Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 16-17. szám

Schöpflin Aladár: Katona öcsémnek

Féltelek, öcsém. Elvégre, mégis csak fegyver van az oldaladon és nem tudni, melyik pillanatban kerülsz oda, ahol a halál dermesztő, vak tekintete mered rád. Szép fiatal fejedért kár volna, ha átjárná az ostoba golyó, becsületes szívedben a vér arra való még, hogy keringjen, meleg legyen és kedves szavakat mondasson veled azoknak, akiket szeretsz. Szemedért kár volna, ha lehunyódna örökre és kimúlna belőle a gondolkodók és megértők kiváltsága, a szomorúság.

Féltelek öcsém és irigyellek. Az életed kockán - és mégis neked jutott a jobbik rész kettőnk közül, te vagy az irigyelni való. Te ott vagy a cselekvés helyén, akármi kis részecske vagy is a háború rettentő nagy szervezetében, mégis csak beletartozol. Egy szögecskéje vagy annak a gépnek, amely az emberiség sorsát kovácsolja irtóztató pörölyével, tudod, hova tartozol, mit csinálsz, értelme, fontossága, összefüggése van annak, amit csinálsz, cselekvő vagy - élsz.

Lásd, mi, akik itthon vagyunk, úgy tengünk-lengünk, mint a kóró. A mi sorsunkról van szó, életünk minden fontos dolgáról. Mindaz, ami számunkra az életet élni érdemessé teszi, a háború rostájában rázódik: a munkánk jövője, emberhez illő életünk további lehetősége, a családunk jövője, sőt - ki tudja! - a meztelen élete is, a gyermekünk sorsa, az a szebb, jobb és gazdagabb élet, amelyet mindenki a fiának álmodik, amely most egy nap alatt örökre semmivé válhatik, még a lehetősége is elveszhet s hitvány szolgaságba, ocsmány nyomorba, szennyes hazugságba fulladhat vagy a harci szerencse fordulatán egyszerre kivirágozhatik pompásan, gazdagon, szebben, mint valaha apai álom le tudta festeni. Mindenünkről van szó és mi, itthon maradt tehetetlenek, itt ülünk, érezzük minden idegünkkel a sors rettentő szárnyainak füllel nem hallható suhogását, de nincs módunk sem menekülni előle, sem szembeszállni vele. Bele vagyunk kötözve tehetetlenségünkbe, mozdulatlan izgalommal várjuk az eseményeket, amelyeknek keletkezéséről, lefolyásáról nem tudunk semmit, testünk minden rostját átjárja a történő dolgok izgalma és nem tudunk moccanni és a tehetetlenség fullasztó kínjait szenvedjük. Ki vagyunk hagyva a világból, amely a mi világunk, olyanok vagyunk, mint a fához kötözött ember, akire folyton rá van irányítva a gyilkos fegyver csöve. A mi szenvedésünk az Inferno kínjai közül való. Aki az életet mint cselekvést, önnönmaga és sorsa feletti rendelkezést szereti, annak ez a tehetetlenség nagyobb szenvedés, mint a harctér minden fáradalma, borzalmassága és veszedelme. A katona legalább küzdhet a sors ellen, fárad, nélkülöz, harcol, megsebesül, talán meg is hal - de tesz valamit és nem ül ölbetett kézzel, mozdulatlanul, mikor minden, ami benne emberi, azt parancsolja, hogy cselekedjék, mozogjon, lázadjon fel a kényszerűség ellen, ha mást nem, hát menjen neki fejjel a falnak. Csak tétlenül ne kelljen ülni...

Mily fölöslegesnek kell éreznünk magunkat ebben a drága szép világban! Mit ér mindaz, amit mi tudunk, amihez értünk, amit megtanultunk, aminek sorsunkra, a többi emberiség sorsára valami befolyása van. És mi befolyása lehet ma a mi sorsunkra, a többi emberekére annak, hogy szép és mély gondolatainknak szép és mély szavakat tudunk találni, hogy melódiák tudnak támadni agyunkban, amelyek a fület gyönyörködtetik, hogy az elme eddig nem ismert, új megismerései támadnak munkánk nyomán, hogy el tudjuk intézni más emberek ügyes-bajos dolgait, hogy furfangos gépeket tudunk szerkeszteni, hogy tanítani tudunk jó dolgokra fiatal lelkeket - egyáltalán mi kapcsolata van az ember sorsával ezekben a napokban mindannak, amivel polgári munka néven szoktunk büszkélkedni a csöndesebb időkben?

Csináljuk tovább ki-ki a maga mesterségét, mert valamit csinálni kell, mert kínlódásunkat bele kell kábítani a cselekvésnek legalább a látszatába, de érdeklődés nélkül, szeretet nélkül, lélek nélkül csináljuk. Az életünknek csak a keretei maradtak meg a maguk normális állapotában, a tartalma, a színe, az íze elveszett. Értéktelen, haszon és tartalom nélkül való bábuk vannak. Az élet ma mind a harcok mezején összpontosul, sehol sincs másutt igazi élet, mint ahol a halál pengeti kaszáját soha nem látott aratásra. Minden más csak látszat és árnyék, magunk is mint árnyékok mozgunk az árnyékok világában.

Hol vannak, milyen messzire estek azok a gondolatok és meggyőződések, melyek életünket eddig betöltötték! Tudományos elv, politikai meggyőződés, világfelfogás, irodalmi álláspont - eh, mit ér mindez! Egy rettentő szélvész elsodorta mind, beláthatatlan messzeségbe. Nagy problémáink nevetséges kicsiségekké váltak az élet problémájának most felvetett óriási volta mellett - nincs ma más probléma, mint amit az ágyúk dörgése és a puskák ropogása ad fel. Amit egész eddigi életünkben beszéltünk és írtunk, amiért lelkünk egész erejével vitába szállottunk, amit életünk legszentebb ügyének tartottunk, az mind kicsinyes semmiséggé halványodott, mert egyszerre csak felvetődött a kérdések legnagyobb kérdése: lehet-e itt ezen a földön nekünk emberhez méltó életet élni, érdemes lesz-e ezután itt élni és a mi életünk nyomán tud-e új, jobb élet fakadni?

Egy pillanatig, az aggódás legrosszabb óráiban sem rendül meg bennem a hit győzelmetekben, mégis egy pillanatig nem hagy el az az érzés, hogy a mohamedán hit borotvaéles hídján járunk, amely egy legalább valamennyire tűrhető életből vezet ki és egy pillanat szédülete a pokol szörnyűségeibe taszíthat róla. Megrendült bennem - mindenkiben - az életünk biztonságának tudata és ez egy eddig nekünk ismeretlen szenvedés, minden szenvedések legkínosabbika. Ti, katonák, adhatjátok csak vissza ezt a tudatunkat, a ti fontosságtok, értéketek most mindenek felett való. Ti vagytok most valamennyiünk sorsának hordozói.

Látom a katonákat, amint hosszú csapatban, felvirágozva, könnyes szemmel éljenző tömeg sorfala közt mennek ismeretlen állomás felé. Vidámak, lelkesek, elszántak, úgy mennek, mint a lakodalomba. Elszorul a szívem, mégis csak a halál torkába mennek. De nekik van igazuk, mikor dalolnak, mikor örömmel mennek, mert az élet teljességébe mennek, az ő életük most teljesedik be a legnagyobb teljességbe: a cselekvésébe és ez olyan nagy és becses dolog, hogy érdemes érte dalolva kockára vinni az életet is. Ők elébe mennek sorsuknak, belenéznek a szemébe, ellene vetik a vállukat, segíthetnek legyűrni, érezhetik a cselekvés gyönyörét, megtelhetnek életük részegítő tudatával - nem kell lealázó tehetetlenséggel várniok, mi lesz velük, mint nekünk idehaza. Mi élve maradunk, de mi van az életünkön szeretni való?

Ha talán elvisznek a harctérre, könnyeim fognak kísérni, öcsém. De sajnálni akkor is te sajnálhatsz engem, mert akkor is neked jut a jobbik rész. Irigyellek érette.