Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 11. szám · / · Figyelő

Lengyel Menyhért: Scheiterhaufen
- Strindberg a Vígszínházban. - Reinhardt vendégjátéka.

Rettenetes színdarab. Komor, rideg épület, melynek szakadékain a gyűlölet vihara sziszeg és tajtékzik. Az örökös ellentét, ami férfi és nő közötti viszonyban - többé-kevésbé minden viszonyban - benne van, és ami a legszorosabban egymásra utalt emberekben: a családban lappang, a nyomorúság, ami a gyermekeket a szülők révén érheti, a borzasztó rombolás, amit egy rossz asszony okozhat egy egész generációnak - az emberi fajta egész szerencsétlenségére, falánksága és utálatossága - tízezerszeresen felnagyítva. Megborzadva és megdöbbenve bámulunk a színpadra, ez a színdarab úgy megráz bennünket, mint egy betegség. Ilyet csak Swift írt az emberekről - de ő metsző gúnnyal és vitriollal -, Strindberg vehemens indulattal, saját lelke tűzvészének veres fénye mellett rajzolta ezeket a setét vonalakat.

Lehet elutasítani, lehet felette méltatlankodni - ezt nálunk meg is tették -, de színházban soha bizonyosabban nem érezhető, hogy a genie suhog el felettünk, mint azokban az órákban, mikor a Scheiterhaufent, Wetterleuchtent, Vatert vagy Totentanzot játsszák. Igazságtalan - fogják mindig kiáltani -, hiszen az élet nemcsak ez - hiszen az életben megnyugvások is vannak és enyhe melegség -, és szelíd vonzódás van és égő odaadás - a rövid boldogság kis szigetei -, és egymáshoz láncolt emberek elmúlt esztendeinek ezer finom szálából szőtt emlék van - és órái a bölcsességnek és okosságnak, és szelíd megértése az életnek... igaz, a Strindberg világában mindebből nincs semmi... Ő nem a boldog genie, aki mindent kiengesztel és felold - ő a vad, kegyetlen, gigantikus, elfogult és igazságtalan.

Igazságtalan? El kell gondolkozni a dolgok felett. E sorok egy színházi előadás impressziójából íródnak - s most nem akarok, talán nem is tudnék leülni a ravatal mellé, ahol a Strindberg halottai feküsznek -, elvonni róluk a fekete lepelt s vizsgálni életüket, szenvedésüket... A sorsuk rettenetes - de a máglya tüzéből, mely elpusztította őket, minden családi tűzhelyen pislákol valami. Elfojtják - eloltják, de mindenütt van egy emlék, egy levél, amit magányos gyertya fényénél el kell égetni - mindenki visel a lelkében forradásokat, gyerekkorában kapott sebek helyén -, mindenkinek vannak borzasztó gondolatai azokról, akik legközelebb állanak a szívéhez. A végzet suhog felettünk - de az ember végzete nem a jövőjében, hanem a múltjában fészkel. - Ibsen sokat tudott erről - ő azonban, vértelennek, számítónak, hideg elgondolónak hat a viharos és ördögi Strindberg mellett, akiből halálos gyűlöletének és belső megindulásának zuhatagja ömlik.

Ez igazán minden, csak nem naturalizmus - és tévedés azt hinni, hogy nem Strindberggel a naturalizmus tér megint vissza a színpadra. Ez sötét romantikája az emberi lélek szenvedéseinek. A pokol nem naturalista kitalálás, és a Scheiterhaufennél úgy érezzük, hogy a pokol felett járunk.

Reinhardt, aki kitűnően érti a stílust, a darabot nem is a régi naturalizmus stíljében játszatja (úgy is lehetne, de az hiba volna), hanem mint egy hőskölteményt, mint egy fájdalmas ordítást, a nyugtalan lélek vonításának dermesztő hangjaival. A pesti közönség, mely a kedvébe járó kedves és békülékeny írókat szereti - a harmonikus megoldásokat és megnyugtató befejezéseket, most úgy érezhette magát, mint egy megelégedett és derűs polgár, aki a Lipót körúton - egész váratlanul - egy oroszlánnal találkozik.