Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám · / · Réti Ödön: Karen

Réti Ödön: Karen
Színmű 3 felvonásban
6. Jelenet

Karen

Karen (kábultságából magához tér, meglátja a gyűrűt): Istenem! (Felveszi és az ajtóhoz fut, kinyitja, pár lépésnyire előre jön s néhány pillanatig abba az irányba néz, melybe Belfort elment, majd lehajtott fejjel, szemét lesütve visszamegy a szobába. A gyűrűt nézi. Egyszerűen.) Elment, itt hagyta... Nem... nem fogadok el ily emléket, Karen büszkébb annál. (Leteszi a gyűrűt.) Büszkébb?... akit megcsókolnak... megcsókolt és én engedtem. Emlékül? Nem akarok, nem szabad emlékeznem. Most mit tegyek evvel a gyűrűvel. Elment, elsietett... oh, de én utána futhattam volna, miért is nem futottam utána, utolértem volna. (Gondolkozás után hevesen.) Visszaviszem. (Határozottan.) Visszaviszem. (Nyugodtan.) Visszaviszem. (Kezébe veszi a gyűrűt.) Te kis gyűrű, ha véletlenségből nem egy drága, gyémántköves gyűrű volnál, nem vinnélek vissza. Ha valami kis olcsó ezüstgyűrű lennél, nem vinnélek vissza. (Felhúzza.) Hogy ragyog, csillog... gyönyörű, milyen gyönyörű szikrákat szór. Ah. (Másik kezével hirtelen eltakarja a gyűrűt.) Nem, nem, soha, soha... hiába csábítasz engem, az uramat nem hagyom itt és téged: szobácskám, kis rokkám, könyveim... Jól tudom, nem emlékül adta ezt a gyűrűt, tudta, hogy nem fogadom el, tudta, hogy visszaviszem... Nem szép, hogy úgy csábít engem, nem szép az, én egy szegény egyszerű asszony vagyok... mit is csinálnék én olyan nagy városban, ahol mindenki okosabb, szebb, mint én vagyok... (Kis állótükröt tesz az asztalra és belenéz.) a hajam talán, mert szőke, a szemeim? A párizsi nők bizonyosan különbek, selyemben, bársonyban járnak, tele briliánsokkal. Nem vágyódom ezekre, hanem (kezét szívére teszi): tanulni szeretnék, tanulni... Ő taníttatna. (Félénken.) Színésznő... Istenem. (Sóhajt.) Nem is szabad, hogy erre gondoljak, én egy szegény, tudatlan asszony vagyok, szegénységre született, egyszerű asszony, aki itt éli le napjait, egyik napot úgy, mint a másik napot, senkitől sem láttatva, elfonnyadva, elhervadva... ki törődik avval, hogy tehetségem van, és ha tanulhatnék... de akinek a sorsa... ah (Rezignáltan.) Maradjon minden úgy, ahogy van, ahogy eddig volt, majd meséket mondok továbbra is a férjemnek... Oly nevetséges ez... "Szép kis mese volt, Karen, ezt is a magad fejéből gondoltad ki? Mondd el még egyszer... igen, igen, azt a borzongósat és én majd újra elmondom és mutatom, tettetem, hogy én is félek, reszketek... a fejemre húzom a takarót... a fejemre húzom a takarót és... sírok. (Sír, majd letörli könnyeit, nagysietve kinyitja a szekrényt.) Megyek, visszaviszem. (Lázas gyorsasággal öltözködni kezd.) Vissza kell vinnem. (Ezalatt Niels és Jon a sziklák közt hazafelé jönnek, az ajtótól pár lépésnyire megállnak, Karen pedig a bal ajtón el.)