Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám · / · Figyelő

Babits Mihály: Gyermekek és a háború

Az anyák sírnak, de a gyermekek örülnek... Melyik gyermek ne örülne magában a háborúnak? A gyermekek, a lelkes, vidám, nyílt homlokú gyermekek, a jövő nemzedék gyermeki, akikért szenvedünk most mi, harcolunk, hogy nekik békéjük legyen: nem fogják megérteni szenvedésünket, irigyelni fognak bennünket, mint ahogy mi irigyeltük gyermekkorunkban azokat, akik előttünk ilyen nagy, nagy korszakot szenvedtek keresztül. A gyermekek mutatják meg nekünk, milyen ősemberi, állati dolog a háború. Mi már eltompoltunk, elpuhultunk talán és nem tudjuk élvezni ezt a veszélyt, ezeket a lehetőségeket. Pedig emberi lénynek, ki elsősorban a jövendőt éli, lehet-e nagyobb élmény, mint a veszély, a táruló, táguló lehetőség? Azért volt a veszély mindig a legméltóbb énektárgy. Homérosz mondta, azért adtak az istenek veszélyt, hogy legyen ének a jövendőnek:

epeclwsanto doleJron
anJwpoiV ina hsi cai essomenoisin aoidh

Ez jut eszembe, amikor látom, hogy sárga és vörös plakátok nyíltak az utcán, harcba hívó plakátok, sárga és vörös ablakok, amelyeken át lelkes döbbenetű tömeg kitekint, kilát egyenest az idegen halálig. Milyen közel lett egyszerre a messze!

És körül a gyermekek nótája lobog! Ó, gyermekek, mennyire szeretlek most benneteket! Köszöntöm a szerelmet, a harc előtti házasságokat. Martis amica Venus... Jer, szelíd barátnő és gyógyítsd be a sebeket, melyeket zord barátod üt a nemzet testén. Tudják-e a katonák, hogy csak annak érdemes meghalni, aki a jövőt szereti? Most belátjuk, hogy nem magunk vagyunk és nem értünk a világ.

Milliók közül egy! Mi vagy, ember? Mennyi különb van, élni, de halni, ha kell, útnak a gyermekekért!

Ó, vajha az elesettek testei a jövő béke útját szőnyegeznék puhára! De legalább változik a világ: jobb?! rosszabb?! Kell a más! Kell már erőnknek, lelkünknek, szemeinknek! Kell, másképp nem volna! Jaj, most, te puha ember, gyenge ölni, gyáva halni! Most érezze méltóságát, aki férfiú! Veszélyből, halálból ki akarna asszonnyá menekülni? Maradhat-e Achilles a lángok között?

És jaj, mégis... Felszedték a jövő síneit és az árok is út lett az időnek. Ki tudja, mi nem jöhet? Forr a világ bús tengere, ó magyar! A népek érckorláti dőlnek s a zabolák s kötelek szakadnak.

Most tűz-aknává izzad az enyhe víz,
süllyedt vasakkal tellnek a tengerek,
a nagy hidak kő-térde roggyan...