Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 7. szám · / · Figyelő

Dr. Lánczi Jenő: Bernstein

Nemrégiben, mikor a holland miniszterválság idején Troelstra kérdést intézett Karl Kautskyhoz, vajon akkor sem szabad-e a jó szociáldemokratának a kabinetbe lépni, ha csak ezen az úton menthető meg az általános választójog - a politikai intranzigencia nagymestere azzal a diplomatához is illő válasszal felelt, hogy nem, azaz mégis: igen, de csak kivételesen és kényszerhelyzetben, azonban ezt a világért sem szabad a politikai hatalom meghódításának tekinteni.

A német szociáldemokrata párt revizionistái, élükön Bernsteinnel, sokáig mulattak ezen a dodonai feleleten, mely tényleg nem nélkülözi a humort, de azért, vagy talán éppen ezért egyúttal kitűnően jellemzi a helyzetet. A helyzet ugyanis az, hogy a német szociáldemokrata párt a forradalmi ideológia hangoztatása mellett kitűnő parlamentáris politikát csinál, és hogy a párt intranzigens és revizionista szárnya között csak a cselekvés pillanatáig van ellentét, vagyis csak addig, míg a szó és tollharc folyik. Végre is a szociáldemokrata párt tagjai komoly politikusok, sokan közöttük pápaszemes és szakállas emberek, akik nagyon jól tudják, hogy ötven év alatt a szocializmus szektából nagy politikai párt lett, és a parlamenti harcnak a fegyvere mégiscsak más, mint a barikádoké.

Ám, és ezen a politikai képmutatáson ütnek nagyokat Bernsteinék, a párt zöme a forradalmi ideológiához ma is éppen úgy ragaszkodik, mint amikor még a munkásság egyetlen képviselője sem ült a parlamentben, és a pártkongresszusokon hozott határozatokban csak úgy ropog ma is még a forradalmi diktatúra, a rablánc, és egyéb, a kommunista kiáltványból kölcsönkért kifejezés. Mondom, ez ellen harcolnak Bernsteinék, akik azt mondják, ha parlamenti párt vagyunk, vonjuk le nyíltan végig ennek a következményeit, és ha munkásbiztosítást, munkanélküliség elleni biztosítást, progresszív jövedelemadót és örökösödési adót követelünk, nem mondhatjuk, hogy a mai társadalom kormányának nem szavazunk meg egy fillért sem, más szóval, annak adjuk ki magunkat, ami vagyunk, és a forradalmi ideológia kedvéért ne vessük el azokat a sikereket, amiket parlamenti úton is elérhetünk.

Elvben ugyanis a revizionizmus ellen a pártkongresszusok elszánt rezolúciókat hoznak, mégpedig majdnem egyhangúlag, de azért Bernsteinnek van igaza, mikor kimutatja, hogy minél inkább követ a párt revizionista politikát, annál haragosabb átkot mond a revizionizmusra, hogy minél erősebb az igen, annál hangosabb a nem.

Ismételjük, csak a rezolúciók meghozataláig van a párt két szárnya között ellentét, és nem a cselekvés pillanatában is, mert ekkor már az intranzigensek sem hajlandók az elvi álláspontnak áldozatul adni a gyakorlati sikert, a holnapért odaadni a mát. Ami különben azért is figyelemreméltó, mert kitűnik belőle, hogy a választók szavazataira utalt minden párt, kivétel nélkül mindegyik, kénytelen mást mondani és mást cselekedni.

A drezdai pártgyűlés például 288 szavazattal 10 ellenében hozott elutasító határozatot a revizionizmus ellen, és kimondotta, hogy a fennálló rend kormányának a szocialista párt a büdzsét meg nem szavazhatja, még akkor sem - így szólt a határozat -, ha a büdzsé leszavazása egy, a munkásosztályra kedvezőtlenebb büdzsé elfogadását vonná maga után. És ugyanez a pártgyűlés egyúttal a birodalmi kormánytól a szociálpolitikai törvényhozás kiépítését követelte.

Így fest a rezolúció. És a valóság?

A birodalmi kormány az örökösödési adó felemelését vette tervbe. Ezt a centrum meg akarta akadályozni, ami meg is történik, ha a szociáldemokraták is a büdzsé ellen szavaznak. És rezolúció ide, rezolúció oda, végül is maga Bebel jelentette ki, hogy igenis, ha a büdzsé harmadszori elolvasására került volna a sor, a párt azt megszavazta volna.

Szóval más az elvi álláspont és más a valóság. A valóságban nincs ellentét Bernsteinék és az ortodox szárny között, mivel a párt nem ortodox, hanem revizionista politikát folytat. Az ellentét csak elvi téren van. Bernstein és a Socialistische Monatshefte munkatársai ugyanis azt szeretnék, ha a pártgyűlés nem hozna olyan határozatokat, amilyent a párt a valóságban is nem követhet. "Und was sie ist, das wage sie zu scheinen" az a mottó, ami Bernstein nem egy tanulmányának a fején olvasható.

Csakhogy ebben még Bernsteinéknek nincs igazuk. Mert ha a szociáldemokrata párt ma már parlamentáris párt, kénytelen a választókra szabott taktikával élni, és ha a forradalmi rezolúciók a párt számára nagyobb sikert jelentenek, nem látjuk át, miért ne hozzanak forradalmi szózatú rezolúciókat, még az esetben is, ha ezek csak papíron maradnak ugyan, de a szavazatok számát megnövelik. Legyünk őszinték, ha így cselekszik ma minden párt, a környezetbe való alkalmazkodás élettani törvénye nem kényszeríti-e a szociáldemokrata pártot is, hogy szintén így cselekedjék?

Mindenesetre érdekes kérdések ezek, és kár, hogy Bernstein a múlt hetekben nálunk tartott két előadásában nem a mai szociáldemokrata pártok taktikájáról, hanem tudományos problémákról beszélt. Valószínűleg azért, mert a tudományos revizionizmus terén nagyobb sikerei voltak, és neve ezen a területen lett világhírűvé, de meg azért is, mert nem a párt, hanem egyetemi tanulók meghívására jött Budapestre. Egyébként az ő tudományos vizsgálódásai és a revizionista politika között benső összefüggés van. Először tudományos téren kellett elhárítani azokat az akadályokat, melyek a parlamentáris politika útjában állanak és meg kellett törni a forradalmi ideológia varázslatát. A munka talán nem is volt olyan nehéz, aminőnek látszik. Merthogy a marxi közgazdaság rendszerében alapvető tévedések vannak, melyeket Marx is érzett és tudott, ez az ő posztumusz műveiből nyilvánvalóvá lett. Nemcsak Bernstein, a tudósok, túlnyomórészben szocialista tudósok egész serege mutatta ezt ki. Így egy olasz szindikalista, Labriola írja, hogy míg mi, marxisták megsavanyodunk, hogy a mester köpenyét kifoltozzuk, hogy így magunkra vehessük, közben a közgazdasági tudomány nagy haladást tett, és összehasonlítva a kapitalt pl. Marshall könyvének vonatkozó fejezeteivel, meggyőződhetünk, hogy ami Marxnál száz oldalt igényelt, az Marshallnál néhány sorban megoldást talál. (Ugyanezt mondhatjuk, ha elolvassuk Henry Georgenak Braun Róbert remek fordításában most megjelent könyvének, a "Haladás és szegénység"-nek azt a fejezetét, melyben George a klasszikus közgazdaságtan nem egy tételének tévességét mutatja ki.)

Bernstein érdeme, hogy a marxizmus kritikáját képrombolás nélkül, és bár objektíve tudományosan, mégis nem a szocializmus ártalmára végezte el. Hogy mi e kritikában helyes, és mi téves, arról ma már külön irodalom van, és ezt nem lehet néhány sorban elmondani. Mi azt gondoljuk, hogy - kivéve a történelmi materializmus nagy gondolatát, a Marx könyveiben sincs több maradandó igazság, mint a Comte, a Proudhon vagy más nagy elmék műveiben. A Capital nagysága nem is igazságainak erejében vagy számában van, hanem a modern termelési rendszer halhatatlan koncepciójú leírásában.