Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 13. szám

Eckhardt Sándor: Egy elzüllött francia és a magyar Akadémia

Reánk, párizsi magyarokra meglepetés volt, mikor a Szekfű-féle Rákóczi-könyvről szóló hírlapcikkek hozzánk érkeztek. Íme, a mi sajtónknak mégsem legutolsó mostoha gyermeke az irodalom. Ellenkezőleg: a Szekfű-könyv hónapokon át élvezte a napisajtó figyelmét. Egyes lapok, köztük a "Magyarország"-é a rekord dicsősége, naponkint írtak róla, akárcsak a párizsi nagy lapok, a Temps, a Journal des Débats, melyek állandóan érdeklődnek az irodalom iránt. A Magyarország egyik cikke különösen megragadta figyelmemet. A Bibliotheque Nationale-ról volt benne szó, legalábbis annak egy volt könyvtárosáról, Mouton úrról. E cikk szerint a Rákóczitól párizsi házában tartott játékbarlang történetét Szekfű Leo Moutontól vette, aki pedig elzüllött individuum, a nagy bankcsaló, Rochette bűntársa s ennélfogva Szekfű részéről megbocsáthatatlan rosszhiszeműség volt egy elcsapott könyvtárnok adatainak felhasználása. A hírlapi hírre jött a M. Tud. Akadémiában egy tudós tagnak, Ballagi Aladárnak, a budapesti egyetemen az újkori történelem tanárának felolvasása, mely a napilap felfedezését teljesen megerősítette. A tudós professzor röviden, de akadémikusi tekintélye egész súlyával, Széchenyi Akadémiájának jóakaró figyelmétől támogatva jelentette ki, hogy Szekfű a kártyabarlang meséjét egy "elzüllöttül leleplezett boulevard-író felszínes adataiból" merítette (Magyarország, május 19. és Akad. Értesítő, június).

Végre egy pillanat, melyben a régi ellenségek, az Akadémia, ez a "megcsontosodott, retrográd képződmény" és "a gyors léptekkel haladó" napisajtó baráti kézszorításban egyesülnek és közösen elítélik Moutont, az elzüllött könyvtárost! Egy dolog azonban szeget ütött fejembe. Láttam már politizáló történészt, de még álmomban sem tudtam elképzelni börzéző, bankcsaló könyvtárost. Legyőzhetetlen kíváncsiság vett erőt rajtam. Nincs messze a Bibliotheque Nationale. Elmegyek jókor reggel. Rejtélyes arccal kérdeztem a portástól, nem tud-e valami Léo Moutonról? "Igen, uram, volt a válasz, de még nincs itt. Tessék várni, tíz óra felé megjön." Nem akartam hinni füleimnek, melyekben még csengett a Magyarország és az Akadémia elítélő verdiktje. Tán egy hajdani kollégája találkozott vele a boulevardokon, gondoltam, amint sikkasztva másolt újabb okiratokat és megkönyörült züllött állapotán. Visszavették.

Bemegyek a könyvtárba, újabb meglepetés. Várakozás közben kérem Mouton munkáit s íme, milyen boulevard-témán dolgozott Mouton a legújabb időkben:

Kiadta 1906-ban Guillaumé Pépé tábornok emlékiratait (négyszázhuszonkét oldal).

Megírta 1907-ben a "Hotel de Transylvanie" című szóban forgó művét, vagyis a Quai Malaquais 9. sz. ház történetét (nyolcvanegy oldal, kiadták a Bibliothéque du Vieux Paris című vállalatban). Írt azonkívül számos cikket párizsi történeti folyóiratokba, valamint a francia protestáns társulat történeti közlönyébe. Minden évre esik egy-két tanulmány.

És végül írt 1912-ben egy nagyszabású értekezést "Bussy d'Amboise et Madame de Montsoreau" címmel (háromszázötvennyolc oldal).

Legutolsó könyvén is, mint majdnem valamennyin rajta áll: Léo Mouton, bibliothécaire a la Bibliotheque Nationale.

Ezek után nincs más hátra, mint beszélnem vele. Beküldöm névjegyemet és egy igen kellemes külsejű úriember fogad. A katalógusoknál dolgozik. Beszélgetünk:

- Uram, nálunk egy történetírót, ki felhasználta az Ön adatait, hazaárulóvá, Rákóczi gyalázójává bélyegezték meg. Önről pedig egy újságcikk jelent meg, mely szerint Ön a Rochette-ügybe belekeveredett, elcsapatott és boulevard-íróvá züllött. (Nem tudom, nem enyhítettem-e a Magyarországban és az Akadémia előtt használt formulákon?) S ugyanígy nyilatkozott a Magy. Tud. Akad. előtt Ballagi Aladár úr, ki Budapesten a világtörténelmet adja elő. - Önt el nem csapták, azt örömmel látom. Mi igaz tehát a vádból?

Azt hittem, megneheztel a nyers kifejezésekért: kacagni kezdett:

- Én és a Rochette-ügy? Hiszen sohasem foglalkoztam financiális műveletekkel. Az a könyv pedig következőképp készült: a párizsi VI. kerület történelmi társulata részéről felkértek, hogy írjak valamit: hisz a Bibliotheque Nationale-ban vagyok, adatokhoz könnyen juthatok. Csak úgy találomra jutott eszembe a Quai Malaquais 9. sz. háza. Gondoltam: ez bizonyára régi ház, gazdája jó ismerősöm, kérek tőle adatokat. Kaptam is egy nagy halom régi okmányt, melyek mind a házra vonatkoztak. A ház történetében előrehaladva egyszer egy név kapta meg figyelmemet: Hotel de Transylvanie. Rögtön Massenet Manonjának egy áriája jutott eszembe, amelyben éneklik: A l'ho-tel de Tran-syl-va-ni-e! Addig azt hittem, hogy e név költői fantázia szüleménye, s íme, kezembe akadt egy hiteles okmány, melyben világosan olvasható: Hotel de Transylvanie.

- Mikor a társulatban eredményeimről beszámoltam, igen nagy tetszéssel fogadták felfedezésemet. De akadt egy szkeptikus, aki így szólt: "Jól van, az eredmény igen szép, de valamit nem mondott meg Mouton úr. Azt, hogy miért hívták a házat Hotel de Transylvanie-nak?"

- Újra hozzá kellett tehát fognom a kutatáshoz. Akkor jutott eszembe a Transylvanie-ról a Rákóczi-emigráció, amelyről különben igen halvány fogalmaim voltak. Meglepetve láttam, hogy 1713-ból való adatom pontosan egybeesik Rákóczi franciaországi tartózkodása idejével. Egy kollégám említette, hogy van a külügyminisztériumi levéltárban egy Fonds de Transylvanie, ahol ő valamikor egy kis adatot keresve Rákóczira vonatkozó iratokat látott. Felmentem a külügyminisztériumba és kikértem a Fonds de Transylvanie-t. De azt felelték, hogy az 50-60 kötet. Hogyan van rendezve? - kérdeztem. Az okmányok kronológiai sorrendjében. Hisz ez kell nekem, mondom, adják ide az 1713. évet. S ebben a kötetben találtam azokat az iratokat, melyeket munkámban betűhíven közöltem. Nem is használtam fel minden Hotel de Transylvanie-ra vonatkozó adatot. Az én szempontom nem Rákóczi részvétele, hanem a ház története volt.

- Mondja meg tehát kérem, otthon, hogy meginterjúvolta a könyv szerzőjét. Mondja meg, hogy még mindig conservateur adjoint vagyok a Bibliotheque Nationale-ban, Rochette-hez semmi közöm, pénzügyi műveletekkel nem foglalkozom és hogy egyébként oly emberre talált, aki nagyon tiszteli a fejedelmet és sajnálná, ha könyvével érzékenységet sértett volna.

S most, bár nem vagyok sem historikus, sem újságíró, megsúgom Ballaginak és a Magyarországnak, hogy az ő Moutonjukról is tudok. Csakhogy az nem Mouton, hanem Mouthon. Nem Léo Mouton, hanem F.-I. Mouthon. Nem is volt soha történetíró, hanem csak újságíró. Sőt nem is a Rochette-ügyben szerepelt, hanem a Humbert-pörben.

S ezek után elgondolkozom a nyájas olvasóval Szekfű ellenfeleinek történeti módszeréről. A Mouton-ügy kicsiben, de mikroszkopikus élességgel és hűséggel annyi, mint a Szekfű-ügy nagyban. Amilyen hidegvérrel fogták rá Szekfűre a Rákóczi-gyalázást s eleinte még különb vádakat, olyan nyugodt módszertani lelkiismeretességgel sütötték rá Moutonra, hogy sikkasztott, elzüllött s ennélfogva nincs joga ahhoz, hogy iratokat másoljon.

És vajon mit szólnának hozzá, ha Mouton úr nem kacagna, hanem az Akadémia előtt elhangzott felolvasásra hivatkozva becsülete érdekében pört indítana a budapesti sajtótörvényszék előtt?

Párizs, 1914. június