Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 8. szám

Feleky Géza: Greco

Most volt háromszázadik évfordulója a toledói varázsló halála napjának. Néhány év előtt támadt csak fel a hosszú elfeledettségből, és feltámadt képei körül a beléjük zárt izgalom. Ma már lehűvösödött a viták heve, s a démonikus művész boszorkánykatlana feltárul a történetírás elfogulatlan pillantása előtt. A valódi Greco alakja tiszta s határozott vonalakkal kibontakozhatik a misztikum palástja alól.

Mióta a művészettörténeti stíluskritika megbízható tudományos módszerré fejlődött: sok egyéb más meglepő eredmény mellett kiderült az is, hogy a korstílusnak általános, egyetemes érvényű, imperatív hatalma van a művészegyéniségek és a faji művészet fölött. Az egy évszázadban, az egy emberöltőben, sőt kritikus időkben az ugyanabban az évtizedben alkotó művészek között nem teremthetett a művész individualitása és nemzeti sajátossága olyan különbségeket, melyek ne enyésznének el az évszázad, az emberöltő, az évtized által létrehozott közösségekhez mérve. A quattrocento és a cinquecento a leghatalmasabb művészegyéniségek kora. Az Alpesek hegylánca a nagy elválasztó vonal az Észak s a Dél művészetnek ellentétes világa között. És mégis: Mantegna s Hugo von der Goes, Schongauer s Verrocchio, Lionardo s Lucas von Leyden, Rafael s Holbein között több a hasonlóság, lényegbevágóbb a rokonság, mint akár Rafael s Mantegna, akár Goes és Lucas von Leyden között. Rafael s Holbein a művészet fejlődésének ugyanazt a fázisát képviselik, ha különböző felfogással is. Schongauer s Holbein művészete azonban a festői látás fejlődésének két különböző, sőt ellentmondó fázisa. Kilométerek ezreitől elválasztott, egymást hírből sem ismerő festőiskolák haladnak párhuzamosan ugyanazon az úton előre, a stagnálás, a nekilendülés, az új eredmények kibontakoztatása majdnem pontosan egyidejű Olaszországban s Németalföldön, nem is szólva az új eszmék, a kitűzött célok, a használt módszer szakasztott azonosságáról.

Voltaképpen csak két nagy művész tudott bizonyos mértékig felszabadulni a korstílus ellenállhatatlan hatalma alól: az egyik a colmari Mathias Grünewald, a másik Domenico Theotokopuli El Greco. Félreismerték, elfelejtették, feltámasztották mindkettőjüket. Grünewald elébevágott generációjának, majd egy századdal. Greco mögéje került korának vagy kétszáz esztendővel. Ezért tűnt fel művészetük különlegesnek s titokzatosnak kortársaik szemében, s ezért árad még ma is a misztikum varázsa képeikből. Hiszen senki sem tagadhatja meg egészen korát, s így a robusztus egyéniség vasabroncsai a festői látásnak, a festői ábrázolásnak össze nem tartozó, sőt összeférhetetlen elemeit kovácsolják együvé Grünewald s Greco hagyatékában. Az ellentmondások szintézise jelenik meg művészetükben.

Az antik szellem nevelte Grecót: és visszatér a középkor testetlen spiritualizmusához. Az istennők ragyogó testei fölött ítélkező Paris a bujaságtól kísértett Szent Antallá változik át művészetében. De míg a valóságtól elforduló átszellemült középkor rideg szimbólumokkal fejezte ki a bujaság kísértő hatalmát: Grecóban megvan az antik erudíció, a forró testiség, és így képein találkozik az aszkézis hevülete a forró érzékiséggel. Küszködve mérkőzik a testtel a lélek, s nem hűvös fölénnyel tekint le rá. A középkor mosolygó naivitása perzselő erotikum gyanánt tér vissza.

Az égbe szárnyaló székesegyházak pilléreiből formálódtak ki régen a szentek testei, s ez a fölfelé lendülés földöntúlian nyúlánkká tette alakjukat. Mikor Greco megint a hit tiszta edényévé akarja tenni az emberi testet: felújítja az átszellemítő aránytalanságot, a formák túlzott karcsúságát. A középkor azonban lepellel fedte el az egész testet, és csak a ráncvetések tiszta vonalaival tagolta a palástot. Greco számára már üres lett volna a testietlen drapéria, nála megvan az anatómiai tudás teljessége, valószerűkké, jelenvalókká tudja tenni az arányaikban eltolt emberi testeket, és így születnek meg képein kísértetek, kik a rossz álmokból lépnek elő, mint fantasztikus lidércnyomások, de beszélnek, éreznek, értenek és válaszolnak. A középkor következetes, harmonikus, szinte természetes volt a túlvilágiasságban: Greco fantomjai húsból és vérből valók, és fájdalmas idegrezgések gyötrik őket.

A középkor nem kereste és nem ismerte a valóságot. A tér nem létezett művészetében. Képein nincs távolság és közelség, nincsen distancia. A tértelenségre szüksége volt Greco spiritualizmusának is, következetesen megtagadja tehát a jelenségek reális térbeli összefüggését. Csakhogy nála már nem súlytalan testek lebegnek arany mezők fölött, hanem reális alakok között, s a reális természetben szűnik meg a térbeli elrendezettség. Ezért oly kínzóan látomásszerűek képei.

Az egymást kizáró elemeknek ugyanez a vegyítése jellemzi Greco művészetének minden egyes vonását. A középkor a virágos tarkaságot kereste a festésben: s ez a törekvés egyszerűen, természetesen érvényesült, hiszen az események számára amúgy is egy irreális, légüres térben játszódtak le. Greco szemét mesterei felnyitották az atmoszferikus hatások megfigyelésére és feltüntetésére. Fémes csillogású, mély, tiszta, valóságban fel nem található színei átszűrődnek a levegőn, így természetellenességük ellenére is valószerűekké lesznek, hinni kell tehát a hihetetlenben. S ez az egyszerű elemzés analóg eredményekre vezet Greco minden jellegzetes sajátosságával szemben.

A hit utolsó nagy apologistájának hívő apologetáira kegyetlenül rácáfolnak a stíluskritikai módszer egzakt felvilágosításai. A művészetben nincs misztérium, a művészetben éppoly kevéssé vannak csodák, mint egyebütt. Greco képei sem lélekidézések, a Greco-probléma roppant egyszerű: egy ritka talentumú művész a festés eszközeinek hibátlanul tökéletes kezelésével egyesíti képein a testietlen középkort s a valószerű renaissanceot. Képeinek miszteriózus hatása, az ellentétek összeforrasztásának logikus következménye. Greco művészetében nincsen titok. Csak a valláspszichológiának kell még megfejtenie azt a kérdést, hogy a látható világnak ez a nagy apostola mért törekedett mindig a láthatlan kifejezésére, hogy ez a csodálatosan sokoldalú, kiapadhatatlanul gazdag fantáziájú művész miért képviseli olyan kérlelhetlen következetességgel egyik rövidlátó, pietista kortársának, Pachecónak felfogását, mely szerint "a művészetnek nincs más célja és nincs más hivatása, mint az, hogy a hit ösvényére terelje, s Isten útjaira vezérelje az embereket." De egy kettősség van még a nagy krétaiban: kísérteties hatalommal rázza fel az idegrendszereket, s mégis egy roppant megnyugtató bizonyosságot ád.

Ha ez a titokzatos művészet ilyen teljes tisztasággal világosítja fel hatásának eszközei felől a módszeres kutatást, akkor csakugyan korlátlan lehetőségek nyílnak a tudományos belátás számára még a lélek birodalmában is.