte a konyha szagát és a főnöknére gondolt, annak a nagyszerű, illatos, csodálatos, érett szépségére.

Álmából riasztotta fel egy koccanás az ablakon. Aztán még egy. Még egy. Felugrott. Ki az! Megdörzsölte a szemét, érezte, hogy rosszul feküdt, hanyatt és nyitott szájjal. Lehangolt volt.

Az ablakon kinézett, de semmit sem látott, csak a lombok közt átszűrődő erős napfényt. Kinyitotta a táblát s bosszankodva hajolt ki, szétfigyelni az erdőben, mert biztosra vette, hogy valami haszontalan gyerek ingerkedik vele.

S íme egy fa vastag törzse mögül egy ijedten nevető arc, egy kipirult, csodaszép női arc, a Csernáné arca csillog rá.

- Á - mondta a fiatalember leesett állal s halkan, alig adva hangot -, kezét csókolom...

Pillanatokig nem bírt magához térni s mikor a fiatalasszony megjelent egész szépségében, fehér ruhában, fehér cipőben, kis fehér gömbölyű kalapban a fekete-piros arca körül, haragos vörös nyakkal a blúzán, azt hitte, álmodik s hirtelen nem tudta, mihez kezdjen.

- Kisztihand - mondta újra -, csókolom a kezét.

Aztán felocsúdott és sietett kinyitni a hátsó ajtót, amelyet már ő csináltatott közvetlen az erdőre. Sűrűbokros volt itt a hegyoldal, mély út ment az erdő belsején és elhanyagolt gyalogút a házhoz.

Az asszony odanyújtotta a kezét s nevetve leugrott a ház tövébe.

Olyan fiatal volt, olyan ruganyos, fess és Rassovszky mégis úgy meg volt ijedve tőle, alig bírta leplezni.

- Parancsoljon - mondta halkan.

Az asszony besuhant az ajtón, amely bezárult utána, kulccsal, kétszer ráfordítva... de ő csak harapdálta az ajkát, az arca égett és a szeme könnypára alatt izzott.

Halkan fölkacagott.

- Nahát, ezt sohasem hittem volna - mondta furcsa, kényesen komolykodó torokhangján, elnyújtva a szavakat -, hogy ez ilyen egyszerű dolog.

- Mi, kezit csókolom - mondta Rassovszky s leplezetlen volt az arcán a csodálkozás és megdöbbenés.

Az asszony ránézett és lihegő kacagás fogta el.

- Hallja, maga jobban meg van ijedve, mint én!

- Én, kezit csókolom?

- No, természetesen.

- Ejnye, ne tessék ilyeneket fogni reám, mert isten bizony nem tudom, mit gondol rólam.

- Hát talán nincs?

- Nem bizony én, de nem ám, aki felmarkolta, amilyen egy kemény legény vagyok én. Nem tetszik még engem ismerni, kezit csókolom, ha azt hiszi, hogy - az irgalmát.

Azon a kötődő, affektáló hangon beszélt, amelyre mindig átjátszani szokta a beszédét, ha a főnökné előtt leplezni akarta a vele szemben való respektust és a fölötte való fölényt, amely valahogy egészen összefért furcsa viszonyukban. Jól tudta az asszony egész múltját, hiszen ő is selmeci diák volt, s társadalmilag egyáltalán nem bírta értékelni az asztalos fogadott lányát, akármilyen elegáns volt is és bármilyen ambícióval játszotta is a nagy dámát. Viszont a főnök felesége volt; és Cserna Henriket úgy tisztelte, mint soha senkit a világon, s a felesége, ránézve, nem volt nő... idegen kincs volt.

Az asszony levetette magát egy székbe és körülnézett.

- Csinos... itt magánál... micsoda szék az?

- Ez, instálom? Ezt én magam terveztem, ugye, jó konstrukciója van?

- Ej, ej, nagyon csúfolódó kedvében tetszik lenni?

Leült a székébe, amely nagy karosszék volt, szokatlan, magyaros formájú, esztergályozott lábakkal, keskeny deszkaüléssel, széles támlával s olyan mély, hogy senki se bírta teleülni. Szemmel látható volt, hogy az ismert parasztszékből van továbbfejlesztve, csak kissé még ormótlan és kényelmetlen.

- Szép - mondta az asszony s nevetett, és lázas szemei céltalanul kalandoztak a szobában.

- Szép bizony, kezit csókolom, és ne is tessék böcsmölni a munkámat, mert eléggé böcsmöli a magát... Elrontotta az asztalos - tette hozzá közvetlenül, más hangon, még mindig egészen komolyan véve a székét -, egy fuser, kontár volt, hanem most tervezek egy egész szobát, az lesz az első, valóban magyar stílusú úri szoba, amelyik a népi gyökerekből jött és mégis finom és nemes, úri bútor: szalon. Pesten fogom megcsináltatni... Min tetszik mosolyogni? Nem áll jól nekem a tányértörlés? A kezit csókolom, pedig értek én ehhez is! Aki Nagybányán volt gyakornok, annak van módja benne, hogy beletanuljon a háziasságba. Kezit csókolom, mikor megérkeztem, kitüntetéses diplomával, azt mondom a főnökömnek, hogy mi lesz a beosztásom. Rám néz. A beosztása? Menjen, öcsém, kérdezze meg a feleségemet. Egész őszön szilvát magoltam és a diót árultam. Há, az aranybányáknál, ott arany az élet - s apró tányérkákat és poharakat rakott az asztalra.

Az asszony ráemelte nedves nagy szemeit s csodálkozva, szinte megütődve nézett a fiatalemberre.

- Nem tud okosabbat beszélni...

Rassovszky beharapta a száját s alacsony homlokára mély ráncokat vont fel.

- Igazán bocsánatot kérek, csókolom a kezeit, ezek az ostoba dolgok, ha belekeveredek, egészen elfelejtek mindent... Hát mivel tudnék szolgálni, instálom, mit iszik, curaçaot vagy egy pohár málnaszörpöt?... Á, minden van itt, kezit csókolom, nem vagyunk ám olyan koldusdiákok, amilyennek kinézünk... De van ám, kezit... Nahát már megint elpratálták ezeket a poharakat, ha szükség van rá, soha nincs kéznél...

Az asszony nézte, nézte, de hiába, nem hallott és nem látott semmit. Minél tovább ült itt, annál jobban belezavarodott az érzések hínárjába s mindentől függetlenül, ami előtte s körülötte történik, lassan olyan hőfokra nőtt a belső izgalma, hogy szinte elvesztette az öntudatát. Csak ült és rángatózó idegességgel mosolygott s a testét roppant kéjek futkosták végig s az ajka, duzzadt, bíborvörös ajka remegett.

Végre a fiatalember is észrevette ezt és megijedve hagyta abba az ezüst állványú poharának keresését... és odasietett az asszonyhoz.

- Óh, kedves - kiáltott fel -, hát ne legyen ennyire izgatott... - suttogta -, mitől fél? Esküszöm, hogy az unokabátyjánál van... Hogy egész szívvel unokabátyjának érzem magam.

Az asszony görcsös nevetésben, esztelen, fuldokló nevetésben tört ki. Valahogy komikusan hatott rá az unokabátyja... négy évvel volt fiatalabb nála ez a fiú és ez nevetésre ingerelte, de jól esett neki a szegény fiú, ahogy agyonrémülve kapkodott...

- Óh, drága, esküszöm, hogy úgy tisztelem, mint az oltári szentséget és oly illetetlenül fog innen elmenni, ahogy belépett...

- Sőt! - kiáltotta az asszony kísérteties nevetéssel.

- Semmi sőt! Drága asszony, ön énnékem - tabu!... - s a nyakára hajolt.

- Sőt! - hörögte az asszony s merevgörcsöt kapott a mosoly az arcán.

- Ne, ne izgassa magát... Lássa, én soha nyugodtabb és hitemre, ilyen állóvérű nem voltam, mint most; egy tengerszem, kezit csókolom; én képtelen vagyok ma a templomrablásra, és ha maga attól fél, hogy megcsókolom... - s ott lélegzett az illatos nyakán.

- Sőt! - tört ki az asszony torkából ez a szó, mert már nem bírt más szót kitalálni s kimondani, és készen volt és kilihegett, mint az izzó láva, s halálra és lezuhanásra és mindenre elszántan odatartotta az ajkát.

A fiatalember beharapta a száját, mély morális felháborodás vett erőt rajta, eszébe jutott, hogy csakugyan igaz lehet az a selmeci mendemonda, hogy rossz nő volt ennek az anyja... De ott lihegett előtte, vakon és végképp fölszítva ez a gyönyörű és kívánatos asszony... Közelebb hajolt hát hozzá, fölülről lehajlott, hogy megcsókolja a homlokát, de az asszony a száját adta. Erős, bódító parfőnje áradt és a fiatalember behunyta a szemét, s a ma délutáni kislány megható ártatlanságára, érintetlen szűz testére gondolt.

Abban a pillanatban, ahogy a hideg, vékony ajka az asszony buja, forró ajkát eleresztette, ez elkezdett iszonyúan reszketni, mintha erős villamosáram rázná.

Rassovszky ijedten kapta föl a fejét. Az asszony arca el volt torzulva, a szeme kimeredt üregéből s zörgő, rezgő kocogással verődtek össze lebiggyedt ajkai közt a fogai.

A fiatalember borzasztóan megijedt s nem tudta, mihez kezdjen. Átölelte, átnyalábolta az asszonyt s a pamlagra vitte, mintha egy hullát vitt volna, amelynek minden tagja vitustáncot jár. Egész odalett a fejvesztett rémülettől és a prémes bélésű bundáját borította rá. Az asszony viaszsárga és hideg és az a rémítő remegés... Az ajkai kékek lettek, a szeme elfeketedett... A fiatal mérnök a haját tépte és paplant, párnát, takarókat hordott rá, hogy fölmelegedjék.

- A fene egye meg - mondta és majd megőrült -, hogy minek fog valaki ahhoz, amihez nem ért... A tisztességes asszony maradjon tisztességes asszony... Most mit csinálok vele, ha itt...

Véresre harapta a szája szélét, aztán valami orvosságra gondolt, mit adjon be neki. Étert... alkoholt... Elővett egy palack erős törkölypálinkát, egy kockacukorra csepegtetett, egészen befolyt a könyökéig, be akarta adni, de késsel sem lehet szétnyitni az asszony fogsorát.

- Úristen - és sírva fakadt a férfi -, ha ez nekem itt meghal, akkor én hiába lövöm magam agyon... Soha azoknak a szegény gyerekeknek, a férjnek, az én Csernámnak a lelkéről le nem mossa semmi a rossz asszony becstelenségét.

Fogta a palackot és beledöntötte a szájába. A szesz szétfolyt az asszony verejtékfényű arcán, nyakán, a blúza belsejébe, s nehány csöpp mégis befutott a szájába, a gyomrába.

Mindjárt kezdett látszani a hatása. Meg-megvonaglott, aztán lecsillapodott, végre elaludt.

Rassovszky ott virrasztott fölötte s nézte az asszony megvénült arcát szánalommal és nagy meghatottsággal.

- Jó isten, csak innen szerencsésen kijusson - mondotta magában és leszedte a párnákat a szegény asszonyról, akinek láza volt a hideglelés után.

Az asszony lassan, egyenletesen lélegzett. Félóráig ültek itt és Rassovszky elgondolta, hogy mégis becstelen gazember ő... Egy céltalan sehonnai, aki nem is fogja soha semmire vinni az életben... Melankolikusan gondolt végig az életén. Ma tizenhétezer egynéhány korona az adóssága... S egy erélytelen, rongy fickó, aki nem bír egyebet tenni, csak úszni az árral... Hét évet töltött itt, üres álmoknak szentelve az életét s most, mikor végre kincs van a kezében, egyszerre letört és mazna tűnődésben lopja napjait a Kereszten... Mint ahogy elpazarolta a boldogság illúzióját az imént is nemtelenül s most áldozata lesz a sors ki nem használt ajándékának... Ah, az egész élet savanyú, üres és fölösleges valami... Két hete, hogy a Vezérrel beszélt, még egy lépést sem tett... De mért is tegyen?... Élni, asszony nélkül... Semmi rendeltetése... végcélja... szükségessége...

Az óra lassan petyegett, az asszony szegény, nyugodtabban lélegzett, mikor egyszerre nagy dörömbözés volt az udvari ajtón.

- Ki az? Ki az? Nahát, mit ordít úgy, mint egy állat. Mit ver az ajtót. Üsse meg a guta.

- Kirem alasan a fenekur.

- Fenekur, fenekur, azért nem kell úgy ordítania!

- Kirem alassan - hebegte a szolga szaporán pislogva pillátlan szemeivel -, a nagysagos fenekur hivat mirnök urat.

Rassovszky lecsillapodott.

- És minek? - mondta mogorván.

- In nem tudok aztat, csag aztat tudok, hogy telefon hivja Budapest, fenekurat...

- Budapest! - kiáltotta Rassovszky mindenről elfeledkezve. A Vezérre gondolt, a találmányára, a hercegre, két heti lustaságára s már repülni szeretett volna.

- Menjen vissza, fiam, s mondja meg a nagyságos főnök úrnak, hogy rögtön megyek, rögtön megyek - s bekiáltotta a szót a szoba felé -, csak felöltözöm.

- Igenizs, igenizs, kirem alassan - s a nagy tót ember meghajtott nyakkal, előre eresztett kopasz homlokkal bólogatva ballagott el.

Az asszonyt ülve találta, álmos szemekkel, kimerülten nézett maga elé.

Lábujjhegyen közeledett hozzá.

- Mit csinált velem, no... - mondta az asszony s fintorgatta az orrát -, hisz ez borzasztó... egész pálinkáskorsó vagyok.

- Szent egek - mondta a fiatalember ijedten.

Aztán az eltávozás nehéz dolgai jöttek. Rassovszky kiment az erdő elé, körülnézni, nem lepi-e meg őket valaki, s mikor bátorságosnak látta a dolgot, intett az asszonynak, aki kisurrant.

Nem is köszönt a fiatalembernek, elment fáradtan, döcögve, összetörten, le a mély úton hazafelé... Bánatosan, összeroncsoltan.

Rassovszky az alsó soron, a kolónián ment végig, és izgatottságában mindenkinek köszönt - mikor beért a hivatalba, ott találta Csernát, ahogy nagy léptekkel járkált le s fel tágas irodáján. Komor volt, lehajtott fejű, sötét tekintetű.

- Mi a, mi az? - mondta s elfúlt a lélegzete. Vékony fekete szemöldökét felhúzta a homokára, s alacsony homlokán három mély barázdát gyúrt.

Cserna nem szólt, az asztalra mutatott s megállt.

Rassovszky odanézett és a revolvert látta meg.

Elsápadt.

- Ez? - mondta rekedten.

A főnök észrevette a browningot s hirtelen meghökkent, hogy kitalálták a dolgot, de mindjárt fölülemelkedett, halkan sóhajtott s legörbültek a szája szélei, mint a dogé.

- Majd még sor kerül arra is - szólt vontatottan -, olvasd a táviratot.

Rassovszky fellélegzett, felujjongott s mohón vetette rá magát az írásra, amely egy telefonhír fölvétele volt. Nagy betűkkel, idegesen, kapkodva volt fölírva a heti munkásbér-ív hátára a szarajevói királytragédia első értesítése.

A szája leesett, a szeme kimeredt, szólni nem bírt, csak fölvetette az arcát a főnökére.

- Lehetetlen - mondta aztán.

Elmeredt szemmel csak nézte, csak nézte a néhány mondatot.

Csönd lett.

Nem találtak szót. Kevésnek érezte ínyök a megszokott szavak bármelyikét, hogy mélységes ijedelmeknek kifejezést adjanak vele. Csak néztek magukba merülve és valahogy képtelennek találták ebben a pillanatban, mikor az egész világ kell, hogy görcsösen vonagoljon a minden emberi nemet megrázó dördülés robbanásában, érthetetlennek érezték, hogy ők is emberek, akik bajokkal, pénzecskékkel, asszonyokkal vannak robbanásig töltve, csak a gyújtózsinórt kell megtüzesíteni... A Rettenetes Végzetnek érezték meg a csillagokig suhogó szelét.

- Háború... - mondta lassan Rassovszky összegörnyedve.

- Háború... - mondta fakó komorsággal Cserna és újra megindult fáradt, energiátlan, robotos sétáján a dohos padlókon.

A lépések súlyosan csikorgatták a deszkapadlót s a két férfi meghajolva, egész lelkében földúlva az új világrend eljövetelére gondolt, mikor kifordul a rendjéből az Idő. A sok milliókra, a szegény ártatlan emberek tömegére, akik a Végzet örök nyugalmának bürüjére építették életük kunyhóját s élték apró, emberi sorsukat, kis örömüket, kis nyomorúságaikat... S íme...

Íme megmozdult a tengerek Leviathanja, fölforrt a legnagyobb vész, megriant az emberi Vér...

- Hat óra.

- Hat óra tíz.

Egyszerre nézték meg az órájukat. Ez a megszokott öntudatlan mozdulat kissé emberré tette őket.

Cserna zökkenve hullott a nagy, régi bőrdívány fekete sarkába; szédült és kóválygott a feje. Három teljes órája gyalogolt a szoba görcsös deszkáin, a gondolatai nehéz gomolygásában.

Rassovszky a kezében felejtette az óráját és merően odaszegezett szemmel olvasta.

International Watch Co. Shaffhausen.

Az óra peremén hat finom vékony kör volt, a háta simára csiszolt s az arany lapon a zsebszövet szálai millió hasítást szabdaltak. Oly szolíd, komoly, biztos lény volt ez az óra, a határtalan pontosságával, amely két pesti út közt egy percnyi differenciát nem ért el, a komoly, elegáns számlapjával, a finom, sercegő percmutatóval, egy hosszú kultúra lassan kifejlődött technikai nemességével... A markába, a tenyerébe fogta; belesimult súlyosan és simán, mint egy pompás Tisza-kavics s hirtelen lendületet vett a karja, hogy fogja, eldobja, elröpítse, ki a nyitott ablakon, neki a völgynek, hogy átszője vele a nagy távolságot a távoli hegyekig, egyik hegycsúcstól a másikig... hogy bombául röpítse neki a világnak, hogy mindenütt felrobbanjon, amerre száll és tömbökbe röpítse a nyugodt föld színét, szét a hegyeket, a városokat és vérbe és cafatokba az emberi testeket...

Az óra üveglapját behomályosította szorongató ujjaival, elővette a mellénye felső zsebéből a kis szarvasbőrdarabot s az új, gyűrött, recés szélű sárga bőrdarabbal, amelyet egy szép, büszke, címeres állat oldaláról nyúztak le, gondosan megtörülgette az órát. Így metszik majd le az emberről a bőrt, fogják is, skalpozni fogják talán egymást az emberek, a legműveltebbek, a legkultúráltabb nemzetek fiai... mert az nagyszerű érzés lehet; a maga túl állati vadságában, késsel állani egy nemes emberi testnek és kimetszeni belőle egy darabot... kivágni a nyelvet, amely oly ékesen tudott szólani, és srapnelt okádni a tömeg fölé, hogy negyvenen omoljanak halkan egymásra...

- Voltál katona, főnök úr!

- Tartalékos tiszt vagyok.

- Boldog ember... engem felülvizsgálaton kidobtak.

Felállott és idegesen járkálni kezdett. Mikor szembefordult vele, mindig megdöbbenve nézett a másikra, a nagy, izmos, komoly férfira, akinek hallgatása mintha rejtelmekkel, vészekkel volna tele. Nem merte megzavarni.

Irigyelte. Ah, ez az ember, aki egész életében mindent megkapott. A jeles tanuló, az ösztöndíjat, vezető állást, családot, boldogságot, életet a saját nyers őserejével kiharcoló férfi. S most markában tartja gyeplőjénél fogva a Halált... A nagy néptömegek ellenállhatatlan erejét, borzalmas lendületét érezte meg ezen a masztodon férfin keresztül.

Ő innen is ki van semmizve...

Az egész életből ki van valahogy vetve.

Az élet felületén vakon hányt hab, amely semmire sem kell, semmit sem ér és a semmibe vész nyomtalanul.

- Mi lesz a találmányommal?

- A találmányoddal!... Bulgáriában, az állammal közösen óriás bányaterületeket vettek... Nyolcvan százalékos vastartalom... Mi lesz még azokkal is...

Rassovszky megdöbbent. Csaknem beleájult. A melle elkezdett szorulni... Az egész életének rongy semmiségét érezte... Savanyú ízek a szájában.

A browning ott feküdt az asztalon.

Szép fekete jószág, elegáns kis gyilkoló szerszám, a recés nyelével, a kurta, tompa fényű csövével.

Hogy van az, hogy az ember úgy vágyik ölni és azért önmagát...

- Rettentő idők jönnek! - kiáltott fel.

Cserna megmozdult.

- Rettentő idők - morogta s fölállott. El volt fáradva a hosszú járkálástól, nyomott volt a feje, mint a gyereké sok sírás után, a nehéz érzésektől. - Hogy ilyen fordulatot vegyen az élet... az életünk... ilyen vége a regényünknek. - És kinyitotta erős, széles száját, hatalmas fogsorait széttárta és ásított, mint az oroszlán.

- Gyerünk tovább.

Kint boldogan világított a lefelé hajló szépséges nap a drága, mély kereszti völgyre.

(Vége.)