Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám · / · Réti Ödön: Karen
Karen, Jon
Karen (elkésve, szórakozottan): Igen, majd szólunk.
Jon: Rég nem láttalak ünneplőben, nem is tudom az idejét.
Karen: Bizony régen, itt egyik nap olyan, mint a másik, dolgozunk minden nap s dologra nem való ez a ruha.
Jon: Dologra nem való, ünnepre való: de ma nincsen ünnep.
Karen: Mondom, miért öltöztem fel, az ember nem tagadhatja meg a vendége kérését.
Jon: Aztán mikor jön vissza az a francia? Nem nagyon siet, a hajó nemsokára indul, még kárbavész a fáradságod.
Karen: Nem baj, legalább te láttál benne meg, Niels. (Türelmetlenül.) De menj, segíts Nielsnek.
Jon: Nem kell ahhoz Nielsnek segítség.
Karen: Menj kérlek, szeretnék átöltözni.
Jon: Miért sietsz, ha már eddig vártál a vendégedre?
Karen: Nem várok tovább. (Hajótülkölés hallatszik, Karen összerezzen és a gyűrűt, melyet eddig kezében rejtegetett, elejti. Ijedten kap utána, de Jon megelőzi. Felveszi és megforgatja.)
Jon: Ah, a briliáns gyűrű... Tessék. (Odanyújtja.) Miért nem húzod az ujjadra, onnét nem esik le oly könnyen.
Karen: Nem az enyém... Jon, kérlek, neked megmondom, a vendégünk itt feledte és én most vissza akarom vinni, azért öltöztem fel.
Jon: Úgy? Visszaviszed neki, hát nem ő jön ide?
Karen (zavarban): Látod, hogy nem jön.
Jon: Hát nem jön? Úgy látszik, nem sajnálja, gondolja, jó helyen van... Kétezer frank...
Karen: Nem vette észre, elvesztette. Én találtam az asztalon.
Jon: Az asztalon?
Karen: Igen, itt az asztal sarkán... Mikor elment... nézek, látom, hogy valami csillog, elveszem: hát ez a gyűrű.
Jon: Karen, a hajó nemsokára indul, ha vissza akarod adni...
Karen: Hogyne akarnám, megyek, mondd Nielsnek, ha kérdezne, mondd... ne szólj erről neki... mondd, hogy a fejem fáj... ez igaz, Jon: fáj a fejem, rosszul érzem magamat, jót fog tenni egy kis séta.
Jon: Hát olyan nagy titok ez? Itt hagyta a gyűrűjét, itt hagyta, elvesztette, vissza akarod neki adni, mi van ezen titkolni való?
Karen: Semmi, nincs is semmi titkolni való ezen, de mégis valaki azt gondolhatná...
Jon: Ugyan kicsoda, aztán mi rosszat gondolhatna?
Karen: Semmit. Restellem, hogy nem jött el elbúcsúzni. Eredj, Jon. (Az ajtó felé megy.)
Jon: Karen, add ide azt a gyűrűt, majd lefutok én vele.
Karen (türelmetlenül): Köszönöm, magam akarom átadni.
Jon: Talán félsz, hogy megtartom.
Karen: Jon! Nem tudom, mi lelt ma téged, magam akarom átadni, fáj a fejem, sétálni akarok, úgy bosszant ez a dolog.
Jon: Majd elkísérlek.
Karen: De minek? Majd Niels nem tudja, hogy mit gondoljon, ha mind a ketten elmegyünk. (Menni akar.)
Jon: Ne menj el. Add ide, majd én adom neki, s legalább megmondom, hogy máskor jobban vigyázzon rá és majd helyetted arcába csapom a gazembernek!
Karen: Jon! (Más hangon.) Ej, Jon, te féltékeny vagy. (Jon meghunyászkodva hallgat.) Ilyen kis dolog miatt mennyi akadékoskodás. Itt feledte ezt a gyűrűt, vissza akarom vinni és nem akarom, hogy erről Niels tudjon, mert... Ha már te is ilyen gyanakvó vagy, majd mit mondana ő, ha már te is ilyen vagy... Eredj, menj, segíts Nielsnek, csináljatok egy jó erős kalitkát a rókának, s majd együtt hancúrozunk vele mind a hárman. Menj és majd ha visszajövök, friss kötést teszek a kezedre. No menj és mondd meg Nielsnek: sétálok egy kicsit a tengerparton. (Menni akar, Jon hirtelen az ajtó elé áll.)
Jon (brutálisan): Vissza, ezen az ajtón nem távozol! Szólok a férjednek. Ezt a gyűrűt úgy kaptad és... Nemhiába öltöztél fel legszebb ruhádba.
Karen (megdöbbenve, de méltósággal): Utamba állsz? Hát menj, vádolj be, árulkodj, vádolj be... (Szelíden.) Így bánsz énvelem?
Jon: Oh, Karen, bocsáss meg nekem. Elvesztettem az eszemet. Olyan különös gondolatok keringnek a fejemben. (Fejéhez kap.) Ki sem merem mondani... De ha belátnál a szívembe... Ne menj el, Karen... Én azt hiszem... Magam sem tudom... Azt hiszem, hogy nem jössz vissza többet, hogy elmész a hajóval.
Karen: Azt hitted? Hogy elmegyek a hajóval? (Szünet, Karen távolba néző szemekkel, magáról megfeledkezve.) Hogy elmegyek a hajóval. (Enyelegve, de amelyen látszik az erőlködés.) Hát úgy féltesz engem, Jon?
Jon: Ha tudnád, Karen, mennyire szeretlek. Amióta ismerlek, mindig szerettelek, mindig erősebben, mindig szomorúbban. Hisz csak teérted élek, nincs nekem senkim ezen a világon, mint te. Eltitkoltam, nem is mondtam volna meg soha, nem akartam, hogy még csak meg is sejtsed. Mert ha tudtad volna, nem jöttem volna közeledbe. Ez már bűn lett volna.
Karen: Jon, te szerettél és eltitkoltad előttem: ez szép. Féltékeny vagy, Jon. Ej, menj! Légy nyugodt! (Indul.) Visszajövök. (Kimegy. Pár lépésnyire lassan megy, de aztán futni kezd.)