Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 12. szám · / · Ambrus Zoltán: A házibarát

Ambrus Zoltán: A házibarát
IV.

Másfél óra múltán:

- Tasziló bácsi!... Tasziló bácsi!...

- Mi az, Stefike?

- A Sárika, a Pimpike meg a Tusika... azt mondják, hogy ők is nagyon szeretnék hallgatni a mesét!... Szabad nekik is hallgatni?

- Szabad, ha nem szaladgálnak folytonosan, hanem csöndesen lesznek, és meg se moccannak. Aki egyszer felugrik, az többet nem jöhet vissza.

- És a Gretel is hallgathatja?

- De hiszen a Gretel egy szót sem ért magyarul!...

- Azt mondja, hogy az nem baj. Neki a mese még jobban tetszik akkor, ha nem érti.

- Hát én nem bánom. De a Gretelnek se szabad közben szaladgálnia.

- És hallgathatja a Tusika francia kisasszonya is?

- Hallgathatja. Legalább meglátom, milyen hatást tenne a külföldön.

- Mit mond, Tasziló bácsi?

- Csak azt mondtam, hogy mindenkit idehívhatsz, aki a mesét hallgatni akarja... de aztán csend legyen!...

Öt perc múltán:

- Hol volt, hol nem volt, még az óperenciás tengeren is túl, volt egy öreg költő, bizonyos Orfeusz nevezetű. Hogy a másik neve mi volt, azt már nem tudom bizonyosan. Azt hiszem: Ede. Igen, igen, most már eszembe jutott, csakugyan Orfeusz Edének hívták. Hát ez az Orfeusz Ede... egyszer csak mit gondolt magába?!... elővette a lantját, és kiment a pusztaságba, hogy megszelídítse a vadállatokat...

- De hát mért akarta megszelídíteni a vadállatokat?... Hiszen a vadállatok úgy szépek, hogyha harapnak!...

- Stefike, ne szólj közbe, mert akkor sohase lesz vége a mesének. Azért akarta megszelídíteni a vadállatokat, mert Apolló, a költők királya, megparancsolta, hogy mindenki, aki a költők nemzetségéből származik, éjjel-nappal a pusztaságban járkáljon, és ha szél fúj vagy jégeső esik is, akkor is mindig nyomában legyen a vadállatoknak, hogy lantjának zenéjével megszelídíthesse ezeket. Csakhogy azok, akik még Orfeusz Ede előtt indultak el a pusztaságba, mind igen rosszul jártak, mert vagy úgy összebarátkoztak a vadállatokkal, hogy még ezeknél is harapósabbak lettek, vagy pedig, ha nem akartak a vadállatokkal barátkozni, hát ezek megették őket. Azért az öreg Orfeusz azt mondta magában: "Megyek a pusztaságba, és lantom zenéjével meg fogom szelídíteni a vadállatokat, mert így parancsolta nekem az én uram-királyom!"...

- Ugye, Tasziló bácsi, ez az öreg Orfeusz bolond volt?

- Bizony, bolond, édes Stefikém. Mert a vadállatok már messziről meglátták, és azt mondták egymásnak: "Nézzétek, ott jön Orfeusz Ede, az öreg költő, aki lantjának zenéjével meg akar bennünket szelídíteni!... Szaladjunk el messzire, olyan fürgén, ahogy a lábunkat bírjuk!... hogy amikorra ideér, ne találjon senkit, akit megszelídíthessen, és nevethessünk rajta!"... És egy-kettő, a nyakukba szedték a lábukat, és ahányan voltak, annyifelé szaladtak, úgyhogy mikor a öreg Orfeusz Ede cammogva odaért, már csak bottal üthette a vadállatok nyomát.

- Hahaha!... Hihihi!...

- Ezen aztán az öreg költő nagyon elbúsult, és azt mondta magában: "Hát vigye el az ördög a vadállatokat! Nem gondolok többet rájok, hanem fölkeresem az én tündérkirálynőmet, bizonyos Euridike nevezetűt, és sokáig fogunk együtt élni, hogyha meg nem halunk." Csakhogy hetvenhét év telt bele, amíg a pusztaságba ért, aztán másik hetvenhét év, amíg visszament, és eközben Euridike tündérkirálynőt, aki eltévedt az erdőben, a rossz szellemek elvitték az alvilág fejedelméhez, bizonyos Plútó Aladárhoz.

- Úgy hítták, ahogy a papát?

- Úgy biz azt!...

(Tasziló bácsi mind jobban belebonyolódik a mesébe. A hallgatóság egy kis idő múltán feszengeni kezd. Végre Stefike megszólal:)

- Tasziló bácsi, ez a mese nem szép! Meséljen mást! Mesélje el a Hüvelyk Matyi-t! Az nagyon szép!

(Tasziló bácsi megharagszik:)

- Eredj, te taknyos!... Már te is olyan szívtelen vagy, mint az anyád?!... Meg a nagyanyád?!... De megállj!... Neked már nem is leszek a házibarátod!...

(A többiekhez:)

- Hát gyerekek, aló-mars!... menjetek játszani!... A mesének vége!...