Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 9. szám · / · Figyelő

Elek Artúr: Harsányi Kálmán regénye: A kristálynézők

Harsányi Kálmánnak, a költőnek ez az első regénye a hangversenyteremben kezdődik, Bach Máté-passiójának előadása közben. Ennek a hatalmas zenének viharába állítja bele hősét úgy, hogy minden idegszála megszólal benne, és remegve felel a zene harsogására. Nagyszabású expozíció ez: néhány taktus időközében egy egész emberélet elemeire bomlik előttünk, múltjának eseményeire, jelenének vágyaira és reményeire. Egy férfi, ki magához való hittel és hitéhez méltó erővel indult el nagy dolgokat mívelni, tragikus fordulatok következtében összeroppan, elveszti hitét és lemondásába temetkezik. Hét esztendei holtelevenség múltán, fölgerjed benne az életerő, s megint belelép az életbe. Első lépése a hangversenyterem, benne a sok ember, neki ismerős és ismeretlen típus. Nézi és figyeli, elhelyezgeti őket rég kikészített gondolataiban, és hallgatja a zenét: azt is elemzi előbb, azután ráhagyja magát, szenvedi, hogy hullámai ide-odadobálják, lemerítsék múltjába, elviselhetetlen emlékei közé. "Már váltakozva muzsikált neki Bach, meg az élete sorsa." A két muzsika egyetlen fájdalomforrássá egyesül benne. Azután elzsibbad, lelke nem felel a zenére, szórakozottan kezdi figyelni a körülötte ülőket, az emberekre gondol, mérlegeli őket, megpillantja egy fiatal leány arcát, egy művésznőét, és rejtett életvágya feléje igyekszik, körülröpködi lényét, beleillesztgeti a maga gondolataiba, reménységeibe. Azután feldördül a Megváltó vérét követelő tömeg, s ez a rémes belecsattanás egyszerre összezilálja a látomást.

Ahogy ezt a bonyolult rajzú lélekállapot-szövedéket száz színes fonállal megszövi Harsányi, abban nagy erő mutatkozik meg. Ez az egy fejezet fogalmat ád képességeiről, s egyben tehetsége természetét is megsejteti. Harsányi mint elbeszélő is lírikus. Hőse nemcsak főszereplője történetének, hanem egyben valamennyi szereplője. Ami a regényben történik, az nem csak hogy az ő nevében történik mind, de az ő módján, az ő egyéniségének megfelelően. A többi szereplő is az ő szemével lát és az ő nyelvén beszél. Olyan könyv ez, melyet mintha maga a hőse írt volna meg. De hőse, mint regényalak, nagyszabású conceptio. Életének eseményeit és törekvéseit ugyan nem látjuk meg eléggé, hogy mit akar, azt csak nagyjából tudjuk meg, de hogy rendkívülit akar és hogy meg is van hozzá az ereje, azt el tudjuk hinni a szerzőnek.

Sok fonákságon keresztül is egy hatalmas erejű akarat érzik meg ebben a könyvben: olyan költő tehetsége, aki inkább fogalmak között él, mint az élet realitásai között, ki egy kissé maga is Balogh Fábián, az élet üreglakója - képzetei és álmai között uralkodó "kristálynéző". Aki azért realitást keres ebben a könyvben, jellemeket, az élet sceneriáit utánzó helyzeteket, az olyat keres, amiből kevés van benne. Emberek és helyzetek helyett egyetlenegy ember képét és belső történetét kapja, azt is olyannak, amilyennek ő maga látja magát: egy kissé a föld felett lebegő jelenségnek, nem annyira embernek, inkább emberideálnak.

Az első fejezet mindjárt a fortissimo hangerejével és tempójával kap az olvasóba. A fokozásokat talán gazdaságosabban és hatásosabban is eloszthatta volna regényében Harsányi. De nem volt rá szüksége, mert hangerővel bőven győzte végig. Hőse szinte mindig a paroxysmus állapotában jár - mint egy gyermeklelkű óriás kél ki magából a leghétköznapibb jelenségek láttára is. Mindezt azonban az író így akarta, mert elő kellett készítenie az olvasót a katasztrófára, arra, hogy lázas tevékenységre vágyó hőse beleőrül tehetetlenségébe, abba, hogy csak álmodni tud, alkotni nem képes.

Ennyi a történet a regényben. Egy félhalott ember újra megkísérti az életet, de tönkremegy abban, hogy nem képes álmait valóságra váltani. De a cselekmény csak másodrendű eleme ennek a regénynek. Az igazi tartalma: egy mély műveltségű, minden életjelenség és minden emberi törekvés iránt érdeklődő, gondolatok és álmok közt élő költőnek hozzászólása a kor és az öröklét problémáihoz. Aki ezt a könyvet megírta, gazdag lelkű ember. És ha talán épp ezért regénye kevésbé regény, kevésbé igazi elbeszélés, megítélésekor nem szabad elfeledni, amit szerzője maga jelez könyve előszavában: hogy regénye, mint olyan, csak torzó, első tagja egy regénysorozatnak, egyetlenegy embersorsnak néhány nap keretébe szorított története, s a szerző nagy koncepciójának csak töredékrésze. Hogy milyen lesz majd az egész mű, azt ebből az első kísérletéből természetesen bajos megítélni. De hogy nagyszabású a terv, amely Harsányi képzeletében él, az ennyiből is nyilvánvaló. És ez az, ami nagy rokonérzést kelt törekvése iránt: az, hogy a sok lehetséges feladat közül a nagyot választotta, és hogy olyat keres, amilyenre mai napság más gondolni sem merne.

Törekvéseihez méltók az eszközei: stílusa, nyelve. Hangszere a szép, nemes, meleg pátosz, mely mint az orgona búg fel mondataiban. Gyönyörű numerusos magyar nyelven beszél ő maga és beszélteti alakjait. A fülnek is élvezet könyvébe elmerülnie.