Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 8. szám · / · Móricz Zsigmond: Élet a Kereszten

Móricz Zsigmond: Élet a Kereszten
Regény
I.

A szél egész éjjel rázta az ablakokat. A kereszti szél, amely sohasem szűnik meg, s éjszakról nekifekszik az iskolának, amelyet a falu felett a dombtetőre építettek.

A fiatal tanító felébredt a reggeli harangszóra. Első gondolata valami emberi dolog volt, de aztán savanyúan ásított, s inkább a munkájára gondolt.

- E e e - mondta hangosan - ...f f f...

Sorra próbálgatta a hangokat. Az érzékszervek öntudatos használata. Az új tanításnak ez a módszere ma nagyon izgatta, mert két új bányászgyereket kapott az iskolába, s elhatározta, hogy utoléreti velük a többieket.

Jókedvűen nyúlt az éjjeliszekrényére, s elvette a megfeketült nikkel cigarettás dobozát. Felült az ágyban, és könnyen meggörnyedve sodort egy cigarettát.

Odakint véknyan, rendetlenül csilingelt a harangszó. A vad szél oda-odaverte a hangját az ablakhoz, hogy az üvegtáblákból kihullott a gitt s recsegett az ereszték. Úgy szólott a harang, a reggeli álmos unodalomban, mintha ez a munkábafúlt, örökké fáradt, minden reggel újra a munkára ébredő élet, amely itt sorvad, senyved a nagyszerű Kereszt alatt, reggelre ébredve feljajgatna.

A szájába vette a cigarettát, amelyből dohányszálak lógtak le, becsukta a dohánydobozt. Futó pillantásába beleakadt az aranyozott frakkú rókavadász, meg a csaholó két kopó, akik a nikkeldoboz fedelén élték nagyúri életüket. Egy pillanatig rajtuk maradt a tekintete, s a vörösvízi kollégájára gondolt, akinek két vizslája és három puskája van, és medvelesre jár fel a Zsabára. Kissé valami szégyenféle gerjedezett benne, hogy ő mindehhez mit sem ért, s egyáltalán fogalma sincsen a nagyúri életről. Sóhajtott s letette a dobozt. Az apja bányamunkás paraszt és az öccsei is lenn dolgoznak a föld alatt. Azok már elmentek hazulról, s már a munkahelyükön vannak valahol a föld alatt húzódó tárnákban, s még kissé kedvetlenül és fáradtan kezdik csákányozni a barnavörös omló köveket. Aztán eszébe jutott a rahói kávéházi kasszírnő, akinek szőke haja van és fekete szemöldöke, azzal felvette a gyufásskatulyát. A mutatóujjával kitolta azt, kikapart egy szál gyufát, végighúzta a szál fekete fejét a doboz fekete hátán, gyönyörködött a fellobbanó lángban, s érezte, milyen nagyszerű volna egy nagy tűz... milyen szép, mikor az olvasztóból kieresztik a folyó fehér vaspatakot... Érezte a tűz égésszagát, a sütését, mikor a lángocska a szeme előtt meggyújtotta a dohányt, s a kis lánggal virágzó faszilánkot meglóbálta a levegőben. Elaludt, eldobta. A skatulyát lehelyezte az éjjeliszekrényre a pohár víz mellé, a cink kanálhoz, s egy jó slukkert szítt fel a cigarettából.

A füstöt csak későn bocsátotta ki. Az orrán át. A szájüregében maradt füstöt az aknán át egyszerre, amit a szájából csinált. Egyszerre, türelmetlenül.

Akkor leszállott az ágyról.

A szél csak rázogatta az ablakot, s a harangszó egyre csilingelt odakinn. Nem értette, mért hallja ő most a harangszót a szél zúgása közben is, mikor más reggel soha nem hallja. A földön rongypokróc volt, elkezdte a harisnyáját húzni. A harisnya hegye rongyos volt, a lábujjai mind kilátszottak, s csak egy-két kérges szál tartotta össze a harisnya alsó és felső oldalát. Erről eszébe jutott, hogy mért oly sovány a Hrba Juliska! Ha csak öt kilogrammal több szépség volna rajta, már elhozta volna... És akkor nem volna rongyos a harisnya...

Felhúzta a homlokát magasra, két mély ránc gyűrődött a haja alatt, s gyorsan szívta a cigarettát, hogy mire mosdásra kerül a sor, vége legyen. Pontosan kiszámította.

Kiköpte az utolsó kis dohánycsutkát a földre, s a gyönge kis tüzecske megpróbált élni, égni, de az új deszkapallón csak egy kicsi fekete foltot pörkölt, aztán lassan kialudt.

A fiatalember megmosdott hatalmasan. Fújt és prüszkölt a vízbe, ahogy az eperjesi házigazdájától látta valaha, a trombitás őrmestertől, s óvatosan, lágyan törülte le magáról a vizet. Elöl hosszan lógott a szemébe a csikóhaja, s egyáltalán semmire sem gondolt, mikor meglátta, hogy a fiatal pap jön el az ablak alatt.

Összerántotta a szemöldökét, ez a szemtelen pap a minap bejött az iskolájába, és nem köszönt. Ha még egyszer megteszi, visszaadja neki a kölcsönt. Ez azt hiszi, hogy a régi világban él, mikor a tanító a csizmáját is kipucolta a papnak. Pedig ma más világ van, pláne hogy nem is községi, hanem társulati az ember.

Nagy robajjal nyílt az ajtó, éppen abban a percben, mikor a hajába vájta a sárgacsont nagy fésűt.

A pap lépett be mérges arccal. Télikabátja fölött rajta volt a bő Luther-köpönyeg és a fején volt a kalap.

- Hát maga mért nem jön a templomba? - kiáltott rá a tanítóra.

Ez végigjártatta rajta szelíd kék szemeit s vállat vont.

- Mér menjek én templomba?

- Na hát, ez hallatlan! - kiáltott a pap, s erős fekete szemei szinte kiugrottak.

A fiatal tanítónak a fejébe szállt a vér, a fésűt kivette a hajából, aztán szétnézett, s az íróasztalról felvette a kalapját és a fejére tette.

- Majd jelentést teszek a fölöttes hatóságnál. Azt hiszi maga, hogy eltűröm az ilyen impertinenciákat.

Ezzel sarkon fordult a pap, elment, és bevágta maga mögött az ajtót.

A fiatal tanító utána nézett.

- Majd én megtanítalak köszönni - morogta, s még egyelőre nem fogta fel a pap fenyegetését, azzal lecsapta a kalapját az asztalra.

Ahogy lecsapta a kalapot, valami fehér lapot vett észre, valami idegen írást a kalap alatt. Újra felemelte a kalapot, s kissé rövidlátó szemeivel szigorúan odanézett, s elolvasta a gyors ceruzaírást:

"Kedves kolléga úr, nekem reggel át kell mennem Rahóra, legyen szíves, menjen be énekelni a reggeli templomba. Novotni."

- Ja! - mondta s nevetett.

Furcsán nevetett, kinyitott s felhúzott szájjal, a nyelvét kinyújtotta a sápadt, széles ajkára, úgy nevetett. Megértette a pap dühét. Hát persze, ha nem volt egy tanítója sem a reggeli templomhoz.

Hamar magára kapkodta a kabátját, felrántotta a télikabátot, kalapot tett a fejére, s egy perc múlva már kint volt az erős szélben, az iskola sarkán.

A pap a templom után nem szólott hozzá egy szót sem. Ő meg akarta magyarázni, hogy történt a dolog. Az este, mikor ő hazajött, még sötétben letette a kalapját az íróasztalra, és azzal eltakarta a kollégája otthagyott lapját, s így nem látta meg, mikor meg is gyújtotta a lámpát.

Ezt mind részletesen szándékozott elmondani a papnak, de hogy az hátat fordított, benne is felkerekedett újra a vér, s csendes modorában bosszúsan gondolta végig magában:

- De nagyra vagy. Nekem nem parancsolsz, én társulati tanító vagyok, nekem nem kötelességem, hogy kántorod legyek, csak szívességből teszem meg a kollégámnak. Véletlenség, hogy én lutheránus vagyok, lehetnék én katholikus is, akkor pedig igazán senki sem gondolna rá, hogy én helyettesítsem a kollégámat.

Így morfondált magában, s felballagott a dombon az iskolához.

- Ez maga jellemző - és furcsa tótos akcentussal gondolkozott -, másutt a templom van dombon, az iskola gödörben. Itt fordítva, a templom van bent a falusi házak közt, az iskola fenn a domb tetején. Hja, persze, a Társulat!... - S nagy önérzet volt a mellében.

Ahogy felért, mindjárt szembekapta a szél. Visszanézett a völgybe. Odalent soha sincs szél. A falu a girbe-gurba patakfolyás mellett úgy hevert lent, mint a disznók az árokban, elbújva a szél elől, amely sohasem csapott le a völgykatlan vágásába, csak idefent ordított lankadatlan erővel, a domb tetején, a magas Kereszt felől.

Összerántotta magán a kabátot, s fejjel nekifeküdt a szélnek, úgy fúrta előre magát az iskolaépület felé.

A magas, fehérre meszelt új épület kevélyen állott a domb tetején, messzire ellátszott a völgyön, s a szegény tótok, mikor a Keresztre mentek a bányába, mindig felnézhettek rá, büszkén nézhettek rá, mert az ő zsírjukból épült a nagy iskola épülete, csak az egyik tanító fizetését vállalta a Társulat, amelyé a Hegy, a Bánya, a Pénz, s a szegény emberek élete.

Néhány toprongyos kisgyerek ügetett felfelé, egymást lökdösve és hancúrozva, a domboldalon, szegénykéknek elállott a lélegzetük, mikor az éles téli szél mellbe kapta őket. A templomi éneklők, s most siettek be az iskolába, ahol már zsibongott s ordítozott a gyerekek serege.

A fiatal tanító is bement az iskolába velük.

Egy pillanat alatt csönd lett. Az iskola még hideg volt, most rakták a nagy vaskályhába, amelynek modern, nagy pléh köpönyege is volt, a sok fát. Vörösre izzott a kályha oldala, s már a közelben meleg porszemek táncoltak a reggeli napsugáron.

A fiatal tanító itt jól érezte magát. Itt igazi úr volt, s szerette a munkáját, kiadta a napi parancsokat a gyerekeknek, aztán ott akarta hagyni őket, de sok idő eltelt, míg magyarul, tótul, németül elintézte a gyerekeit.

Ahogy az ajtón kilépett, mindjárt felzsibongott a tanulás méhkasos zsongása.

A kolléga lakásából egy vastag fiatalasszony lépett ki egy dézsa vízzel, amit kiöntött az udvar közepére, ahol már vastag jégréteg volt a földön.

- Kezét csókolom, nagyságos asszony - mondta a fiatal tanító.

- Jó reggelt, Tomcsányi! - mondta a vastag fiatalasszony, s nevetett. Az arca színtelen, olajsápadt volt, de a szeme kedvesen csillogott. - Igaz, volt templomban?

- No képzelje - mondta a fiatal tanító -, milyen afférom volt.

- Ugyan.

- A pappal.

- No ne beszéljen.

- Hát kérem, kezeit csókolom, reggel - mert én nem tudtam semmiről -, mert, tudja, későn jöttem haza...

- Ja, persze a szerelem...

- No nem...

- De igen! A Hrba Juliska!...

- No azt csak hagyjuk... Szóval, mikor én hazajöttem, tudja, a sötét szobában a kalapomat mindjárt ledobtam az íróasztalra, és rá arra az írásra, amit a kolléga úr tett oda nekem. Aztán kérem, mikor én meggyújtottam a lámpát, hát kérem, én nem láttam, hogy írást hagyott nekem a kolléga úr, hogy ő Rahóra megy, pedig komolyan, én is hozattam volna vele egy pakli purzicsánt, megkértem volna, hogy hozzon.

- No lássa, pedig elhozhatta volna, mert üresen jár, csak egy koronáért hoz marónit.

- Hát kérem, ma reggel csak beállít a pap. Feltett kalappal. Mit szól hozzá!

A fiatalasszony vastagon állott a két lábán, s a karjairól csak úgy gőzölgött a meleg víz, a dézsáról is gőzölgött, ahogy ott lógatta kissé eltartva a szoknyájától.

- Hát tudja, nagyságos asszony, én nem vagyok olyan ember, hogy mindjárt kötözködjem, vagy mi. Na de hát kérem, belép a szobámba feltett kalappal.

- Aha.

- És kérem, rám kiált, hogy mi lesz a templommal.

- Aha.

- És kérem, én semmiről sem tudok semmit, és csak rámkiált. Hát ez hallatlan.

- Aha.

- Én nem láttam azt az írást, mert ha látom, én a kolléga úrnak mindig szívesen megtettem az ilyesmit, nem igaz?

- Igen.

- No de csak rámkiált és a fején a kalap!... Hát kérem, nagyságos asszony, én fogtam a kalapomat és feltettem a fejemre.

A vastag nagy tanítóné, ahogy ott állott a dézsával a kezében, egy barna hárászból horgolt kendővel átkötve a derekán, elnyitotta a száját, aztán leeresztette a dézsát a földre, hogy valami baja ne legyen, aztán összecsapta a két kövér vörös kezét, s hangosat, nagyot sikoltott nevettében. Úgy felkacagott, hogy a kacagása lehallatszott a völgybe.

- No ezt megtette!

- No, ha úgy jön be a szobámba, feltett kalappal. Hát kérem, nem vagyok én neki cselédje. Kérem, nem úgy van már, mint mikor a papnak harangozója volt a tanító, meg a csizmát is kisubickolta neki, és pláne kérem, én, én kérem társulati vagyok.

- No a megkapta! - és súgva tette hozzá. - Legalább eccer letörik a szarva!

- Hát kezit csókolom, mindennek van határa.

- Na hát ez nagyon jó volt.

A szél itt nem fújt, mert az iskolaépület felfogta északról, de azért hideg volt, a tanítóné a nevetés után összerázkódott s befelé sandított.

- Tessék bemenni, tessék bemenni - mondta a fiatal tanító.

- Na hát ez nagyon jó volt - kiáltotta a tanítóné -, nem fázom! - tette hozzá, és beszaladt.

A fiatalember csak ezt várta, óvatosan, szemérmesen jobbra fordult, s elment a tanítóék ablaka alatt. Gyáván és pironkodva csempészte el magát, s lopva besurrant a hosszú deszkaépületbe.

Mikor magára zárta az ajtót, s magában maradt gondolataival, azt mondta erélyesen, magában:

- Inkább ezt csináltathatná meg nekem a pap, hogy ne kelljen itt mindig a más ablaka előtt szemtelenkedni el, ha az embernek el kell bújnia. Mégiscsak szégyen, hogy két iskolához egy mellékhelyiséget építenek.

Délben az iskolai zsibongásba belehallatszott kívülről a klopacska furcsa, fakó kopogása.

Egy percre csönd lett, a gyerekek örömmel hallották a jólismert bányahangot, amely születésük óta mindennap pontosan felhangzik fent a Kereszten, a Ferencz tárna sötét ajtajában, hogy az egész kis völgynek hirdesse a reggelt, delet és estét.

A fiatal tanító még tovább tanított, de egy kis kölyök felállott:

- Táníto úr, kirem, a klopacska... - mondta, s az ujjait magasra nyújtotta.

- Ülj le! - mondta a tanító, aki ha belejött a munkába, nem bírta abbahagyni -, mindjárt megyünk! - s egy pillanatig sem volt mérges vagy ideges. De azért meggondolta s eleresztette a gyerekeket.

Mikor az utolsó is kiment, megállott a tornácon, elővette a zsebéből a cigarettatárcáját, s megsodort egy szivarkát.

Az iskola udvara már a Kereszt messzire lefolyt lankájába volt bevágva. Fölöttük ott emelkedett a hatalmas hegy, de az orra előtt alig tíz lépésre a hegyoldal be volt vágva, s a néhány éves építkezés óta még nem rendezték az udvart. A föld lefolyt, s a téli fagy meglazította a talaj felszínét. A nap erősen sütött, a hólé leszivárgott, s a jeges udvaron vékony erekben csorgott szét, apró tócsákat hagyva a gidres-gödrös földön. A domb sarkán zöld fű volt, amint kimaradt a hó alól, s belől rajta jégcsap lógott le egy gerenda végéről. A téllel birkózott a tavasz, az udvar felőli ereszeken csepegett a víz, mert a déli oldal meleg, ellenben hátul, az éjszaki homlokzaton még csüngöttek a karvastagságú jégcsapok, s fütyölt a szél, amely soha el nem áll itt a dombháton.

Rideg és puszta volt az udvar, amelyet egy közbe épített épületrész választott el a szomszéd tanítói lakástól. Piszkos volt, a sárba belefagyott minden szemét, kóró, törmelék, s ahogy a lapályosabb részen besüt a nap s olvad az elzárt helyen a jég, még csúnyább, sáros és kellemetlen lett a hely.

A fiatal tanító bement a szobájába, felvette a télikabátját, feltette a kalapját s lustán elindult.

Éjszakra nyitva volt a völgy, de magas hegy árnyékában. Sötét fenyves foltja borult a hepehupás hegyoldal lábára, s szabálytalan erdők nyúltak el a dombhátakon. Itt-ott kivöröslött a vastartalmú föld, mint evült sebek a földön, s a szekérút mellett szikrázott, fényt vert a kiszórt vassalak, amelyet az olvasztóktól hordtak ide.

Lement az iskoladombról a faluba. Három év óta mindennap átjár a Frommerkohóra ebédelni, Hrba tanítóékhoz. Csak a falun kell végigmenni, s a falu túlsó végén a Rákosvölgyön, a kis patak partján, mindjárt ott van a Frommerkohó. Szép kis völgy kanyarulatban, déli fekvéssel, jó kis öreg tanítói lakással, ahonnan este szépen látni az olvasztók vörös fényét, s a nagy, égig érő fehér világosságot a fekete éjszakában, mikor kieresztik az olvadt, tiszta vasat a kemencékből.

Csak olyan sovány ne volna az a lány. De hát, istenem, vérszegény, vékonycsontú, fakó színű. És olyan kedélytelen is, alig nevet, mindig görbére van lehúzva a szája széle, mindent kicsinyel, mindennel elégedetlen. Még ha megcsókolja is, úgy rángatja el magát az öléből, mint a beteg az orvosság elől... Három év óta húzza-halasztja, szinte öntudatlanul a házasságot. Az igaz, hogy a lány sem sürgeti, meg az anyja sem, akinek az az elve, hogy huszonnyolc éves kora előtt nem kell férjhez menni a lánynak.

Parasztasszonyok néznek ki a görbe udvarokról és tótul köszönnek. Magyarul fogadja, bár az ő szülei is inkább csak tótul beszélnek odahaza, s gyermekkorában ő maga is alig hallott magyar szót. De most a hatalmas magyar Társulatnak tanítója, és boldogan, s kényelmesen halad előre a közszellem árján. El sem tudná képzelni, hogy ő mint tanító, ne örök éberségű katonája legyen a magyar szellemnek. Valami felsőbb és magasztosabb élethivatásnak a szellemét érzi magában, mikor jó magyar szóval válaszol a

"Dobre rano, pan rechtor!" - köszönésekre:

- Jónapot tetka, jónapot magának is.

Ahogy a megfürdött ember különbnek, szebbnek és frissebbnek érzi magát, úgy érezte ő magyarnak és úrnak és egy magasabb élet tagjának, mikor magyarul szólott a piszkos és lompos tótokhoz, akik maguk is már valami jó törekvésű igyekezettel törték, puhították a kemény magyar nyelvet. Mosolyogtak rá innen is, onnan is, de ő jól tudta, hogy ezek lenézik és leszólják, és maguk közt csak úgy beszélnek róla, a "rechtor", semmi "pan"! vagy "pan urodzeni", ahogy illenék.

Az utca túlsó oldalán valami gyerek kiáltott hirtelen.

- Hechtor, Hechtor!

Ijedten nézett oda, mert Rechtort értett.

A kis mocskos Tucsek Juli állott ott, és vigyorogva kiabálta tovább a Hechtort, mire egy nagy fehér kutya ugrott elő az eresz alól.

- Gyere csak! - kiáltott rá a kislányra.

A murcos kis munkásleány, aki egész télen nem volt iskolában, mert nem volt csizmája, most is mezítláb állott az utcán, az olvadó fagyon, s lassan, vontatottan, lesütött fővel közeledett.

- Mit kiabálsz te mindig? - mondta neki szelíd szigorral.

- Tánító úr kirem, in csak aszt kiabáltam, hogy Hechtor!

- Hát ne kiabáld!

- De az csak a mienk kutya, a Hechtor!

- Hát ne kiabáld, érted!... Mér nem jössz iskolába?

- Tánító úr, kirem, nekem nincs csizma.

- Itt tudsz ugrálni, iskolába nem tudsz jönni! Pedig ha odajössz, egész életedben hasznodra lesz!

Intően nézett a maszatos, csillogó szemű, kaján kislányra, aki vásott volt, mint egy fiú, s tovább haladt. S mindjárt megértette, belátta a gyerek sorsát: az anyja özvegyasszony, a bányában rászakadt a föld az urára, s ő maga örül, ha valahogy elél a hat gyerekével.

A kis mocskos jány elvárta, míg a tanító jó messze ment, akkor újra rákezdte a sivalkodást:

- Hechtor, Hechtor! Heeechtooor!

A tanító idegesen rántotta össze a szemét, megcsóválta a fejét, s káromkodott egyet magyarul szelíden. Mert a káromkodást, már otthon az apjától is magyarul tanulta.

Valahogy ma nagyon kedvetlen volt. Igen a szívére vette az ilyen kis kellemetlenségeket. Az a reggeli baj sem ment ki az eszéből, a pappal. De legjobban bosszantotta, hogy át kell menni Frommerkohóra. Mintha ólom volna a hosszú szárú lovaglócsizmájában, amelyet a nagy sár miatt viselt, meg az elegancia miatt. Adott volna érte egy esztendőt az életéből, ha nem kellene átmennie... Egyebet nemigen adott volna, mert egyebe nincs. Pénze például, az egyáltalán nincsen.

Szerencsésen ellábolt a pap háza előtt. Fel is nézett, mert az utcáról az összevissza épült házakra fel kell nézni, de senki sem volt a tornácon, vagy az udvaron, s ő nem is nagyon kereste, hogy van-é.

Nemsokára ott volt a szövetkezet előtt. A szövetkezet hajdan a korcsma volt, de a zsidót kiszorította a pap a község kis korcsmájából, s lefoglalta a falu közepén álló épületet a szövetkezet számára. Kinn állott az új szövetkezetesné az ajtóban, hátul az udvaron, s erősen nézett le az útra. Annyira, hogy muszáj volt odaköszönni neki.

- Jónapot kívánok.

- Jónapot.

Az asszony barátságosan mosolygott, nagy szemei valami kis gúnyos fénnyel csillogtak, s a fiatalember érezte, hogy meg kell állania. Meg kell egy percre állani, mert már egy hónapja folyik köztük ez a harc, s bármilyen rossz híre is van ennek az úriasszonynak, de az bizonyos, hogy vérforralóan tud nézni, s utóvégre nem kell, hogy azt higgye, hogy fél tőle.

Az asszony szélesen elmosolyodott, ahogy a tanító megállott. A fogai fehéren kicsillogtak. Valami finoman úri volt az egész tartásában, vékony, fehér nyaka vakítóan világított a fehér csipkegallérban, amely kissé szokatlanul volt kivágva. Nem szólt egy szót sem, s a tanító már szinte zavarba jött, mit is tegyen, mit is mondjon, mikor egy jó ideája támadt:

- Nagysád, kérem szépen, kaphatnék egy pohár sört?

- Ó, hogyne, tanító úr.

Gyönyörű, alföldi magyar kiejtése volt. A tanító urat olyan szépen mondta ki, hogy ez maga megtiszteltetést jelent.

A tanító úr befordult az oldalkapun. Maga sem tudta, miért nem a boltajtón ment be. Az udvaron ment fel a tornácra, s alig állotta meg, hogy amint megfogta a szövetkezetesné keskeny, hosszúkás kis kezeit, meg ne csókolja.

- Tessék besétálni.

Az ajtóban még megállott. Egy pillanatig mintha habozott volna. Érezte, hogy az arca lángvörös lehet, s a tüdeje körül szorongást érzett. Ebbe a kalandba most nagyon hirtelen ugrott bele, nagyon is váratlanul és előkészítés nélkül. Reggel még nem is álmodta, még egy órája sem, még tíz perce sem, és most itt áll. A vére úgy robogott le s fel, mintha aláfűtöttek volna.

Úgy lépett be, mint egy bűnbarlangba.

Olyan fogalmai voltak neki a bűnről, ahogy a templomokban hirdetik a papok és az iskolákban tanítják a tanítók. Idegen szagot érzett, és a vére mind a szeme elé futott, s attól a feje lebókolt. Aztán ahogy megállott a sötét kis szobában s rábámult az idegen asszonyra, akinek olyan édesen rossz híre volt: borzongott és bizsergett a teste s várta, hogy valami fog történni.

- Na üljön le, tanító úr! - mondta mosolyogva az asszony, s ő megfogta egy széknek a karját, egy nehéz, magas hátú széknek, amelybe bőrből volt, valódi bőrből, vagy csak préselt papírból a támla beleszabva, ki tudná azt: de az bizony igaz, hogy ennek a néhány egyszerű szónak: üljön le, tanító úr, csudálatos értelme van. Több értelme, mint egy hosszú papi prédikációnak, amelyen elalszik az ember, több, mint a hosszú kereszti völgynek, a Rákos-patak két szép oldalának, amely vak szemek előtt van kiterítve, valahányszor ránéz.

- Köszönöm szépen - hebegte, s a szövetkezetesné mosolygott. Úgy állott mindig, hogy csak fél arcát világította meg az ablakon bejövő fény, s a nagy szemeinek mintha a golyóján átfénylett volna, átment volna a napsugár, amint oldalról ráesett.

A szoba nagyon különös volt, de nem tudott számot adni magának róla, mért volt olyan különös.

Az asszony elővett valamely homályos sarokból egy palack sört, fényes dugóhúzóval lassan csavargatva kiemelte belőle a dugót, s kidöntötte a habzó barna sört egy magas talpas, köszörült pohárba, amelyre rásütött az asztalon a nap, és szikrákba tört rajta.

- Kezét csókolom - mondta a tanító, s látta, hogy az asszony mosolyog, a szája sarkában lakott a mosoly ennek az asszonynak, a két szájsarkában, s óvatosan lesett ki onnan. A fiatalember sohasem érezte magát ennyire élénknek, fogékonynak, mindent érzőnek, és soha ennyire nem volt tudatlan és ijedt.

- Hogy lehet olyan messze járni, ebédelni! - mondta az asszony.

S a tanító, aki még a poharat alig vette le a szájáról, mint valami gúnyból kigyújtott villámfényben látta komikusnak és kicsinyesnek, hogy ő annyi éven át, annyi napon, jó, rossz időben olyan messzire járt a két tányér ételért...

- Hát kezit csókolom, hova járjak. Itt nem lehet a faluban kapni.

Az asszony elvonta a vállát.

- Adok én is, ha valaki akarja.

A fiatalember tágra nyitotta a szemét. Még küzdött benne a régi énje a varázzsal, de már nem volt ereje visszautasítani.

- Vagy fél, hogy nem tudja megenni az én ételemet? Az igaz, én alföldiesen főzök.

Mosolygott. Mintha nem tudta volna, hogy ezzel valami külön értéket adott az ételének, mint saját magának, a vele való ismeretségnek. Alföldiesen. A tanító úgy vágyott az Alföld után, a sík vidék után, a magyarság büszke, igazi tanyája után, mintha a lelkében századok óta ott volna a felvidékre, puszta hegyek közé szorított szegény népnek a vágyakozása a bőség, a jólét, a vidám és könnyű élet kánaánja után.

- Bizony én nem tudok sztrapacskát csinálni! - mondta az asszony, s a fiatalember lesütötte a szemét. Mintha rápirítottak volna. Sztrapacskát. Égett az arca a szégyentől, hogy valaha megette azt az ételt, hogy szerette, hogy az apja csak egy közönséges tót paraszt, aki ma s minden reggel azt eszik, egy nagy cseréptállal bezabál... ha hozzáül...

- Akarja megpróbálni?... Maradjon itt ma velünk ebédre...

- Ó, kezit csókolom, nagyon boldog vagyok, hogy...

- Mennyit fizet ott?...

- Hát tizenöt forintot...

- Tizenöt?... Az nagyon kevés. Annyiért én nem tudok adni. Húsz forint igazán a minimum... No de magának az is megéri az öt forintot, ha nem kell annyit gyalogolni.

A fiatalember nem tudott eleget szerénykedni. Folyvást az asszony éles metszésű izgató arcélét látta. Finom és úrias volt ez a nő. Azt beszélik róla, hogy moziban volt kasszírnő. Milyen vékony, hosszú csontjai vannak. És mégsem sovány. Az arca, finom párnás és mellei vannak... Hrba Juliskának semmi melle. Egyszer úgy ölelte meg, hogy egész tenyerét rászorította: megdöbbenve érezte, hogy a bordáit keresztülérezni a mellén...

A sör átjárta a gyomrát, beleit s felhevült tőle.

Könnyelműen vágta rá a fejével, s gyermekesen vonogatta a vállait:

- Ha nagysád... lesz olyan szíves...

Az asszony elfordította a fejét, hogy az egész arca sötétben maradt. Nem akarta, hogy lássa a tanító, hogy megszúrta a szó: nagysád. Jól tudta, hogy ezek a bugrisok hogy nagyságos asszonyozzák egymást lépten-nyomon. Kis tanítónékat nem lehet már nagysádnak szólítani.

- Majd az uramnak lesz szíves szólani - mondta hidegen.

A tanító megdöbbent.

Ugyan! Hát nem olyan nagyon szabad a vásár?... Ahogy az asszony elfordult, kissé kijózanodva nézett. Csak egy kartávolságra volt tőle. S látta az alakját, milyen finom és telt, s amellett karcsú és magos. És a szájaszélét elhúzta, s a fogait kissé kivicsorgatta rá.

Nem. Még ilyen valóságos úrinőt nem ölelt meg soha... Ilyen úri magyar asszonyt. Az mindegy, hogy rongyosak, leromlottak, szegények, hiszen ő nem is gondolhat nagyságos urak feleségére... Hozzá ez illik... A tüdeje mélyen, sűrűen lélegzett, kinyitotta a száját, hogy a lihegése, szuszogása ne hallatsszék a mély csöndű kis szobában. Takarta, leplezte az egyre dühösebben kiforró vágyait.

Az ebéd nagyon kitűnő volt. A fiatal tanító olyan volt, mint a mindenevő állat, mint a felvidék szegény fia, sohasem válogatott életében, bármit tettek eléje, mindent jóízűen evett meg, s ő maga mondta még diákkorában, hogy bizonyára tíz kilométer hosszú belei vannak, mert füvön is el tudna élni szükségből. De most érezte az ételek ízét, zamatát, ez a tyúkhúsleves valami olyan finom volt, hogy ettől még magasabbra szökött az Alföld s az alföldi magyarság iránt a tisztelete.

Lassan, kéjelegve szürcsölte a levest, s hangosan mondta, hogy az öreg Hrbáné főzni nem tud. Nagyon derék jó asszony, igen takarékos derék asszony, aki öt gyereket taníttatott ki, a lányával is elvégeztette legalább a dobsinai polgárit, és Szombatban taníttatta varrni, de főzni nem tud. Mert nagyon nehéz dolog Frommerkohóról taníttatni a gyerekeket. Kivált azelőtt, mikor még, kérem, a Társulat nem vette át az öreg Hrbát. Azelőtt csak segélyt kapott a Társulattól, s abból kellett neki taníttatnia gyerekeit. Most már természetesen igen jól megvannak, mert a Társulatnál mindenkinek nagyszerű a fizetése. Az öreg Hrba ma felmegy legalább ötezer koronáig, de idáig sok volt az adósságuk, azt törlesztették: mind a gyerekekre csinálták, de ők nem élnek luxussal, kérem, nem olyan emberek. No, az öreg, az szeretne néha kirúgni egy kicsit, de hát az asszony úgy tartja a markában, mint egy lovat. Elsején mindig pontosan oda kell adni az egész fizetését, nem marad nála egy fillér sem. Azért már az egy mulatság, mikor közeledik az elseje, az öreg elkezd kedvetlen lenni, a fogát csikorgatja, és lesütött szemmel jár-kél. Mikor pedig megy a számvezetőséghez a fizetésért, mindig megiszik egy-két üveg sört, úgy jön haza. Délben nem eszik, csak turkál az ételben, minden ellen szól: "Ez étel? Kutyánák válo!", mert nagyon tótosan beszél, kérem, még a régi fajta öregek közül való, akik csak tótul tudják igazán kimondani a szívüket, de azért ne tessék gondolni, soha nem beszél tótul, csak ha az öreg nyugalmazott jegyzővel skrabjáznak kettesben, akkor igen, akkor tótul mondanak egymásnak adomákat, de akkor is magyarul kacagnak hozzá. A néni meg rákiált: "Az eszi!"... Tetszik tudni, hogy kutya. Hogy az eszi.

Csendesen nevetett, s falta befelé a tyúkcombot.

Hirtelen megérezte, hogy a sör szállt a fejébe, attól lett ilyen beszédes. De micsoda illetlenség is ez. Mindig a Hrbáékról beszél.

De ahogy elhallgatott, meghallotta a csöndet. Senki sem szólt, úgy látszik, ezek nem beszédes emberek. Az asszony mindig szórakozottan néz el maga elé, a férfi pedig suta, szőke bajuszát törülgeti és eszik, mint akinek nincs más gondolata. Ilyen jó ételeken él, mégis ilyen sovány! A fiatal tanító kényelmetlenül érezte magát, ha nem beszélt, törte hát a fejét, mit mondjon.

- A Társulatnál jó dolog. Az mindenkit jól fizet. A Társulat már olyan hatalmas, mint az állam. Most megint megvett két bányát, a sikérit meg a szentiványit. Azelőtt itt csak kis társulatocskák voltak, meg magántulajdonok. Még az én nagyapám idejében a tótok maguk égették a vasat, és olyan vaskenyereket csináltak a kis kemencéikben! és szekérrel hordták be Rimaszombatba, mint a búzát a vásárra. Az én nagyapámnak is volt bányája, nem kellene nekem ma több, csak az volna meg. Mert az övé volt éppen, kérem, az a hely, ahol a László-tárnát nyitották. Most milliomos lehetnék belőle. De persze, szegény öreg nem értett hozzá, meg ezek a magyar urak ki is zsarolták őket. Kérem, tíz forintokért vették meg a rimai Feketék itt a vassalakot. Tetszik tudni, volt itt régen sok-sok kis olvasztó, de az akkori tökéletlen eljárással alig tudtak a kőzetből valami vasat kivonni. Hát a salak egész hegy volt itt, azt vette meg a két Fekete úr, úgyhogy tíz-húsz forintot adott érte a parasztoknak. Ő aztán eladta a Társulatnak percentre. Ki tudná, hány százezer forintot vettek ők be abból... Adhatnak jó fizetést.

A boltban csengettek. A sovány kis szőke gazda felállott s kiment.

- A mérnököknek milyen fizetésük van? - kérdezte az asszony, olyan erőfeszítéssel, mintha most szánta volna el rá magát valamire.

- Hajaj, kérem, azoknak jó. Két mérnök van itt fenn a Kereszten, a Bobula mérnök úr, meg a Rassovszky mérnök úr. A Bobula mérnök úrnak a törzsfizetése hétezer korona, a tantyiémje nyolcezer korona, kiküldetésből bejön neki ötezer korona.

- Hát a Rassovszky mérnök úr? - mondta az asszony, s a hangja olyan halk volt, alig lehetett érteni, mintha nem is mondta, csak gondolta volna a szókat.

- Hogyan kérem, a Rassovszky mérnök úr? Az még nőtlen ember kérem szépen, noha már lehetne nős is, korát tekintve. Annak a fizetése is felmegy legalább tizenkét-tizennégyezer koronára... Mindjárt kérem... ötezer meg négyezer... - s nagy gonddal számolgatott -, igen, tizenkétezer a minimum nála, pedig csak a bányánál van, hátha még gyári mérnökök volnának, akkor még sokkal többre mennének, mert a Társulat legjobban fizeti a gyári mérnököket, azután jönnek a bányánál, azután a szénbányánál...

- Milyen ember ez a Rassovszky - mondta az asszony, s félve szinte visszahúzódott a nagy puha szürke kendőjébe. A homályból a két nagy szeme úgy világított ki, mint a hiúzé, lesve s rettegve. A fiatal tanító maga is észrevette, s megütődve nézett egy pillanatig rá. Az asszony elmosolyodott, s ettől az ő szeme mindjárt ködfátyolt kapott s elevenen szólott.

- Nagyon tisztességes ember, kérem... Hogy az egész családját ő tartja. Mind hazaküldözgeti a pénzt az édesanyjának. Hogy sok testvére van. Nagyon derék úriember. Igazán finom úriember. Azt még nem látták borosan.

- De a bálra csak lejön? - mondta az asszony, s előrehajolt, és lesütötte a szemét, aztán hirtelen, mohón kutatva nézett a fiatal szőke emberre.

- Bálra? - mondta ez -, milyen bálra?

- Február 20-án.

- Február 20!... Nem tudok róla semmit.

- Pedig itt lesz az iskola összes termeiben. A meghívókat már szét is küldték - mondta a fiatalasszony s az ajkait rágta.

- A meghívókat?... Hát az kérem, lehet, mert a főnökné nagyon gőgös asszony. Attól kitelik, kérem, hogy minket, tanítókat meg sem hív, ámbár akkor nem tudom, ki fog neki táncolni. Hát mindenesetre meghívnak, de az lehet, hogy meghívót elfelejtenek küldeni... Hát bált tartanak. Az itt nem volt kérem még soha. Kereszten bált. Nem is képzeltem.

- És... és... - az asszony elharapta a szót.

- Tessék, kérem.

- És... az a mérnök... úr... szokott még táncolni?

- Melyik, kérem?

- Akiről beszél.

- No, a Bobula már nem hiszem, mert nagyon nagy neki a tetszik tudni, a pocakja. A Rassovszky, tudja isten. Nem gondolnám, hogy szeretne táncolni. Nagyon komoly ember. Rém komoly. Egy kicsit túlságosan is. Mindig úgy jár, mintha most öntötték volna vasból. Nem is ismeri az embert. Ha tízszer nem találkoztunk már, egyszer sem, de azért mindig úgy néz rám, biztos, hogy nem ismer.

Az asszony remegett. A vállán reszketett a kendő, mintha hideg borzongatta volna. A tanító különösen nézett rá, erre ismét elnevette magát, s a fehér fogai szinte fényt szórtak.

A tanító habozott, nem szólt, újra habozott, szeretett volna valami ügyeset mondani, de csak felhajtotta a sört. Sokért nem adta volna, ha olyan szellemes ember lenne, aki csak így-úgy valami jó szellemeset tudna mondani, próbálgatta is a fejében, de sehogysem ment rá a nyelve.

- Tudja naccsád, mit szeretnék én most mondani?

Az asszony újra összegubbaszkodott, és sötéten nézett maga elé. Mintha kígyó csípte volna meg, ahányszor ezt a fesztelen naccsád szót hallotta. De erőt vett magán:

- Nos?

- Nem tudom, mondjam-e, kérem szépen.

- Csak mondja.

- Csak azt akarnám mondani, hogy a Kereszt minden hölgyei megpukkadnának, ha naccsádat ismernék.

Az asszony melegen, lassan mosolygott.

- A főnökné az ki van kiáltva az egész Társulatnál a legelegánsabb asszonynak, de naccsád...

- Nos?

A tanító megijedt, hogy a főnökéről, s a főnöknőjéről rosszat, talán pletykát akar mondani... S elhallgatott.

- Nos?

- Hát kérem szépen, ízlés dolga az ilyesmi, de hát nekem naccsád mégis jobban tetszik.

A fiatalasszony behúzódott a sáljába s befelé mosolygott. Aztán kiegyenesedett.

- Maga nagyon kedves fiú. Azért remélem, elmegy a bálra. És megtáncoltatja a... - s elhallgatott, mintha belefúlt volna a szó.

- Kit?

- Hát a főnöknét.

- Hát kérem szépen, ha kapok meghívót, akkor kötelességem elmenni. Azt azonban nem tudom, hogy a főnökné őnagysága táncol-e velem?... Nem is igen merném megpróbálni...

- Persze... - sziszegte az asszony, s a szeme lefordult gyűlölködve, medúzásan. - A főnökné - s úgy ejtette ki a szót, mint egy undok állat nevét - csak a mérnökökkel táncol.

- Hát igen, sokan lesznek itt, bizonyára az összes gyáriak, meg Rozsnyóról, Szombatból, s a társulati telepekről mind...

- Nem... csak egy lesz ott... s az elég lesz neki...

A tanító elnyitotta széles sápadt ajkait, s kérdően nézett az asszonyra...

Ez újra nevetett, s nem látszott rajta semmi. A haja dús volt, s úgy omlott kétfelé, mint egy zuhatag. Lágy volt, mint a selyem, s a dióbarnaságán aranyszínek, bronzos fények csillogtak meg. A nagy szemei ártatlanul, közönyösen sötétlettek ki alóla, mert még a szemöldökét is lefödte a haja, s vékony, beépített kis ajkai, mintha egyedül képviselték volna kifelé akaró lelkét. Minden egyéb zárt volt rajta, födött, védekező, csak az ajkai, a szája, a szikrázó fehér egészséges fogai beszéltek, vakítottak, dolgoztak, adtak, csaltak. Egyebe, az egész teste összegubbaszkodva lesett és várt, és óvakodott, készült.

Közönyös szókat vetett, az ételről. Kínált. Semmi.

Akkor kislányoskodó, ostobáskodó játékkal.

- Hát maga azt hiszi, hogy Rassovszky mérnök nem megy el a bálra.

- Dehogy, kérem szépen, aki a főnökné őnagyságától meghívót kap, annak kötelessége elmenni...

- Hja úgy, a főnökné...

S az arca elváltozott, görcsösen vonaglott, a szeme felfordult, a szájszögletei mereven megtörtek, s kis hab jelent meg a szája sarkában.

- Mert kérem szépen, akinek a főnökné meghívót küldet, annak el kell menni. Annak nem lehet kimaradni. Még kifogást se lehet mondani. Mert a főnökné őnagysága nem ismeri a tréfát.

A tanító duruzsolva beszélte tovább a maga kis mondatait, s nem vette észre egyhamar a fiatalasszony görcsét. De egyszerre rámeredt erre a holthalovány és márványkemény arcra, s rémülten ugrott fel a helyéről.

- Nagyságos asszony... - hebegte.

S erre a szóra erősen összerázkódott az asszony, fellélegzett, megolvadt minden idege, ellágyultak a vonásai, s újra kibomlott kedves, bűvös ismert mosolya, s háta mögött az ablak mintha dicsfényt ontott volna hirtelen az aranyosbarna haja körül.

A fiatal tanító megint nem tudta, jól látott-e az előbb, vagy csak a szeme káprázott, hisz a hölgy mindig úgy ül, hogy lehetetlen az arcába nézni.

Remegő térdekkel ült le a helyére, s meg mert volna esküdni, hogy egész életében még nem volt így megijedve.

Aztán önkéntelenül úgy pillantott fel, mintha valamely álruhás grófnővel, vagy elátkozott hercegasszonnyal ülne szemben a kicsiny, sötét, fehérablakú, idegen illatú szobában, s tétovázva szedte össze az eszét, hogy csakugyan a kocsmából szövetkezetté vedlett viskóban van-é...

Várt, hebegett, habozott, nem tudta, mit mondjon. Az ajtó felé nézett, de a férj nem akart előkerülni.

- Tetszik valamit... parancsolni? - kérdezte ijedten, gyáván, egy kis jósággal, egy kis kíváncsisággal és sok ügyetlenséggel.

- Mért?

A tanító zavarba jött s hallgatott. Úgy érezte, most mindennek vége. Most közelről látta, még látja ezt a csodálatos nőt, de a következő percben már menni fog. Az iskolában már várják a gyerekek.

- Kezét csókolom, igazán köszönöm a jó ebédet - mondta báván.

- Egészségére.

- Még ilyen jól nem ebédeltem életemben.

- Tréfál.

A fiatalember kétségbe volt esve. Most, most. Mit fog most mondani. Végképp kiforgatva bámult az asszony különös nézésű fehér arcába.

(Folyt. köv.)