Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 9. szám

Nagy Zoltán: Füst Milán: Változtatnod nem lehet

Régi tanítás (egy volt professzoromtól kaptam régen index-aláírás mellé): Amit a művész érez, azt minden ember érzi, de csak a művész tudja kifejezni. Ő a némáknak tolmácsa, néki adatott, hogy kimondja a kimondhatatlant. Az érzés minden emberé, annak a kifejezése csak a művészé. Azért nem amit mond: ahogyan mondja.

Másik tanítás (nem véletlen, hogy éppen Füst Milántól hallottam egyszer, s hogy most, a könyve elolvasása után, forgattam magamban és próbáltam tovább fűzni): A művész az érzésben is művész, az alkotás már ott kezdődik. Amit a művész érez, azt más még sohasem érezte, és sohasem fogja érezni: épp ezért akarja kifejezni, közölni. Ha másban nem: színben, árnyalatban, erőben különbözni fog minden más érzéstől. ("Ó új gyönyörűség, mit még nem érzett soha senki!" Babits.) És csak az ily minden mástól különböző érzés méltó a művészi kifejezésre (mert csak azt szükséges művészi módon kifejezni, hogy a másik ember, a közönség, felfogja: azt, hogy éhes vagyok, két szóval közölni tudom). Így közli valami ösztönző hatalom kényszere alatt a művész az érzések unicum-példányait, így érzi a közönség azt az érzést a művész kegyelméből, mely neki meg nem adatott, így gazdagszik az Ember érzelmi világa, ez a legcsodálatosabb múzeum vagy képgyűjtemény vagy könyvtár, új érzések halhatatlan műtárgyaival. Azért nem mindegy, hogy mit fejez ki a művész: az anyagnak is becsesnek kell lenni, hogy méltó legyen a formához, az anyag igazolja a forma szükséges voltát. A kifejezés módjának, a "hogyan"-nak fontossága az előbbiekből önként folyik: csak a művészi kifejezés tökélye képes arra, hogy egy soha nem érzett érzést egy másik lélekbe átvigyen.

Ezen minden mástól különböző érzések minden mástól különböző belső-embert adnak, a művész lelke maga is műremek, sekély lelkű, hitvány ember sose lehet művész.

Füst Milán senkihez sem hasonlít, messze áll mindenkitől, mint a sivatag fája. A könyvének elolvasásához, megértéséhez sok komolyság kell, sőt annál is több: áhítat. Szemlélődő, töprengő, vívódó lélek, egyedüljáró a sokadalomban, új anachoréta az élet pusztaságain. Sok van benne a középkori szerzetesből: fekete rezignációja, naiv alázatossága, hunyászkodó engedelmessége, sűrű maga-intése, megbánásnak töredelmessége és főképp a halálnak mindig jelenvaló gondolata. De a szerzetesnek ez a világ csak számkivetés volt, a halál pedig az örök élet kapuja, e világi fájdalmak és keserűségek az eljövendő mennyei vigasságnak előre fizetett ára, azoknak békességes eltűrése út és érdem az örök boldogság elnyerésére. Az újkori szerzetesnek sokkal szomorúbb a sorsa. Őt nem vezeti az a fényes Cél, s az út éppoly fáradságos és fájdalmasabb annál, mert hiábavalónak tudja. Mégis az út fáradságait enyhíti a világ színjátéka, melyet megnézni és nézni mégis érdemes. A halál pedig gonosz hatalmak és rontó erők birodalma, ott vége a színjátéknak, és vége a kínoknak, ez az omega, feneketlen felejtés, enyészet, Nirvána. Legjobb pedig az alvás, melyben együtt van az élet és a halál, álmok színjátéka, kínok nirvánája, ilyenkor halva fekszik a lélek: a feltámadás reményében. És ez mind így van, és nem tudni, miért, hogyan, meddig és mivégre, de így van, és így lesz mindig: változtatnod nem lehet.

Itt le kell írnom néhány sorát:

"Isten, ha nagy szemeiddel keresnél,
Lenn találhatnál a bogarak között.
Itt telik életem s nyüzsgő feketeségben
Futkosok s végtelen szerelmem
Itt telik, múlik - kis holdam
Itt múlik el!"

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

"Élő isten, mért haltam meg ártatlanul,
Hisz, mint liliom, tiszta volt szívem
És bámult nagy-szelíden, akarattalan
Mély, szomorú állatszemem kerek két ablakán...
Mért kellett elmúlnom hát s lennem semmivé?...
Ó én mért nem nézhetem a napfény kedves tükreit
S az árnyék mélyen, átlátszón sötét üvegjét,
Ha ártalmára senkinek sincs bús tekintetem
És senkit meg nem bántok, rontok avval, még hogy élek
Az édes csendbe, szende szemléletbe elmerülten?"

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

"Ó hogy virult a világ, mikor elmentem.
Be jó volt megösmerni csodáit,
Be jó volt megnézni milyen a jég,
Milyen a hó, milyenek a fák és hegyek."

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

"Ámde a halott, az halkan sírt, -
Szelíd volt: átengedte magát egészen, vigyék el már, vigyék el!
(Még nem ébredt fel másik életére s lelke mint a csecsemőké, - derengett)
Vegyék őt át a rossz hatalmak - muljon a kicsi fény emléke szeméből,
Muljon a szerelem emléke, palotáé ahol élt és ciprus ágé
S vegye át gyengéd testét, elbágyadt szívét az alvó végtelen!"

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

"Tudom én: ki lefeküdt már, hallgatag az, elhagyja mulatozását!
Egy merev gondolaton s több komolyabb dolgokon foglalkozva tűnődik!
S szájára teszi újját: bánjon el ővéle az enyészet!"

- - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - -

A kifejezés módjában, a művészi előadás eszközeiben is különbözik minden más művésztől, legfőképpen kortársaitól. Nyoma sincs nála beállításnak, mesterséges kompozíciónak, semmi díszlet, semmi világítási effektus, semmi maszk; "egyenes idézés" az egész, első személyben elmondott panaszok, intő szózatok, elmélkedések, imádságok, mindig magához, vagy más, de jelenvalónak érzett személyhez intézve, még leíró verseiben is úgy érezzük, hogy jelenlévő személyhez szól és beszéli látomásait, mindig lírai, a szó igaz értelme szerint. Kevés jelző, kevés metafora, hasonlat alig egy pár: mérséklet és ízlés. Tisztán látott víziók, plasztikusan, térben megírva. És az egészet valami hatalmas lehelet, néha orkánná növekvő, emeli, viszi, lobogtatja: nemes és forró páthosz, mellyel a régi írók óta oly ritkán találkozunk, s melyet hitvány utánzatai - a szónoki dagály, a színfalhasogató rikoltozás és az álpáthosz többi megvetendő fajtái - már csaknem diszkreditáltak a jóízlésű olvasó előtt. Hatalmasan lendülő melódiái itt-ott már túlhaladják az emberi hang terjedelmét, egész embertömegnek kell ajkára venni a szót: önkéntelen kórusokra kellett gondolnia. A páthosz kívánja a kórust, és a kórus kívánja a páthoszt. Néhol a művészet legritkább hangnemét üti meg: a gúnynak, szatírának egészen különös, önkéntelen alázattal csendülő akkordjait, melyek külön értéket adnak egy-két versének (Óda Pártfogómhoz, Kérés a hatalmasokhoz). Fantáziájának néhol romantikusan groteszk víziói csak magyarul olvasó embernek egészen szokatlanok, s talán ez egyik fő oka némelyek - különben teljesen érthetetlen - idegenkedésének. Másik okát másik erényében keresem: nyelvének komplikált szerkezetében, mely a tunya olvasót könnyen visszariasztja az olvasástól. A dallamai nem "fülbemászók", a felületes olvasó könnyen elvéti a mondatok logikáját. Néhol háromszor újból kezdődik a mondat, míg megjelenik, hogy rendet teremtsen a bőven patakzó szavak között, az állítmány. Egymásra torlódó, egymásra tornyosuló premisszák vezetnek a második tétel fennsíkjára, ahonnan megpillantjuk a konklúziót a horizonton. Annál hatalmasabban hat aztán egy-egy sorának váratlan bibliai egyszerűsége, ezek a sorok meggyőzőek, mint az axiómák, s talán bennük szökken virágba a komplikáció tökéletessége.

Versformái természetesen követik súlyos ritmusukkal a gondolat és a mondat ritmusát. Elemzésüket, méltatásukat ahhoz jobban értőknek hagyom. Én nem tartom "vers libre"-nek (ha jól értem a vers libre mivoltát). Sokkal kötöttebb ez a forma, semhogy szabadnak nevezhetném.

A könyv végén egy verses színdarab van, de én versciklusnak veszem, ötödiknek a többi négyhez. (A Prologus és a Nászdal a kötet legszebb versei közé tartoznak.) Bár a két karvezetőnek, Bohemundnak és Kajetánnak, és a kórus többi tagjait tevő mesterembereknek jellemzése már túlnő a líra birodalmán.

Végezetül - pour la bonne bouche - legyen szabad nekem még egyszer a Füst Milán hangjával megszólalnom:

"Ezért már régen elhatározám, hogy magamba szállok s végkép'
Elhagyom barátaimat, szerelmesem is s egy igaz könyvvel a kezemben
A magánynak szentelem életemet!"

Az "igaz könyv" gyönyörű fogalma hatalmasan emelkedik ki ebből a pár sorból. S jólesik nekem elmondani, mielőtt az utolsó lapra ráfordítom a fedelet: Íme egy igaz könyv. Megkülönböztetett helye leszen könyvtáramban.