Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 6. szám

Tóth Wanda: A második asszony

Kiről is akartam voltaképp beszélni? Hiszen az életben nem lép a hős a lámpák elé, mint a színdarabokban, mikor már az első jeleneten meglátszik, ki lesz a fő személy... észre se vesszük, hogy feltűnés nélkül, a háttérben, már ott él az ember, ki eldönti sorsunkat. Megmagyarázhatatlan okból hányszor tűnnek el, kiket szokások és gondolatok által oly nélkülözhetetlennek véltünk, vagy jobban hittünk szeretni a másiknál, aki életünk új szakaszában elkerülhetetlen fontosságúvá válik.

Ha már leír valamit az ember, sohasem szabadna valami különállónak lennie, hanem meg kellene kísérelni megértetni az örökké változó alakok, érzések, érdekek munkakomplexumát, melyből semmi sem lehet állandóan előtérben - hogy így érezhető legyen valami folytatólagosság... maga az élet, mely semmit sem fejez be, hanem definiálhatatlan bizonytalanságokba siklatja át. Talán nem is lehet semminek más igazi vége, mint a halál, ezért mindenek között a legfelfoghatlanabb.

Tulajdonképp úgyis több életet él az ember. Nemcsak a fiatal emberét, az érettét, a gyermekkort stb. - már minden emberrel szemben különbözők vagyunk, egyik sem ismer ugyanannak, főleg ha még nem is sietünk definitív célokkal és összeköttetésekkel elintézni magunkat, hanem gimnazista módjára balgán és megkötöttség nélkül botorkálunk tovább ebben a konfúzus, céltalan, nyomorult, gyönyörű életben.

Tehát én sem vagyok többé szép kedvesem szerelmese... és sok más egyébnek is megszűntem lenni, úgyhogy lehet, alig is hiszi, hogy én volnék az, kiért mindent kockára tett... Sokan, asszonyok főleg, el is felejtik, elvágják hálátlanul a régi énhez vezető utat, míg én legalább tudom... ki is bírna igazán mindent maga mögött hagyni, anélkül, hogy legalább az illatát, ha szép, ha szomorú, elvinné magával. S ha nem is vagyok többé az érdekes fiatal beteg, aki a drága éveket szanatóriumteraszokon álmodta el, ha más életet is élek most, az egészségesét, s olyan ember lettem, mint más... anélkül az évek nélkül nem lettem volna én... Szívesen voltam beteg... mint aki se az életnek, se a halálnak nem tulajdonít még oly nagy fontosságot, s amellett az ifjúság erejével mégis reméli, hogy maga magát, s azzal határtalan jövőt, mindenek dacára a kezében tarthat - s nem is voltam oly türelmetlen, mint fiatalok a szenvedéssel szemben. Igaza van a világnak, hogy csak az egészségesekre rendezkedik be... így éreztem, talán mert az ifjú számára tulajdonképp minden élmény annyira új, s azáltal olyan csábító volt, hogy nem tartottam tőle, hogy végleg elvesztegethetem a saját életemre szánt időt. Ha igaz az, hogy mindenkinek megvan a maga tipikus élménye, úgy az enyém határozottan az volt, hogy az élet úgynevezett "komolysága" visszavonuljon előttem, és míg mások bölcsen megalapozzák egzisztenciájukat, hosszú évek adattak nekem belső énem luxuriózus kiépítésére, míg végleges és megfoghatóan közeli valóságok elérhetetlen távolba hátráltak.

Sajátosan sebzett, még remegő lélekkel, kimerülten az évekig tartó, megfeszített belső élet által, melynek tartalma hirtelen eltűnvén, szinte üresen hagyott hátra... teljesen irányvesztetten és minden áramlatnak kitéve, könnyű prédája voltam a váratlan súlyos bajnak.

Nagyon is önzetlen szerelmi élményem, nagyon is szelíd ifjúságom után megkeményedetten, valószínűleg magam voltam az oka, hiszen mind e tombolás oly kevéssé fakadt valódi természetemből, hogy gondtalan jókedv helyett csupa keserűség lett a vége.

Sokan talán csúnyább névvel is jelölnék extravaganciámat, melyeket mégis mintha harag váltott volna ki az iránt, ki eltöltött engem, mint semmi más eddigi életemben... az egészen kielégítetlen vágyakozás után talán természetem mégis ki kellett, hogy tombolja magát. Nem volt teljesen így, és mégis... Végeztem magamban Antonia iránti szerelmemmel, szép befejezése lett volna ifjúságomnak. Testvériesen közel, de befejezetten, elérhetetlenül és kívánattalanul élt bennem. Elsirattam, s avval elbúcsúztam első éveimtől, de azért külsőleg csak úgy folytatódott minden, egyelőre határozott tartalom nélkül. A szerelem végre csak az ifjú számára lehet minden, s ennek úgy is kell lennie, de nem csoda, ha nem sikerül mindjárt valamit a helyére emelni. Ha magamba mélyedtem, úgyis csak egy célt láttam - saját magamat. Úgy látszik, olyan lény voltam, akinek a saját boldogsága, vagy boldogtalansága kérdése centruma volt a létnek. Egyre többet kellett látnom, hallanom, élveznem... s már akkor úgy rémlett, hogy egyetlen feladatom az életben az lesz, mindezt mások számára - hogy érdemesen-e vagy nem, más kérdés - lefordítsam. Bourget precíz mondása szerint minden irodalom csak eredmény, nem cél lehet, s bennem, kinek semmi másra, mint éppen "élni" nem volt kedve, mind világosabbá lett, hogy talán így lesz meg valami eredménye.

Sok embernek keserves küzdelmekre van szüksége valami kézzelfogható sors, szegénység, "hasznos" ellenkezések és akadályok ellen, hogy kifejlődhessék. Küzdöttem én is, de imponderabiliákkal szemben, hiszen minden küzdelem, a láthatatlan talán a legnehezebb... de talán összetörtem volna egy alacsony élet kis közönségességein, és kedvező viszonyokra volt szükségem, hogy egyáltalán legyen belőlem valami. Ha elgondolom, a betegségem előtti idő tényleg gyanúsnak tűnik egy kissé... mértéktelen voltam gyöngeségből, extravagáns titkolt keserűségből, kicsapongó, mert nem volt bennem elég életöröm - egy kicsit hitvány lump, kissé nyomorúságos figura.

Emlékszem, hogy hazatérve egyszer a tükörbe pillantottam, s meglehetős zavaros fejem dacára meghökkentem remegő kezeim, eltorzult szájam és arcom nyomorúságosan ideges rángatózása láttára. Eszembe jutott egy s más, amit részegségemben mondtam... lehetséges volt-e, hogy igazán ilyesmit beszéljek olyankor? Mondhatatlan szégyenkezéssel eszméltem rá. Hiszen, ha mondtam, valamiképpen igaznak kellett lenniök, mint Ofélia dalainak... Igazán elveszítem ennyire magam, ilyen süllyedt, ilyen helyzetekbe keveredett lettem? A többiek nevettek... kacagtak és énekeltek, míg engem az utálat rázott... tehát igazuk volt, képesek voltak túltenni magukat rajta, míg én mihamarabb reménytelenül elvesznék.

Azóta eleget láttam primitívebb természetűeknél is, hogy csak akkor vették észre, mennyire élmény valami a számukra, midőn ilyen önmaguk ellen való tombolásba akarták fullasztani. Szinte közönséges megfigyelés ez, de sokat lehetne róla beszélni, milyen mélységeket tép fel főleg férfiaknál éppen a leggyöngédebbel szemben való rombolási vágy, az érzékeknek ez a reakciója, mely gyakran következik el éppen természetük magasabbra való törekvésére... Igazi férfi különben sem kíván eleinte szerelem, vagy pláne házasság általi lekötöttséget. Ez, polgári értelemben véve, úgyis könnyen nivellálhatja, kisebbítheti, pedig a mostani életben nemigen lehet képzelni kívüle tiszta együttélést, ezer okból, melyek között első a bensőségesség. Nagyon felületes állítás volna az ifjú szerelmi élet sok szerencsétlenségéért a társadalmat hibáztatni, nem lehetne másképp a szabad szerelemnek nevezett képtelenséggel sem, nemigen lehet az, hogy két lény az élete útját elejétől boldogan együtt járja meg, s a válás csak értelmetlen széjjelszakadás marad. Hiába, részünket az örömben és bánatban el kell viselnünk, és a házasság, azaz család és véglegesség, csak annak volna való, aki fejlődésében bizonyos megállapodásra jutott. De ki tudhatja ezt, míg nem bírja a szeretett lényt? És mint bírjuk, ha nem tudjuk, megtarthatjuk-e? Pedig úgyszólván csak az ifjúság vágyakozik emóciók és megértés után, s így a fiatal párok küzdenek legkeservesebben egymással. Miért tűnik el gyakran, néhány kimerítő év után, a férfi mint individuum, helyet adva a derék férj és apa, a kitűnő orvos vagy ügyvédnek, míg az asszony nemegyszer, újra felvirulva inkább képes volna új életet kezdeni, ha hűségből, gyávaságból, fantáziahiányból vagy egyszerűen mert nem lehet, nem is teszi? - erre még sohasem tudtam felelni: úgy látszik, egyik mindig az áldozat.

És ha elvehettem volna Antóniát? Mégis boldog lettem volna, mint változatos életem egyetlen percében sem... de más ember volnék. Bizonyosan lehet is egymással élni meg mindent, s ez volna az igazi... de azóta se mertem így kísérteni az isteneket.

Különben egyelőre nem tudtam mit kezdeni megőrizett s még nem érdemelt szabadságommal. Kényszerűség való az átlagembernek, s magam sem tudom, mi lett volna belőlem, ha, éppen idején, nem lep meg bajom... csak tüdőgyulladás volt különben, de mivel meglehetősen le voltam törve, nagyon csúnya dolog lett belőle.

Egyelőre tehát mindent abba kellett hagynom, hogy jó ideig, megfelelő éghajlat alatt, egészségemnek élhessek. Szüleim egy szóval sem árulták el csalódásukat, hogy fiuk nem a megszokott úton halad, anyám különösen... hiszen beteg voltam, kellett, hogy ápoljam magam, nem nézte a végét, szokása szerint a nap eseményének élt, hálásan, hogy nagyobb emóciókat kikerülhet.

Azt sem bántam, hogy hosszabb időre kell elmaradnom: tudtam, hogy arra szükségem van, ha az idegen életnek formája legyen a számomra. Úgy hiszem, a külsőleg mozgalmas s változatosan élőknek nem is lehet más, mint egyforma belső életük, vagy nagyon is objektív és külső nézelődésre beállított. Rám nézve most következett el az idő, mikor a legmesszebbmenő jogokat formálom egyéniségemnek, s oly önző s kemény leszek, milyen szenzitív manqué csak lehet. Az élet majd csak felém jön hotelteraszokon éppúgy, mint kétes, magamagamnak is idegen mulatságaimban. S így anyám célszerű íróasztala megtelt prospektusokkal, s végre választottunk.

Egy berlini barátomra gondoltam, akivel akkor, már amennyire hangulatomtól tellett, azaz inkább külsőleg, összebarátkoztam, hogy legalább legyen kihez szólnom kocsmában vagy színházban. Hogy ő mennyire rokonszenvezett velem, nem tudom, nemigen volt ideje hozzá, s alighanem azért tartott hozzám, mert nem támasztottam igényeket, mint ahogy az ember ilyesmik végett csúf asszonyt vesz el. Jóval idősebb volt nálam, már régen orvos, és csak bizonyos tanulmányok végett jött a fővárosba. Az apja reflektorként világított előtte, az ország első belgyógyászati kapacitása volt; hanem láttam, elválaszthatatlan tőle a tény, hogy éppen az apja és semmi esetre sem ő, sem ma, sem a jövőben, ama kétségbevonhatatlan kapacitás. Jóravaló, kissé színtelen ember volt, máris az orvosok örökös fekete ruhájában, máris kimerülten és folytonos munkára állítva be. Mint mondtam, tulajdonképpeni barátság nem volt köztünk. Inkább meleg közvetlenségű emberek iránt érzem, vérszegény lényekkel szemben rögtön színtelenné és unalmassá válok, míg, ha érdekeltek, még mindig képes voltam velük tartani és felelni, ha kérdeztek... talán az is marad szerepem az életben, hogy ne igen kérdezzek magam, de mindenben felelni tudjak.

Keveset beszéltem vele a magam dolgairól: "sich mitzuteilen ist Natur, das Mitgeteilte aufnehmen, wie es geboten ist, ist Bildung". Ösztön volt-e, vagy meggyőződés, hogy tulajdonképp sohase is vártam megértést másoktól? Most tetszett a gondolat, ezekhez az emberekhez menni, kiket megszoktam anélkül, hogy sokat tudjanak rólam, anélkül, hogy eszükbe jusson kérdezni, hogyan van, hogy ismét kisiklik kezemből az élet, amit mindenki szabályai szerint élnem kellett volna... rájuk nézve nem voltam sajnálatraméltó rom, hanem csak szám, föladatuk egy része, pozitív tanulmánytárgy - utáltam, ha valaki érzelgősen fogta fel helyzetemet. Azt hiszem, körülbelül így álltak dolgaim, ahogy az L-i szanatóriumba kerültem.

Barátom már az állomáson várt. Modora furcsa keveréke volt az orvos őszintétlen édeskésségének, a magános lény idegenkedésének attól, hogy zavarják, és az egyszerű emberi kötelékek híján levő társ után való kívánkozásának, kivel nem is nagyon tudna mit kezdeni. Mindenekelőtt segítségemre akart lenni a rendezkedésben - mert bizony nem tudom magam valami idegen négy fal között jól érezni, és tulajdonképp nem is tudja azt senki. Ugyan ki volna olyan különc, vagy olyan kétségbeesett, hogy ne tegyen valami terítőt az asztalára... a legnagyobb désastre közben is poros fényképek néznek a sarkokból, és a földönfutó motyója is félig fölösleges holmival lesz teli. Nem furcsa, hogy mindenkinek vannak nippjei! Mi mindent is hoztam én el! Amire sohase lesz szükségem, nem is csak szép külsőségekhez szokott lényem, de valami ösztönszerű lakás utáni vágy kedvéért.

Nos, hát itt voltam, meg kellett, hogy szokjam. Bámulatos, mily hamar beleilleszkedik az ember az egyenként oly tűrhetetlen, egészben oly bölcs pszichológiával elrendezett napi beosztásba, mily könnyen megszokja a tétlenséget és azt, hogy érdeklődjék a menü, a doktorok viselt dolgai s egyéb szanatóriumi események iránt. Az éhes gép, tartottam tőle, mihamarabb elnyeli majd barátomat. Hiszen már most is alig élt magának, valami eszményért tette volna? Tudta is ő! Magától jött, mint szerény kezdetekből hírük és vagyonuk, kora ifjúságától kezdve nem látott, nem hallott egyebet, s mikor első nyáron hazajött az egyetemről, hova már meglehetősen úri szokásokkal mehetett, testet öltve állott ott eddigi életük ambíciója, a szanatórium, virágos tornácaival s imponáló rendelőtermeivel. Villájuk nemsokára tele lett ezüsttel, festményekkel, a lovakat eladták s új drága fogatokat vásároltak. Az apja most már magával vitte gyakran hosszú útjain, s olyankor még föltűnősködve dőlt a párnákba, mutatva cigarettás fehér kezét. Már nem öltözött divatosan, mint eleinte, de feketébe, mint az öregúr, ki úgyse engedett volna neki időt rá. Még a kocsiban is együtt tanulmányozták a jegyzőkönyveket s betegkrónikákat, percre menő napibeosztásra szorította, és sokszor hagyta hosszú éjszakákra valami gazdag betegnél, az idegen hálószoba fojtó levegőjében, belégzőgépek és borogatások közt, hogy másnap is ugyanazt az erőfeszítést várja tőle.

Az öregúr maga bírta. Ősz haja sűrű maradt még és a modora nyugodt és bizalomgerjesztő volt, mint a dolgában biztos munkásembereké. Ebben a biztosságban rejlett szuperioritása. Sohasem habozott, vagy legalábbis nem lehetett rajta észrevenni, nyílt fejű, de nyugodt és fantázianélküli ember volt, kit fajának kissé egyoldalúan intellektuális lelkesedése és alkalmazkodóképessége, meg úgy látszik, rendkívül kifinomult és öntudatosan használt érzékszervek még külön is hajlamosították az annak úgyis hereditair orvosmesterségre, mely bizonyos fokig mindig ösztönszerű valami, hogy úgy mondjam, fizikai diszpozíció. Nem élte át némely gondolkodó vad metafizikai ugrásait, a mérhetetlen töprenkedést és önkínzást a nagy Semmivel szemben, nyugodtan haladt előre, lépésről lépésre, mihamar bizonyos könnyen kezelhető formulákba foglalt minden általános ideát, mire szüksége lehetett. Megértette, hogy korának, e szkeptikus, testiesen élő kornak az orvos a legnagyobb ura, az egyes zsarnoka és vezetője, és hogy különösen specialistákra van szükség, a város híres forrásai segítségével mihamar híres ember lett. Dőlt hozzá a pénz, éppen mert nem is gondolt annyit vele, mert mindent, ami elkövetkezett, természetesnek vett, noha legmerészebb gyerekálmaiban se képzelte volna el.

A folytatólagos Én mindig egészen eltörölte benne a kisebb embert, úgyhogy szinte akarattal tudott csak rá emlékezni. A hosszú, s végre is fáradtságos útnak nem is maradtak rajta csúnya nyomai, még idején is került fel, hogy megállapodjék. A legtöbb ember egyéniségének nem is felel meg minden életkor egyformán, ő sem volt talán soha fiatal, de most, megerősödve, arrivé, kipihenten, erőteljes és tiszteletreméltó öregsége, melyet az emberi gyöngeségek teljes ismerete elnézővé és jóságossá tett, úgy éreztette, mintha sohasem is lett volna más. Hiszen eleget láttam később a kis falusi, kikeresztelkedett boltos fiát, ki, így szokott az lenni, otthon még nem is tudott magának bizonyos helyet csinálni, mihez mindig néhány generációra szükséges - minden helyzetben, akár királyokkal szemben is, tiszteletreméltó módon megállni a helyét.

Kissé magányos volt persze, de nem jobban, mint maga kívánta, csupa jelentéktelenebb individualitástól környezve, talán segítségére volt, hogy mindent egyedül kénytelen csinálni. Erős embernek nincs szüksége tulajdonképpeni segítségre, míg csak az egyszerűek élhetik mások életét. Ha a professzornak egyáltalán eszébe jutott volna kérdezni, boldog-e, úgy mint sokan, kik igazán véghezvittek valamit az életben, igennel felelhetett volna, hiszen nem csak hivatásában, de mi többet ér, életével ért el valamit, s maga csinálta meg az utakat, melyeket most már nem volt nehéz járnia. S ha néha egy agyonhajszolt kolléga igényteljes és szép felesége valami szellemes társalgást kezdett volna vele, jóindulatúan fordult az egyszerű matróna felé, ki mindig elég pihenést engedett neki oldalán, és semmit sem vont el erejéből a munkától, üres és kimerítő erotikus harcokra.

Ő is rózsás és szőke volt egyszer, egészséges és tiszta vérű, idején és könnyen hozta világra fiait, házát, nevét, becsületét olyan jól őrizte meg... A fiúk is idejére nőttek fel, hogy azt, ami neki éjszakák töprengésébe, évek küzdelmébe került, könnyen és egyszerűen, mint gyermekeknek, megmutathassa: csak át kellett venniük, ami kész, és biztosan, veszélyek nélkül alkalmazniuk... szinte üzemmé vált az egész, melyhez egy ember nem elég már, s mit anonim erők szolgálnak ki.

Ahogy kis részt vehettem családi életükben, legjobban az lepett meg, hogy ezeknek az embereknek napjában nincsenek negyedórák. Ki ne ismerné a félig éber negyedórát az ágyban, melyből olyan szívesen lesz félóra, talán a legjobb félórája a napnak, az ablakon beözönlő friss levegőben elálmodva. Vagy ebéd után, mikor a család jóleső intimitásban üli körül a virágos asztalt... vagy mikor két foglalkozás közt, egy gyerekkel vagy kutyával játsszuk el az időt... meg mikor nyitott zongora mellé vonzott fiatalos ruhák illata... Lehet, hogy naiv volt bennem az öntudatalatti erők játékának és kényének kiszolgáltatott poétaféle ember csodálkozása, rideg és elkerülhetetlenül elvégzendő feladatokkal szemben... Nők nélküli otthon már maga is képtelenség volt előttem - hiszen a jó Frau Professzor inkább a rend kedvéért volt ott. Reggel többnyire tovagördülő kocsijaik zörgésére ébredtem, az apa, a két fiú, egyformán feketében, kialvatlanul, hangcsövekkel és jegyzőkönyvvel kezükben. Ah, ezek a könyvek! mind be voltunk írva, elsietett, jellegtelen írással, valami nyomtatott formulába, hova sajátságainkat s bajainkat jegyezték, úgyhogy egyikük bátran meghalhatott volna anélkül, hogy egy szónyi magyarázatot hagyjon a másik számára. Sok betegük évekig volt itt, s észre se lehetett venni, hogy valami emberi érdeklődéssel vannak iránta. Barátom, ki három, négy nyelvet volt kénytelen tudni, mindennap ötven-hatvan emberrel is beszélt anélkül, hogy tulajdonképp valamit tudjon róluk, s ha szó volt néha róla, hihetetlen tájékozatlanságot árult el a legegyszerűbb emberi viszonyokkal szemben, melyek mélyére hatolni hivatásához tartozott volna. Ha választásom van, inkább fivéréhez vonzódtam volna, ki csinosabb és élénkebb ember volt, s kiről az öreg nem egyszer morogta elégedetlenkedve, hogy még valami szamárságot fog csinálni.

Ervinnel ettől nem volt mit félni. Titkosan, egészségesen és prózai módon járta ilyen útjait, s annak ugyancsak nem volt befolyása különbeni életére - s máskülönben alig maradt ideje enni meg aludni. Komoly megjelenését új páciensek rendesen preferálták fivérével szemben, hogy később belássák, hogy unalom és kevéssé megnyerő külső nem párosul szükségképpen különbeni kiválóságokkal. Persze nekem nem volt választásom, orvosom, s barátom volt, s általános csodálkozásra aránylag sok időt töltött velem. Véletlenül lett barátom s annak maradt, mivel még a legridegebb embernek is szüksége van egyszerűen emberi összekötöttségekre. Tulajdonképp nem ismert engem, s nem is kívánta, valahogy érezte, hogy némi bizalmat érdemlek, de különben nem volt oly intenzív belső élete, hogy nagy szüksége legyen megbízható barátra. Szinte magam is csodáltam, hogy hát igazán nincs más mondanivalója, s igazán van ember, akinek a titkára bontja fel egész levelezését. Talán éppen mert olyan különbözők voltunk, hogy megértésre gondolni sem lehetett, egészen jól megvoltunk egymással. Végre akkori helyzetemben nekem volt némi hasznom a dologból, s hogy láttam, hogy mindenben, amit értem tehet, számíthatok rá, s ez jóval több, mint a levegőben lógó előnyök, mit én nyújthattam valakinek - igen szívesen vettem társaságát. Néha még sétálni is elkísért, mire valószínűleg kamaszkora óta se ért rá. A vidék nem is valami különös: mentegetőzött. A víz melletti csöndes nyári napok báját mivel is magyarázta volna? Mit láttunk? - Néma zöld gyepet, magános lejtőket, régi fát? - Egy semmiség a párás levegő illatában, valami fizikai jóérzés volt többnyire az egész. Természet? Kevesebb, mint meglátás, állapot, érzés itt minden, nem kellett azért a hegyekbe menni, elég volt a teraszról nézni a színesen tündöklő vizet, s érezni a levegő érintését arcomon... Olyan kéj volt ez akkor a számomra, szinte bódító, alig tudtam betelni vele, s könnyen elfáradt fejem a fűbe hajtva csak félig hallottam, ahogy más helyekről beszélt, melyeket tanulmányútjain látott, s melyek valami különös panorámaszerű feltűnőséggel rögződtek emlékébe... pl. a Svájc bizonyos hegyi sceneriái, mit nekem igen elég volt egyszer látni, s sohasem kívántam volna valami viszonyban lenni vele. Számomra semmitmondó marad a tájék, ha nem érzem: itt más is élt és küzdött, és pár ódon szöglet vagy kődarab nem tölthet el határozatlan déja vu-érzésével. De Ervin sajnálta, hogy nem röpítheti szanatóriumát mindenestől egy ilyen híres helyre, ahol egészen más jövője volna.

S így múlt az idő. Életünk minden idejének nincsen is egyforma értéke, néha elsiklik anélkül, hogy valamit is hátrahagyna, ami fejlődésünkre fontos, másokra érdekes volna. Talán mindenki életében vannak ilyen szünetek... még a boldogságé is lehetnek. De ahogy az én életem tátongó hiányaira gondolok, mégiscsak tudom, hogy beteg voltam... milyen beteg, csak akkor tudja az ember, ha kiépül belőle... rám nézve évekig tartott ez az idő, s nagyrészt ez tartotta bennem első ifjúságom asszonyos szenzibilitását nevetségesen hosszú ideig, szinte örökre, hogy meggátoljon abban, hogy olyan férfivá váljak egészen, mint mindenki más.

Most itt volt ismét a november - lanyhult az üzem, s nyomott a levegő szürke szomorúsága. Naponta üresebb lett a város, már nem seperték a sétautakat, és óh, csoda! a professzor sokáig ült nálam, és könyveimet és revüimet is nézegette.

Csinos... mondta. Mindig szerettem volna időt szakítani magamnak az ilyesmire. De hát télen a tudományos munka következik. Különben... mit gondol? Egy kis utazás, délnek, jóleső változatosság lenne, a nagy csönd rosszul fog kedélyére hatni.

Szinte csodáltam, hogy megengedte, hogy lelke is lehessen az embernek. Este említettem barátomnak, hogy az öregúr déli üdülőhelyet ajánlott. Eddig úgyis elálmodtam az időt abban a definiálhatatlan állapotban, amikor nem mérik, meglehetősen gyöngének éreztem magam és szívesen hallgattam rá. Ahogy így beszélni kezdtem a régebben ismert helyekről, elfogott az öntudattalan lelkesedés, mely így alantasabb helyzetben az elmúlt szép órákat úgy hozza elénkbe, mintha szakadatlan élvezetek láncolata lettek volna.

- És elmégy...? - kérdezte elgondolkozva, szinte irigykedőn.

- Miért ne kísérnél el? - mondtam hirtelen jóindulattal.

- Utánad mehetnék - szólt óvatosan, mintha valami hallatlan dolgot proponálna.

Kissé féltem ugyan, hogy terhemre lehet, de valahogy éreztem, hogy mégis akarom, hogy jöjjön, bizonyosan önzésből s a beteg gyávaságából. Rábeszéltem tehát, hogy együtt induljunk.

Ki járt már rég ismert, félig elfeledett helyeken? Szinte nem is tudja az ember, hová megy, magától viszi a lába, befordul, megtalálja az utcát, leül a kis cukrászda előtt, megismeri a réteket...

Csak visszajönni ne kellene soha...

Ámbár más helyet ismertem én pár év előtt, mint jóravaló fils de famille. Most óriási bumlizót találtam, fantázianélküli kéjencek eldorádóját, kik elvághatják itt pénzüket anélkül, hogy maguk gondoskodjanak szórakozásukról... kiadós, személytelen kicsapongás, mindenkinek elérhető minden snájdigság bizonyítéka nélkül... cercles privés, nyitva mindenki számára, úgy mint a mindenkinek szép asszonyok... Szabad allűrökkel százszor elcsépelt dolgok ismétlődtek évről évre, s úgy véltem, a zabolátlanság sokkal hamarabb válik monotonná, mint megszabott formák ezer lehetőséget nyújtó variálása.

S a vidék maga, nagyon is szép asszonyként nagyon is felötlő és meglepő, s mint ez is, másodszor kevésbé fog tetszeni, hisz alig is lehet sokáig a nagyon is pompázó külvilágnak megfelelő hangulatot fenntartani. A tenger hupikék volt, a változatlan tündöklés tolakodó, fölizgató. Mintha egyre kívántam volna valamit anélkül, hogy valaha megkapjam, óhajtottam, bár esne az eső, hogy legalább a kanapéra fekhessek olvasni, de nem - az ember ki kényszerül menni a nyughatatlan napfénybe, s egyre tervezni valamit, hogy kitöltse az egyszerre hallatlanul hosszú napot. Pedig barátomnak mi se jutott volna eszébe. Első szabadideje volt életének, s valóban nem volt képes gráciával agyonütni, nem is lehet bizonyos rátermettség nélkül. Még ki se aludta magát becsületesen, eleinte illetlenül korán csengetett, és sohasem tudott bevárni a reggelivel, most kezdett azt hiszem csodálkozni rajta, hogy hiszen nekem egészen más életem van: a külső munkanélküli emberé. Többnyire az lett a vége, hogy autót vettünk, ámbár nem vallottuk be, hogy a butító száguldás maga főélvezetünk, este aztán kiöltöztünk s az asszonyokat nézegettük.

Most már mind ismertem őket, a sok tétlen és agyonhajszolt asszonyt, a sokfajta férfit, kik megtöltik az internacionális találkozóhelyeket: meglehetős céltalan és elveszett emberek. A még kissé merev és pretenciózus németeket, még új luxusukkal és a csak újabban mindenféle szépségkultusz és akart sportok által fejlesztett alakjukon még szokatlanul álló ruháikkal... idegen, idegenkedő és esetlen északiakat és angolokat, angolokat főleg: micsoda hihetetlen fölöslegével volt képes ez az ország a kontinenst elárasztani. Mennyi jó növésű és jóravaló asszony, kikre otthon semmi szükség, s kik sohasem fogják annyira vinni, hogy igazi hivatásuk és otthonuk legyen - s kik itt öltözködésbe, flörtbe, bädekerezésbe ölték aktivitási vágyukat. Seregestől jöttek... a hotelekbe, s talmi otthoniasságukkal még kellemetlenebb panziókba - egész országnyi fölösleges, kiéletlen, vagy elhasznált és eldobott, céltalan asszony. Öreg anyák, egész sereg ellátatlan leánnyal és barátnővel, kik egész nap, fantasztikusan felcicomázva magazinokkal és pasziánszkártyákkal unatkoztak a kosárszékekben... vagy egész fiatalok és szépek, csillogó tollazatúak, kik a mi leányainknál jóval gondtalanabbul és ártatlanabbul szórakoztak - öregedők, hajdani szokásokkal és holmikkal, kik itt idegenben viselték el a szebb napjaikból megmaradt halom világos ruhát - s kik mind magukkal hozták hazájukat rossz ételei, tearooms, sportjai s egyéb szokásaival, mindig a hazai könyveket olvasták, angolul feleltek az idegennek, és sohasem rázták le a brit port szoknyáikról. Ők voltak az egyetlenek, kik mindjárt otthon voltak a hallban - ők különben lounget mondanak -, hamar csoportokba verődtek és English service-be jártak. Néha egész társaság vagy leányintézet töltötte be, mint színes madárcsapat, egy-két napra a teraszokat csicsergésével, sokszor "odaát"-ról valók is, durva torokhangjukkal - fiatal népség, felületes és gyermekes mulatságot kereső, kik mint kölykök, mindent látni, hallani s hinni akartak, ünnepjeiken bátran hordták az Unió kokárdáját, s mindenkit kényszerítettek, hogy kedvükbe járjon... ők tolongtak a sétatéren, töltötték meg a hajókat, ültek a "klasszikus földön" való Tell Vilmos előadásokon, a szabad ég alatti színházakban vagy a passiójátékokban minden német és svájci fészekben, mi ezeket a komoly helyeket hitvány tingli-tanglikká süllyesztette. Ők laktak az óriás hegyi hotelekben komfort s melegvízvezetékkel, melyek oly kiáltó ellentétben voltak környezetükkel, hogy bennük a mindennapi életnek még a harmónia az a minimuma se jutott ki, mely elkerülhetetlen, hacsak az ebéd is jól essék. Ott voltak mindenütt, ahol "élvezték az életet" - talán éppen mert nemigen értettek hozzá... sokkal jobban ismertem őket, mint a franciákat és olaszokat, kik otthon maradtak egyszerűbb testi szükségleteikkel, úgyhogy úton elvből sohasem kellene olyan hotelben lakni, ahova ők járnak, mert okvetlen rosszul van ott ellátva az ember, míg nekik semmi szükségük úgy látszik, drága Regie és "angewandte Kunst"-ra, hogy jókedvűek legyenek. Megismerkedtünk oroszokkal, kik odahagyták a helyet, hol drágán, rosszul és sokszor veszélyeztetve éltek, és messze országbeli kultúra-outsiderekkel, kik nemzetiségüket rejtegetve udvariasan beszélték a nagy nemzetek nyelvét, pedig köztük nemegyszer akadtam műveltebb, s hogy úgy mondjam, általánosabb jelentőségű emberekre, mint amazok közt, kikben a nagy egyformaság gyakran gépiessé vált.

De most egyik se kellett, gyenge is voltam, az idegenben éles banalitásaitól kissé megcsömörlött, meg kora ifjúságomtól meghitt intimitásban nőkkel, nem is nagyon kíváncsi reájuk. Hiszen ismertem őket, és így rám, mint másokra is, kik, ezt elmondhatják, nemigen voltak veszélyesek vagy izgatók. Beteges ember módján különben is igen bölcsnek és fölülemelkedettnek éreztem magam most, s hogy megvan a jogom s képességem választani, ha nem is vágyom reá. A nők legjobban tudják, hogy a nőgyűlölő bukik legkönnyebben hálójukba, s legnehezebb azt, aki elfogulatlan s otthonos közöttük, elbájolni, s azt is, hogy oly férfival, ki emberi és férfi méltóságára ügyel, alig is fog megesni valami igazán rút dolog, hiszen az ő erejük csak a mi gyengeségünk. Elmondhatom, hogy számukra mindig kész életemben sohasem találkoztam igazán rossz asszonnyal, hiszen sohasem dobtam volna el magam, és alacsonyabb jelzőt nem ismerek senkire, mint más hálójába kerülni. Nem mondom, hogy nem féltettem kissé barátomat, ki napról napra izgatottabb, tehetetlenebb, s választásra képtelenebb lett.

Sohasem törődtem sokat a vásári szerelemmel, még ha olyan nagyszabású és fantasztikus alakot öltött is, mint itt. Mindez különben sem lehetett már fölbolygató, hallatlan esemény a számomra, s kevesebbet is gondoltam vele, mióta, be kell vallanom, egy plátói érzés már nem tartotta érzékeimet fájón kéjes remegésben. Ha most nyúlok asszony után, csupa jókedvemből tettem volna, víg, nem aggodalmaskodó, és előítélet nélküli társat keresve, kire nézve a szerelem sem vásárolható rafinériát, sem haszontalan szentimentalizmust, hanem természetes életmegnyilatkozást jelent.

De egyelőre nem kívántam semmit, a tavasz erős itala teljesen kielégített külsőséges, de igen megnyugtató jóérzéssel, mit az egészséges ember, ki mindig "jól" érzi magát, nem is ismer. De bezzeg Ervin... tétován, fantázia nélkül s ügyetlenül, azt hiszem úgy érezte magát, ahogy legkönnyebben Wells szavaival lehetne körülírni: "sex was to him like somebody talking ever and again in a room, where one tries to write".

Velem jött a híres tánctermekbe, a korzóra s a játékszobákba, s mind gyakrabban kószált el egyedül, nem mesélve el, mit művelt. Máskülönben szívesen vette, ha bemutattam ismerőseimnek, mert bár nemigen értett hozzá, hogy összeköttetéseit kultiválja, szívesen lett volna mások segítségével valami kellemes körnek magától értetődő része. Idegenben hamarabb észrevesz az ember otthon föl se tűnő előnyöket - magam sem tudom miért, a magyarok közt nagyobb változatosságot találtam a típusokban, könnyebb sikereket nőknél s bizonyos ügyes könnyűvérűséget, mi társaságban igen kellemesekké teszi őket, s az ember bizonyos önkéntelen közvetlenséggel csatlakozik hozzájuk, mit végre is honosai iránt érez. Most már éppen eleget voltam idegenben arra, hogy többet vegyek részt ún. társaságban, mint máskor ily vérszegény szórakozásokban. Most jólesett viszont látni a régi arcokat, s hogy barátságosan fogadnak, mert már az apámat is ismerték, s hogy a hölgyeknek úgy mutatnak be, mint az X. Y. lány fiát, akivel együtt báloztak. Otthon voltam, nincs mit fáradni, sőt nem is kell, egyéni érvényesüléssel, mint holmi névtelen s hontalan globetrotter. Mindig mondta anyám, hogy egy generáció nem is elég csak egy igazi barátság megalapozására, s bármennyire megmosolyogtam is ezt a "kollektív", oly kevéssé egyéni, annál valóságosabb életfelfogást, kénytelen voltam észrevenni, hogy könnyebb ezekkel az emberekkel meglenni, hogy egyszerűen tudjuk már egymásról, kik, mik vagyunk.

Ervin eleinte csak álldogált köztünk, noha bizonyos nehézkes buzgalommal igyekezett a tónushoz igazodni, mint már szokása azoknak, kik nem is nagyon gondolják, hogy az ő sajátságaiknak van igazuk. Sajnos, attól tartok, a többieknek sem nagyon imponált a munkaképesség, mint legszembeszökőbb tulajdonság - csupa jókedvű ember volt, az egész hotel tele jótársaságbeli magyarokkal és osztrákokkal, ismerik is a Riviérán, hogy rossz ellátást s jó társaságot találni ott - nem ritka eset különben.

Mindenki el volt ragadtatva az idei szezon sikerétől, s egy csomó eljegyzést jósolgattak, mi végre is egyedüli célja ezeknek a nagy fáradtság s aránytalan költséggel fenntartott összejöveteleknek. Hogy, hogy nem, egyszerre Ervint is ott láttam egy fiatal leány udvarában - az olyan emberként, aki a céltalan időtöltést nem szokta meg, úgy látszik mégis feltalálta magát, s felfogta, hogy fel kell használnia a tán először életében kínálkozó lehetőséget. Nagyon szép kislány volt... az a fajta szépség, mely az olyan férfiakat vonzza, kiknek nem volt még sok dolguk nőkkel, s így nem nagyon bíznak a saját ízlésükben, hanem bizonyos feltűnő, általános érvényű, egyforma szépséget, mint pl. az érett baracké, csodálnak. Én is bemutattattam magam, s igazán nem tudtam, mi kifogásolni valót találjak rajta. Kedves modora volt, szép hangja, jó fiatal illata, s ha egy kicsit vidéki bálkirálynő allűrjei is voltak, ártatlanul boldog, friss, széplányos viselkedése csak jóleső mosolyra késztetett. Mindig jókedvű volt, szeme alatt a finom árnyékok egy nap se rajzolódtak mélyebbre... arra a másikra kellett gondolnom, kinek arca sokkal lélektelibb volt mindig, semhogy tökéletesen szép lehetett volna. Hódolói udvarlását feltűnő kokettéria nélkül élvezte, szükséges volt jóérzéséhez, s úgy látszott, egyikhez sem hajlik különösen, s emlékek sem terhelik még. Az anyjával volt ott, valószínűleg mégis azért, hogy elhelyezzék valahogy, mert jóhangzású osztrák nevük elég szerény föllépést takart. A kifogástalan, bár leánya lancírozására kissé nagyon is gondos mama beszélt egy kicsit magyarul, s velem igen kitüntetően bánt, nagyon is gondoskodva gyöngélkedő voltomról, ilyenekben biztos ösztöne rögtön fölismerte, hogy most nem számíthatok épouseurnek, s a többiek kiismerésére lehetek jó.

Éppen hárman is forgolódtak a leány körül. A rendes fess fiatal gavallér, aki már otthonról is elkíséri a szegény kis teremtést és elcsavarja a fejét, anélkül, hogy valaha is nyilatkozzék, s akit az egész család jó ösztönnel kedvel és kíván, érezve, hogy ő volna az igazi, noha korántsem a legfényesebb parti, és csak rontja a leányka sanszát. Azután az éppoly szokásos reménytelen szerelmes, elkerülhetetlen cicisbeo és elefánt, akit senki sem vesz komolyan, bár annyit ő is igényelhetne, mint más, s ki, mint állandó baloldali szomszéd, kihallgathatja a vallomásokat, mulattatja a mamát, kéznél van, ha más nem kapható, és maga csodálkozna a legjobban, ha végre szerencséje volna - és végre, láthatóan fő épouseurként, barátom.

Magamat is meglepett, milyen hidegen tudtam nézni ezt az izgatott finist, melynek ára mégis egy fiatal élet lesz. Láttam pedig, hogy valami különös, megmagyarázhatatlan beletörődéssel, mely pedig sem tudatosan előrelátó, sem cinikus, sem tragikus nem volt, a kislány mérlegelni fogja a sanszait, és nem fogja elmulasztani a jó alkalmat, mikor szépsége s vonzóereje zenitjén egyiket bizonyosan megkaphatja. Mi vezeti ezeket az egyszerű fiatal teremtéseket, hogy olyan kényeztetés közben, mikor minden férfi elvesztené a fejét, frázis nélkül képesek eldönteni jövőjüket? Igaz, hogy néha, ha kirándulásra vonultunk ki, vagy este olcsó, édeskésen eu beauté ruhácskáiban ott állt gavallérjai közt, valóban mintha kíváncsian és biztatóan nézett volna rám. Tetszettem volna neki, vagy csak mindenkit meg akart hódítani, vagy képzelődtem volna csupán? Mindegy, megelégedtem a néző szerepével, ha kissé csodálkozón is, hogy már ismét ne én legyek a boldogító és aktív fő személy... és hogy nem is bánom. Hiszen, ha elkezdek vele, persze hogy el kellene hogy vegyem a végén... pedig, hogy élettárs dolgában örökre elintézett s megelégedett legyek, nősüljek, mert megtaláltam helyemet az életben, s nemigen várok újat többé - ma sem tartok még ott. De hát nem mindig számít így az ember... mint ahogy akarás és habozás, belső és külső, önző és magasztos érzések, kicsinység és nagyság egyforma eszközei sorsunknak.

Ez megint nem lett az én megélésem... pedig, bevallatlanul, ezt várja az ember, ha kizökkentik megszokott életéből. Vártam-e?... már nem tudom, az élet nem ismer ismétléseket.

Barátom, az szerelmes volt. Az ember végre sem lehet szerelmes mindig, ahogy kinyitja a szemét, egész nap, minden helyzetben... Az ilyen obszcesszió meglehetősen ritka. De ő egy darabig egészen oda volt, elveszett, reménytelen, tájékozatlanságában kiszolgáltatott, mint egy gimnazista. Az első igazi nő volt, akit közelről látott, nem csoda, ha már ruháinak illata megrészegítette valami fantázianélküli örömtelen mámorral, igazán nem is nevezhetném a magam érzéseivel egyforma szavakkal a határozatlan dolgokat, mit ő szerelemnek hitt... hisz evvel a szóval jelöljük, aminek valóban semmi köze már egymáshoz. Ha elgondolom, milyen volt, micsoda, még rám nézve is döbbentőn elnémító szavakat vett a szájába... realitások, miket mégse tudtam így... Így kezdődött tehát? szegény lányok, csak ennyi kellett volna?

Tanácsolnám azonban, uraim, tartsák féken érzékiségüket udvarlás közben, nagyon megijesztik s visszataszítják vele a fiatal lányokat, különösen ha nem gyerekek már. Hiszen a lányság úgy, ahogy mi ismerjük, nem természetes már, hanem kultúra, mint a legtöbb szép dolog, s az első ifjúság, melynek üres tapasztalatlansága és készületlensége nem is igen érdekelt soha, sokszor cinikusnak tűnik tájékozatlanságában. A leány tisztaság utáni belső s igazi szüksége sokszor csak a férfiakkal való érintkezésben válik kifejezetté, elkerülhetetlenül olyanok-e vagy csak mi akartuk úgy őket, ki tudja? Tény, hogy a zabolátlanság visszariasztja őket, némelyek direkt fizikailag reagálnak, elsápadnak, rosszul lesznek, nem képesek enni s idegeiken uralkodni, s ilyenek maradnak akkor is, mikor világtól elzárt szobáik csendjében is, rég megtanulták már az életet.

Ennek az időnek sok órája és helyzete és beszélgetése elmosódott már emlékemben, de nagyon előttem van még egy különösen gyönyörű nap, amilyet minden tavasz csak egyet-kettőt hoz, s mikor minden tagunkban érezve valami jókedvű izgatottságot, nagy csapatban kirándulásra indultunk. Még látom a színes strandot, az útrakész automobilokkal, a sofőrök finom, figyelő, angolos arcát, a kislányt buta kis fehér fiúkalapjával, melyről hátul egyenesen egy nagy rózsa állt el, legújabb divat akkor - és hirtelen elhalványuló arcát, ahogy kért, rakjam Ervint valahogy egy másik autóba, mert különben ő... ő...

Gyorsan helyet foglaltam hát mellette, illatos fiatal karja hozzám ért, és én - magam se tudom mi vitt a kegyetlenségre - így szóltam:

- Mondjam meg neki, hogy nem szenvedheti?

- Ahogy akarja - felelte félénken.

- Tehát nem...

- Tehát nem - ismételte álmatagon.

Nos, barátom beszélhet a dologról, gondoltam. Kissé sznob, szívesen fog jó famíliába házasodni, ezt a férfiak mindig szeretik is, még ha nem is gondolnak társadalmi előnyökre, szeretik az asszonyt küzdelmek nélkül harmonikusan elképzelni - hiszen tényleg inkább produktuma környezetének, mint a férfi. Azután jónevelésű is - kedves, külső jólneveltség, miből végre is mindent lehet csinálni, nem ignoráns, bár nem tud alaposan semmit, ki is várná tőle? Nem lesz érthetetlenebb másoknál, ha, mint minden asszonynak, épp elég elutasíthatatlan és gyöngéd szükségletei lesznek arra, hogy dolgot adjon egy férfinak, még ha nincs is sokfajta érzése, mely úgyis oly hasonlóvá teszi a nőket a művészekhez. Nem fél magához kötni ezt a sugárzó fiatalságot? Persze, igazságtalanság mindent a testiek szerint értékelni, végre is egy élet becsületes munkájával fizeti meg ezt az éretlen kis teremtést, viruló vérét, mely férfibolondító csodás rózsaszínben hajnallik át az ifjú bőrön, s mit csak teljes testi s szellemi indolencia tarthat majd meg ilyen tisztán... s mégis, miért mondják majd az emberek, mondom magam is... ah, a szegény gyermek, milyen kár...

Este még soká ődöngtünk Ervinnel a holdvilágban. Holtfáradtak voltunk s mámorosak a levegőtől. A merev, sápadt fényű tündérvilágban, s alig is hallottam miket beszélt. Honnan szedte azt a sok banális kifejezést? Micsoda kegyetlen szókimondással ismételte egyre: szeretem... hogyan bírta ajkaira venni... S milyen naiv volt egy ilyen ember, akinek csak ismernie kellene az életet? Micsoda virággal hasonlította össze, melynek illatával beérné, ha a leggyönyörűbb gyümölccsel is kínálnák? gondolom a kurtizánokat értette... Szinte úgy látszott, magamagát dicséri önzetlensége és átszellemültnek vélt idealizmusáért - pedig mily természetes az ember vágyakozása oly érzések után, melyekben eddig semmi része sem volt, míg a lány, ebben a gondolatvilágban felnevelkedve s eltelten gyöngédségektől, talán kíváncsi lehetne más emóciókra. De végre is, mi közöm volt mindehhez? Fáradt voltam, s haza akartam menni.

A kislány udvarával még lent volt a már meglehetősen üres hallban. A mama a reménytelen ifjú közreműködésével ildomos közelségben passziánszot rakott, a többiek a zongorát vették körül, hol a kislány, fess ifjú barátja heves kérésére talán huszadszor játszott el valami édeskés bécsi szerelmes kuplét. Az öntudatlanul kéjes kis dallam mintha titkos fonállal kötötte volna össze a fiúval, ki nem is rejtegette elragadtatását.

Ervin melléje állt. "Kérem hagyja abba..." mondta halkan, de durván, ahogy a másik kissé visszavonult, mint a "komoly" udvarló közeledtére már szokás... "nem bírom hallgatni".

- Miért? - felelte közönyösen és tovább játszott.

A férfi megfogta a vonakodó kezet s oly erővel tartotta, hogy könny szökött a tágranyílt gyerekszemekbe. Nem is tudta volna kiszakítani magát, de ő persze hamar elbocsátotta, és lehorgasztott fővel szaladt el.

Én a mamához mentem elköszönni, ki mintegy véletlenül megkérdezte, hogy Ervin valóban a híres tanárnak fia volna? Bizonygattam, s szinte véletlenül iparkodtam Ervin nagyszabású jövőjét megfelelő világításba helyezni.

- Ah, milyen érdekes - mondta a mama.

A kislány lehajtott fejjel, elhagyatva ült a zongoraszékén. Titkos könnycsepp hullott kivörösödött kis kezére. Ahogy aludni mentem, a reménytelen is megszólított még.

- Mondja meg neki, hogy mindenbe belenyugszom, amit csak tennie tetszik, de ha ezt az embert választja, soha többé egy szót sem szólok hozzá.

- Kérlek... - mosolyogtam -, mi kifogásod van ellene?

- Hiszen értem, hogy ne legyek én, dehát akkor miért éppen ő... - Két nappal később Ervin, ki mindenféle legitimációt és írásokat hozatott otthonról, formális házassági ajánlatot tett...

*

Két év múlt el azután.

Nem mentem akkor vissza a szanatóriumba. Nem volt kedvem közelről nézni a dolgok folytatását, meg úgy véltem, egészséges vagyok, és sajnálkozás nélkül ejthetem el az egészet. Számomra jelentőségteljes két év volt az, egyszer talán többet is beszélek róla, mert most, úgy látszik, mégse sikerül a dolgok folytatódását úgy megéreztetni, ahogy valójában elkövetkeztek, végre talán unalmas is volna, és az emlékezetben is bizonyos belső összefüggésben, tehát mégis mint valami elbeszélés tükröződik minden. Antóniával otthon tréfásan "érának" hívtuk azt, hogy minden kisebb esemény végre is csak annak az időnek főmotívuma körül csoportosul, s mi elfeledjük azt, ami nem tartozik hozzá, úgyhogy minden elbeszélés azt a benyomást fogja kelteni, mintha állandóan ez a fődolog foglalkoztatott volna, ami persze valójában sohasem lehetett így. Számomra ezek az évek tele voltak az egészség intenzív jóérzésével, mit a teljesen egészséges ember nem is ismer, mindaz, amit eddig összegyűjthettem, elmélyült és megerősödött bennem, úgyhogy szinte azt hihettem, megértem, készen vagyok már. Megismerkedtem emberekkel, segítségemre voltak, s végre mindabban, ami érdekelt, részt is vettek, szakemberekkel is, kik cinikus tárgyilagosságukkal segítettek benne, hogy leszokjam a szentimentálisan zűrzavaros gondolkodást, és a dolgokat azzal az objektivitással szemléljem, mely képessé tesz tűrhető véleményt tenni papírra róluk. Ebből az időből származtak azok a többé-kevésbé érdekes aperçük és fél igazságok, melyek egy meglehetősen keresett kötetben láttak napvilágot azután... kezdetek ugyan még, de bizonyos érdeklődést ébresztők s alkalmasak eszmeasszociációk felkeltésére - emlékeknek is nevezhetnénk...

Igen személyes, hogy úgy mondjam, új kérdések voltak többnyire, rám és másokra nézve is, bár egy pár év múlva éppen ez újdonságuk folytán, félre is dobják majd... mivel ami tegnap új volt, ma régi már és én még nem tartottam a nyugodt és személytelen általános emberi formáknál - első percben egyszerűbbek és kevésbé ingerlők ugyan, de biztos és állandó, néha szinte örök életük lehet... De így is szerettem őket, mint ahogy azt, ami készül, többnyire közelebb érezzük a befejezettnél... s azután egyszerre... Emlékszem, éppen munkába fogtam egy angol mondat ötletéből "a beginning conception of human beauty, wich might have higher reasons than sexuality for its existence"... mintha szépséget s éppen az emberi szépséget valaha is el lehetne választani a nemektől, azaz a jövőtől és az élettől... Többet is akartam volna mondani Angliáról, és hogy meddig mehet egy egész nemzet az effajta igazságok mások, s önmaga előtt való elrejtésében, s mennyiben képes magáévá tenni a gondolatot, hogy az élet, munka, akarat, erő és intellektualitás kormányoznák egyedül... És akkor, a megkezdett munka, félig kész terveim közepette, ismét elfogott a már ismert szörnyű gyöngeség...

Azt hiszem, valóban nem érdekesek a részletek, amilyen szívesen szoktak általában róla beszélni, szóval, orvosom: az az idegen ember, akinek a beteg egyszerre érthetetlen hatalmat kölcsönöz elevenek és holtak fölött, s gyerekesen hajlik szavára, szóval "orvosom tanácsára" ismét kezdhettem a két év előtti életet ott, ahol elhagytam.

Ki ne ismerné a sajátságos érzést, ami elfog, ha egyszer igazán nem folytatódnak a dolgok úgy, mint eddig, ha igazán nem fogom látni barátomat holnap, sem a szépasszonyt ma este, minden ideát, minden tervet eltéphetek, abbahagyhatok... nincsen semmi, ami inkább ellenére volna az emberi természetnek, s az első napokban valóban úgy éreztem, mintha minden elmúlt volna a számomra anélkül, hogy valaha újra kezdődjék.

Nyár volt. A tóparti doktorvilla azelőtt mindig üres, virágos teraszán ültünk... most itt is voltak tétlen emberek, akik talán szerették a virágokat, a jó napfényt, az életet...

Ervin barátom igen melegen üdvözölt, s családjának már úgy mutatott be, hogy reméli, mindennapos leszek náluk. S azután elment, híres feketéi patáinak dübörgése elveszett az úton, s én fennmaradtam, fáradt, reménytelen vendég, ki hiába küzd kívánattalan szívszorongás ellen... a fiatal élet tiszta illatában, a földön heverő játékszerek, a megkezdett nagy selyemrózsás hímzés között, melynek befejeztét én se értem már meg...

Nemigen beszéltünk eleinte, idegenek és zavartak voltunk. Végre szinte felébresztett egy kimondhatatlan gyöngeségű hang, halk, turbékoló... mintha madárka volna, vagy szerelmesek.

A kisgyerek nevetett székében. Nagy, kék, még üres szemei mennyei tisztaságot sugároztak. Mindenkire nevetett - még a képekre is, még tulajdonképp nem ismerte, mi az élet, s mi a mása csak - s melodikusan szólongatott mindent. A nagyanyja eltöltötten és boldogan ült mellette, szinte kiszorítva onnan a fiatal anyát, aki a másik sarokba vont engem, nehogy, mint mondta, a gyerekkomédia terhemre váljék. Teljes pompájában volt... mint szép, egészséges asszonyok szoktak az első gyerek után kivirulni, gyönyörűen öltözve, és igen megszokottnak és fölülemelkedettnek, ha kissé unottnak is látszott.

- Hány unokája is van? - kérdezte a nagymama az öregúrtól, akivel beszélgetett.

- Mint egy házmesternek, öt.

- Akkor nagyon előkelő lehetek ezzel az eggyel - mondotta, és árnyék borult jóságos arcára.

A teraszon ültünk és a végtelen, napsütötte, néma zöldet néztük lábaink alatt. Nagy csend volt. Jónevelésű kutyácskák üdvözölték egymást a fűben. Néha diszkréten suhant egy autó arra. Az út mögött égővörös pelargóniacsík futott, nagy vázákban hortenziák hajladoztak. Szép volt... de végre mindenütt egyforma.

Csöndes. Mint mindenütt, ahova mennem kell majd. Mintha a sors próbára akarna tenni ezekkel a szép napokkal, eltölt-e majd a harmónia, nehezebben elérhető így, mint lárma és küzdelem közepette.

Szép asszony... a te életed is ilyen szép kert lesz majd... kívülről legalább. És én - nos, itt is ellehetek. Hiszen most már van bizonyos összefoglaló képzetem arról, amit úgy hívnak: "ein Menschenleben: ein jeder lebt's, nicht vielen ists bekannt". Már mottókat is írhatnék a tetejébe valahogy. És csak egyformán nevetnek és sírnak, élnek és halnak mindenütt az emberek.

Elég hosszú utat tettem meg már anélkül, hogy magamtól messze elkerüljek. És minden csak egyforma volt mindenütt. Házakba dugva, hol ismét apró kockák képeznek szobákat, s megint ezredszer arcok ismétlődnek, emberek! kik felkeltek reggel s szédületesen egyformán végzik napi munkájukat - akármeddig naphosszat rohanhat maga elé kimerülésig az ember, az út végén ismét csak egy ilyen kasznit fog találni s benne embereket, kik fekete ruhában, más embereket kiszolgálva, foltos szalvétával a hónuk alatt szaladgálnak ide-oda... Bámulatos, ha elgondolja az ember... az életformáknak ezt az úgyszólván mindenütt egyforma kiképződését, mindenütt körülbelül egyformán lakik és eszik és dolgozik és él most az ember, és civilizációnak nevezi.

A virágillatba halk, de határozott szag vegyült... mondjuk, valami vajas ételszag, minden fürdőváros tipikus illata, mely már egymagában is elég, hogy ellenszenvessé tegye... gyengéd emlékeztető arra, hogy mind e házakban e percben a table d'hôte nagy pillanatára készülődnek.

A fiatalasszony fölállt és átnézett a korláton.

Az emberek lassú léptekkel, felpucoltan haladtak a térzene felé. Kissé szomorú processzió, szenvedés és gondolatnélküliség hagyott nyomot rajta. Mások unatkozó fürdő-arcokkal tétlenül ültek a padokon. Üdültek.

És én, ifjú, remegő, harcrakész érzéseimmel itt éljek majd. S még nem is az első év, az első nyár siklik el oly álmatagon, mintha csak ugyanannyi nap lett volna. Hosszú és rövid is mégis a túlságos pihenés ideje, elsuhan alaktalanul, és senki se tartja számon óráit.

Derült maradok-e majd? Derült... nem vidám, ez adomány, és nem kell küzdeni érte. Derült az ember, ha kielégült, vagy leszámolt, lemondott már... nem fiatalembereknek való erény ez.

Megtisztult... elkülönzött is.

Felém fordult. Bizonyosan csudálkozott, milyen unalmas lettem.

- Nagyon megváltozott, nagyságos asszonyom - mondtam önkéntelenül.

- Hiszen csak kislány voltam akkor még, egy leány: az semmi.

- Most nagyvilági hölgy - mondtam.

Gorombaság akart lenni, de ő nem fogta fel így és mosolygott. Látszott rajta, hogy úgy akar fésülködni, mint az angol nők, párizsi cipőt hord és bosszankodik, ha a ruha nem áll rajta úgy, mint az amerikaiakon. Már észrevettem, hogy jó kiejtéssel beszéli a nagy nyelveket, holott nem sokat tudhatott azelőtt... ha különben nem is igen volt fogalma minden nemzetek igazi lényéről és kultúrájáról, ami kiválasztott egyének hazájuk bölcs koncentrációjában végzett munkája. Nem tudom, szebb volt-e igazán - más volt. Asszonyokkal úgyis csak meglepetés érheti az embert, alig ismerjük őket egy pillanatig... mikor úgyis kisiklanak már kezünkből.

- Valóban kedvesen fogadták vissza a tékozló fiút, félek, hosszú időre - mondtam. - Meséljen legalább valamit az elmúlt két esztendőről.

- Szívesen, Ervin különben is elvárja, hogy minél többet legyen nálunk, ne csak az unalmas szanatóriumi fogadónapokon.

- ??

- Nos, igen, az apósom rendezte úgy, amikor idekerültem. Maga jelöli ki, melyik páciensnek küldjenek kártyákat, s azok csütörtökön átjöhetnek, és mamával megteáztatjuk őket a nagy szalonban. Az uraink persze nem jelennek meg, de szeretik, ha szép ruha van rajtam, s minden egész pontosan megy, hisz tudja!

- Érdekes lehet.

- Dehogy, mindenki idegen marad, mire jobban megnéznénk őket, már el is mennek. Máskülönben meg csak kis fészek ez, ha járok is mindenfele...

- Akkor Ervin nagyon megváltozott.

- Ah, ő sohasem kísér el! Hogy én csak menjek mamával. Úgy hívják ezt: fenntartani az összeköttetéseket.

Felvetette az ajkait, s egyszerre egész idegen lett a szája.

- Máris - gondoltam s azután hangosan:

- Sok a beteg?

- Borzasztó. Éjjel-nappal dolguk van, s még egy napra sem mehettünk el azóta.

- És van valami dolga odaát?

- Isten ments! Nem is tűrnék, látni sem szabad a hölgyeket odaát, semmi közünk, nem volna fair. Meg nem is akarnák, hogy megerőltessem magam.

- Mindig többesszámban beszél.

- Nos igen, hiszen mindig együtt vagyunk. Eleinte külön étkeztünk, de ahogy a gyerek jött, s Ervin odaát evett míg feküdtem, nem változtattunk rajta. Azt mondják, lehetetlen, sohase látják különben egymást, és annyi a megbeszélni való. Hiszen ismeri a céduláikat.

Égett az arca s ide-oda hintálta székét.

Én fölálltam és lenéztem egy kicsit.

- Milyen csinos fogat... kikocsizni óhajt talán?

- Ilyenkor szoktam... kísérjen el.

A délután oly végtelennek ígérkezett, hogy elfogadtam, noha valami azt súgta, inkább ne tenném. Az asszonyka csinosan tartotta magát, és nem nagy rutinnal, de annál merészebben hajtott. Nekem mindig tetszett, mikor asszony lóval bánik.

Kifordultunk tehát a jól ismert, széles, fehéren porzó útra. Elhaladtunk az alacsony, pirostetős, művésziesen elrendezett fürdőházak mellett, melyek csobogó szökőkutaik és virágos udvaraikkal a fürdő büszkeségei voltak. Elhajtattunk a Kurhaus mellett, melynek hatalmas, sok zöldre tekintő tornáca valami délies vidámságot akart szuggerálni... végig az egész ügyeskedő, németesen kiszámított, de csekélységeken is komolyan fellelkesülő modern akarás által teremtett kis játékvároson. Megmutatja nekem a szomszédos... fergi várat, mondta, ráérünk, úgyis nagymama szereti ellátni a gyereket.

A falakon borostyán zöldellt, s rózsalugasok kandikáltak az ódon bástyák közül.

Megint az a csend... csak a lódobogás a régi köveken.

A szűk kocsiban éreztem a karcsú, ifjú, meleg testét mellettem.

Ilyen szép nap... ilyen fiatalság... és mindez nem is az én szépségem már...

Megbarátkoztunk. Beszélt az életéről, a férjéről, az öregúrról, aki nagyon szépnek tartja, s igen meg volt a fia választásával elégedve, s hogy mindenfélét ajándékoznak neki, ruhát, holt ékszereket. Különben egész nap azt teheti, amit akar, a teniszklubba jár, kocsizik, a háztartással semmi dolga, s a gyerek is oly pici, még beszélni se tud, s nagymama mindig átviszi magához. Francia meg angol órákat szokott még venni, Ervin későn jár haza, és sokszor még éjjel is elhívják...

- És aztán - mondta váratlanul -, maga mégis az egyetlen, aki azelőtt is ismert...

Hazahajtottunk.

Így azután sokszor jártam át, unalomból, a gyenge ember félelméből a magánytól, meg mert Ervin is kért rá, és végre mert magától adódott. Mihamar láttam a helyzetet, mint ahogy idegen látja az országot, kevés vonalban túlságosan tisztán. Nem állottam elég közel arra, hogy eltompulhassak irántuk, nem tartoztam ide, se máshová - sajnosan talán. Hányszor ültünk a teraszon a gyerekkel meg a nagymamával, kinek egészen más terminológiája volt mindenre, s nem is igen vette észre, mit beszélünk, néha az órára nézett s felkelt, hogy a háztartás túl pontos gépezetének megadhassa a szükséges lökést. Vagy magamra is maradtam, hogy elgondolkozzam mostani helyzetem érthetetlenségén... minden értelmetlen vajon, s csak úgy fejthető meg, ha kivárja a végét az ember?

És ha nem epizódokban, de egy összefüggő értelemnek élnénk? Mint vallás, munka, család... van-e még más is? Csak én nem bírom, vagy senki se ma? Ha igaznak érezném, általhatná az életnek minden óráját, és kis siralmasságot egyet se szakíthatnának el balgán a többitől. Élettartalom, világnézet... erre is volnának kész szavak - azért lehetnének igazak. Mily csömör így kérdezni egyre.

Ha legalább valami pozitívum ellen küzdhettem volna, nem Don Quijote harcot... vagy legalább szűk lett volna az elmém, megelégedett a korlátokban, megnyugodva az elkerülhetetlenben.

Azért persze megvoltam valahogy. Most szemeim előtt táncoltattam a babákat, a híres szanatórium tiszteletreméltó vezetőivel valami színházi dekorációvá vált - a színészek majd csak szépen, egymás után lépnek eléje a színdarabban, melynek végét az első felvonásban még nem tudhatja senki.

Ha más okom nem is lett volna rá, a doktorház organikus családi köre, az igazi élet odaát már egymaga is jobban vonzott volna a szanatórium miliője - mely nem is volt az - véletlen összevisszaságánál. Minden profilok meglehetősen megfakultak már emlékemben, öregek és ifjak, kedvetlenek és vidámak, kiket e percben mind az jellemzett, hogy az életben valami hiba esett rajtuk, s most változatos módon igyekeznek beletörődni ebbe. Voltak, akik öreg fővel kétségbeesetten kapaszkodtak az életbe, melytől ugyan már semmit sem várhattak, és mások, fiatalok, kik álomszerű zsibbadtságban, mintha rá se eszmélnének, hagyták elmúlni... hajdani temperamentumok, kik üresen lármáztak tovább, nem tudva leszokni régi modorukat, és mint felfújt malackák, szomorúan estek össze, ha nem ügyeltek reájuk, közönséges, magukat érdekesnek és fontosnak képzelő "beteg" típusok és így tovább... Kevesen voltak, akiken betegségük nem változtatott, s kik fennakadás nélkül játszották végig eddigi, többé-kevésbé érdektelen szerepüket... már elfeledtem volna mind, ha valamelyik későbbi regényemben néhányan nem tengetnének kísértet-életet.

Odaát azonban minden kialakult már a számomra. Ismertem már a szokásaikat, lakásukat, az érdektelenül csinos holmit, amit úgy gazdag ember kelengyéjéhez vesznek, bejáratos voltam Ervin sötét "angol stílusú" dolgozószobájába, hol színes peóniacsokor virított felém, kissé felötlően állítva balfelől az íróasztal nehéz tárgyai közé.

- Szép a szobád - mondtam.

- Hanni szedi a virágokat - felelte büszkén. - Hogy eszébe jussak.

- Image conjugale - gúnyolódtam magamban -, s ha egyszer hervadt csokrot látok itt...

Ott álltak a fotográfiák is. A jegyespár, a gyerek száz kis képe, a fiatalasszony otthon, kocsijában, báli ruhában...

Sokáig néztem a szürke képeket, míg mégis elárultak egyet s mást. A menyasszony gyermek-profilját, az új asszony hirtelen megváltozott, feldúlt, megzavart arcát, melyen aztán a titkos terhesség is nyomot hagyott, a kismama kimerült, idegenszerű vonásait, s végre az új képeket, diadalmasokat, fölülemelkedetten új várakozásokban felviruló lényét.

Ervin természetesen nemigen emlegette többé. Tisztességes férfi nem beszél a feleségéről. Meg birtokába is vette már, megszokta, elhelyezte... Magamagáról se mondhatott semmit. El volt intézve, apa volt, megvolt a feladata - már régen nem valami ideális dolog a számára, és mióta Hanni részt vesz az életében, új mozzanata sincsen, meghozza sikereit anélkül, hogy ő csak tudna róluk.

Egy dologban volt csupán változás. Pál, a másik fiú, nem lakott már velük, noha naponta láttam a rendelőtermekben. Már első ízben észrevettem, hogy nem rendeli magát alá a félig nyárspolgári, félig sznob életmódnak, sem a munka telhetetlen gépezetének, és nemsokára megtudtam, hogy úgy járt, mint annyian, kik az önállóságot és szabadságot zabolátlansággal tévesztve össze, méltatlanoknak dobják oda. "Ostobaságot" csinált... bizonyosan könnyű préda volt, meleg, de még meg nem pihent s nőkkel ismeretlen természete. S ő, aki teóriában annyira megkívánta volna a jó szabad, tiszta mindennapi életet s felelőtlen kiélvezést, egész életére húzhatja majd a koloncot a lábán. Néha láttuk őnagyságát a fürdőben, drága selyemruhákban s hervadó, púderezett, kihívó arcát ügyesen árnyékoló, feltűnő kalappal. Nem volt gyerekük, s az öreg eltiltotta házától. Így hát a szomszédos nagyvárosban laktak, a férfi ezután is kijárt, csinos szőke arca undorodott és bágyadt lett... összehasonlították jegyzeteiket és ismét elment - senki se tudta soha, mit művelnek.

Hanni egyszer beszélt velem róluk, különös kíváncsisága elárulta, hogy nagyon is sokat gondol szerelmes históriákkal. Megkíséreltem megértetni vele, mennyire ferdén gondolunk el rendesen egy férfit, aki elmegy metreszével, és bizony nemigen éli azt a boldog életet, amit a filiszterek különben is legjobban sajnálnak tőle. Megnyugodnának, ha látnák, mily nehéz keserves napjai vannak az ilyen embernek, egyedül az egyetlen, többnyire igen elégtelen partnerre utalva egyre sűrűsödő, legkevésbé sem szándékolt magányban, különösen ha elég balga volt feleségül is venni, s azáltal a világ legkevésbé polgárias dolgát polgárivá téve, egész életében verekedhet ezért az ellentmondásért. Pedig az ember erejét jobbra is fordíthatná az életben. Sajnáltam az öregurat, ki nem volt képes fiát megtartani a saját ideáljainak.

- Már egyszer álmodtam Pállal, még amikor titkolta az egészet, s azáltal sok fölösleges ellentmondást és kínos szégyenkezést szerzett mindenkinek... - vallotta be Hanni. - Azt álmodtam, hogy megmondtam neki, hogy úgyis tudjuk, mi lesz a vége. Legjobb volna mindjárt bevallani és elválni szépen, harag nélkül, mert csak nem gondolja, hogy ezentúl valami közünk lehet egymáshoz... és mind a ketten sírtunk. Valójában természetesen sohasem beszéltem vele róla.

Féltékeny voltam Pálra. Mire való álmodni róla? Egy asszony vagy él szerelmi életet, vagy nem... s ha igen, ki tudja, hová viszi? Ámbár férjnél van... hát hogyha mégis a férj az, akit szeret, miért ne volna?

Minek keresnék különösségeket benne? Hiszen teremtve volt normális életre, a normális legjobb mindig. Tényekre volna szüksége!... gyerekre, aki darabokra tépi születésével testét, nagy, rendetlen házra, ahol éhesen feküdnének le, ha nem maga áll neki a dolognak... igazi megnyugtató, kiszabott, eltöltő kötelességekre.

Bolond volt Ervin, hogy nem is sejteti vele, a maga munkásságát... talán faja túlzó, keleties kényeztetéséből is, mely nem akar az asszonyban mást látni örömek hozójánál.

Vagy igaza van, s egy ilyen kis tündérkének nem való a gond, a töprengések, mik darabokat, éveket tépnek ki az ember húsából, életéből, hogy utánuk soha többé ne legyen az, aki volt. Még apró fáradságok sem, melyek untatják és kicsinyítik az asszonyt... mindentől távol tartva, az egész nagy apparátus előtte végre is csak arra lesz való, hogy megszeresse a selyemruhákat, melyeket hord.

És így múlt az idő. Beteg voltam. Mondjam el, mi bajom volt, s hogyan kezeltek, s hogyan lettem jobban? Küzdelem sem volt... az embereket legjobban gyöngeségük által lehet megtartani és vezetni. Meg voltam fogva az előírások, szokás és apró könnyebbségek hálójában, és szép nyugodtan maradtam, mint a többiek. Sokszor már magam sem tudtam volna, hogy valami bajom van, ha el nem árulja ez a készség a nyugalomra, ez a csönd és az, hogy képes voltam hetekig, hónapokig voltaképpen semmivel sem foglalkozni anélkül, hogy terhemre legyen. És így, alig észrevehetően, ahogy éppen kezdtem megszokni helyzetemet, a tavasszal együtt - sokan szerették jósolni, hogy nem érem már meg - szépen jobbra fordult minden...

Ha az ember valamiből nem tudja kirántani magát szokásból, hanyagságból, s mert jólesik a jelenvaló, s utáljuk az erőszakolt változásokat - vagyis gyengeségből, múlhatatlanul azt fogja elkövetkezni látni, s egyáltalán nem azt, amire céltudatosan vél törekedni. Nem lett volna nehéz megjósolni, mi lesz belőle, ha annyira beleélem magam új környezetembe, sem belátnom magamnak is, hogy semmi kedvem komplikációkat élni meg... de maradtam, kellemes nyugalomban teltek a napok, és jó volt élni.

Újra itt volt a nyár. Hanni már régen várta édesanyját, ki a "reménytelennek" kíséretében jelent meg. Hosszú, vékony ember volt ő, igen alkalmas udvari bolondnak igényteljesebb társaság számára, mely nemcsak külsőségeken akar mulatni. Pofaszakállt hordott, s hosszas nőies kezein ódon gyűrűket címerekkel s méregtartóval, diszkréten tüntetve velük a polgári házban, súlyt fektetett rá, hogy mindenben az előkelőség példája legyen, s úgy látszik, korrektnek vélte, hogy ittlétét kúra használatával motiválja, noha a mindenféle kezelések éppoly kellemetlenek, mint szükségtelenek voltak a számára. Így a szanatóriumban lakott hát, és élvezhettem este, reggel, egyedül és Hanni társaságában, hol úgy viselkedett, mintha valami portása lenne a szentélynek. Velem, úgy látszik, rokonszenvezett, mint mindenkivel, akinek valami köze lehetett az asszonyhoz, s hogy úgyszólván mindig csak őróla beszélt, apránként kitudtam kisleány sorsát, intimitásokat azelőtti életéből, s mivel az emberek szerelmesüket végén meg is értik már, ezáltal énhozzám is közelebb hozta. Meg volt róla győződve, hogy a legkorrektebbül sikerül érzéseit elrejteni, pedig már a madarak is csiripelték a háztetőn, egyre foglalkozott mindenféli úti, nősülési s egyéb tervekkel, mit őmiatta sohasem fog valóra válthatni.

Nem is mondhatnám, hogy jelenléte zavart volna. A természetes érintkezés bizonyos szabadságot adott, és így nagyobb körben, gyakrabban volt alkalmam Hannival beszélni, kit kissé mégis kellemes izgalomba hozott udvarlásunk, bármilyen diszkrét volt is. Mint mindig összetartó társaságban, magától került rá a sor mindenféle apró, finom szórakozásra, s ő egy gyermek víg magától értetődésével élvezett mindent.

Különösen szerettem az órákat otthona barátságos semmittevésében, mert ha mint minden férfi, önzőn szeretem is kényelmemet, úgy látszik, hálátlan vagyok azok iránt, kik fáradnak érte, és szeretem a tétlen asszonyok társaságát, kiknek mindig van idejük a számomra.

Milyen hamar múlnak a jó évek, mondta édesanyja egyszer hálás kis sóhajtással. "Már nemsokára kétéves lesz a gyerek."

A jó évek - jólesett, hogy valaki mondhatta... talán először, a többiek feje fölött, ekkor találkoztak szemeink.

És így kellett elkövetkeznie. Amilyen természetes volt, nem tudjuk, nem akartuk mégse, ami történt. Hanni később bevallotta nekem, hogy lánykorában, mivel gyerekkora óta másra se tartogatták, mint mentül előbb s mentül jobban férjhez menni, minden férfiismeretségnél arra gondolt, ugyan bele tudna-e szeretni, s ez tulajdonképp sohase sikerült - míg most, mint asszony, ez eszébe se jutott velem szemben, s tán azért volt olyan védtelen. Engem feltétlenül az vonzott leginkább, hogy olyan magától értetődőnek tűnt ez nála, mint a nap és a levegő: olyan nyugodt, olyan kedves, olyan egyszerű volt mindig.

Sétáinkon - mindig is szerettem járás közben beszélni - sokszor órák hosszat beszéltem neki magamról, tartózkodás nélkül nyugodt biztonsággal, anélkül, hogy tulajdonképpeni választ várjak... de viszonyunk "kezdetét" nem jelöli valami beszéd vagy vallomás. Arról vehettem észre, hogy munka, célok s a jövő gondjai elvesztették jelentőségüket, s a külsőleg oly üres napok teljes, boldog jóérzésben teltek el. Hanni minden nappal bájosabb lett, úgyhogy a szegény reménytelen már szinte magánkívül volt, bőre bársonyos gyöngédségekre kész, s a szája kinyílt, mint egy virág. Nem tudom, mikor lett vége öntudatlanságunknak... nagyon szép nyári nap volt egyszer, olyan szép, hogy már szinte el se lehetett viselni, s mind hosszú utat tettünk hajón, hogy valami Freilicht aufführungot nézzünk meg a tó alatti dombokon. Olyan nap, amikor minden érzékével él az ember, s ok nélkül is úgy érzi, közelebb van mindenek titkos értelméhez... olyan gyönyörű nap, hogy kezdete s vége lehetne mindennek... és az is, ha betöltjük mégis rendeltetésünket akkor. Egy nap, mikor valami ellenállhatatlanul visz egymás felé... és mi is megtaláltuk egymást.

Mondtam, hogy négyen voltunk, ő, az anyja, a reménytelen és én. Az öregasszony nem sokat változott. Hogy elérte évek igyekezetének célját, s túl volt minden gondon leányát illetőleg, kissé ugyan céltalanul lógott a világban. Mégis furcsák a nők s egyformák valahogy... bár el volt ragadtatva a házasságtól, úgy látszik, nem tudta vejét megszokni - asszonyok, sajnos, ritkán szeretik a hasznos embereket. Ha nem tudom, hogy épp megfordítva mérhetetlen becsületes ártatlanságból teszi, szinte gyanús lehetett volna nagy előszeretete irántam. Nem tehetett róla, én, az "igazi" mindennek dacára sokkal közelebb álltam szívéhez, s ő egyszerűen érzésének engedett - mi helyes is volna, kivéve az érzelmekben, mondottam egyszer. Még a reménytelen is csupa figyelem volt irántam, már ebből is látszott, hogy számot teszek Hanniéknál. Jókedvűen értünk a kis színházhoz, mely természetes amfiteátrumként enyhén és zölden ereszkedett le a tóhoz, elhelyezkedtünk a kemény padokon a félig érett gyümölcs alatt hajladozó vén fák alatt, s a gyér, de ájtatos közönség fölháborodására elég hangos megjegyzéseket tettünk a táncoló napfoltok alatt fölöslegesen ágáló színészekre.

Ha jól emlékszem, a "Nordische Heerfahrt"-ot adták. Gyerekes nyersesége s az egész dermesztő hangulat egyáltalán nem illett se a környezethez, se a kedvünkhöz, s az agg bárd, ki minden aktualitás nélkül állt ott, saját fájdalmát énekelve meg, nagy prémeivel s naptól izzó üstökével, sehogy sem bírt tiszteletet ébreszteni bennünk. A reménytelen igen intellektuális akart lenni, s Jensent citálta, ki felhozza, hogy az egész Edda pórok költészete, kik a piszkos tűzhely hamujában gubbasztva, irigyen énekelték meg a szabad vad és felelősségnélküli urakat - s így az öreg bárd maga anakronizmus volna. Talán igaza volt, de senki se vetett ügyet rá. Én Ő mellette ültem, az együttérzés boldog biztosságában, legteljesebb öröm minden viszonyban... selymes karjának alig észrevehető támaszkodásában az asszony egész odaadása, egész hálája volt a szerelemért, ami neki mindig révbejutás is.

Talán csak egy percre, de olyan voltam, ahogy ő akarta - tehát én is szerettem.

Futólag jutott az eszembe, mi mindent mondtam el neki magamról, amit senkinek se vallottam volna be, s ami nem is volt mindig oly keserűen igaz... üresség és kétségbeesés keserűségei, tán csak az öntudatlan védekezés ellene adta a szájamba... A mosoly, amivel fogadta, s mi fölváltva cinikusnak, ostobának s mennyeinek tűnt akkor. Nem bánta, akármilyen ember az, kivel szórakozhat? Vagy ellenkezőleg, halálos biztonsággal érezte, mily keveset jelent mindez, ha igazán szeret az ember, mily hiábavaló beszéd, és semmin se változtat. Azt hiszem, így mosolyogva, szinte mulatva rajta meghallgatott volna idegeneket is, kik ilyes dolgokat híresztelnek rólam... hiszen az, aki elkövette volna, csak nem lehet ugyanaz az ember, akit szeretett.

Milyen keskennyé is váltak utaink, hogy úgy összekerültünk, hogy menekülni lehetett volna még, de kitérni soha.

A felvonásközben felállott és anélkül, hogy rám nézett volna, a reménytelennel kezdett beszélni. Gyakran bosszantott azelőtt, hogy megtűri maga mellett, sőt úgyszólván élvezi érzései föltétlenségét, most ügyet se vetettem rá... az egyesülés oly pillanata volt ez, hogy már nem is éreztem távolodását.

Hiába, van valami gyönyörűséges a szabad szerelemben, a frázis és számítás nélküli ajándékozásban, az érzés csodálatos nagylelkűségében mindenféle örökkévalóságok kialkuvása nélkül.

Pedig, ha nem is hiszik el, azon az estén még nem voltunk egymáséi. És nemcsak mert édesanyjával tért aludni, s nekem a reménytelennel át kellett mennem a szanatóriumba, hallgatni beszédét, hogy ő bizony utolsó percig reménykedett, mert a remény mindig jogosult, amíg a nő nem szeret mást. Megint igaza lehetett, de mert ő mondta, alig tűrhettem, azt is mondta, az emberek beszélték, hogy egyáltalán nem akart Ervinhez menni, de hogy aztán nagyon boldog menyasszony lett volna - mint képzelték ezt az emberek, nem mondta... így és ilyesmiket beszélt, és nem akart aludni menni. De, mondom, nem azért nem voltunk egymáséi akkor még... hiszen a vágy elmozdítana hegyeket is a helyükről, de mi még nem tartottunk ott. Valahogy úgy éreztem mindig, hogy mégis, mikor egymás karjaiba vetjük magunkat, már szükség van mámorunkat külsőségek által fölizgatni.

Szegény gyermekem... mily édes, milyen mennyei is tudott lenni. Életemben először volt asszony szerelmében részem... olyan megkülönböztetett valami, édes és tapasztalt, utálatos rutin nélkül, a természetes lény gyönyörű magától értetődésével. Őrá nézve a szerelemben semmi összerázó, hihetetlen nem volt, mint soká érintetlennek maradt nőkre, kiket egy férfi se hagy teljesen közömbösen, miután azt se tudják, miről van szó - s mint a liliom, bódító egészségtelen illatúak. Ő csak tovább élt egy neki való életet, amit ismert, egy életet, melyre teremtve volt s melyet vállalt. Sohasem volt olyan kicsinyes, hogy lelkifurdalást érezhessen - utálom az embereket, akik mégis megteszik amiért kínozzák és szégyenlik magukat. Nem tehetek róla, ha nincs minden embernek egyforma joga a boldogságra, ezen nem lehet változtatni, s nem voltam képes törődni vele, vajon Ervin boldog-e? Nem is gondoltam reá, hogyan is élhet vele, és ugyan lehet-e ölelések közt teljesen passzívnak maradni, és Ervin olyankor mit érezhet? Mik voltak az évek, mik most az éjszakák vele? Először életemben semmire se gondoltam.

Milyen édes, mily vidám is volt fészkünkben, mintha valami nyomástól szabadult volna fel - nem féktelen, dehogy, derült és víg... igazi asszony: el is feledte, hogy előttem is voltak tapasztalatai... hiszen olyan hosszú ideje is volt még előtte a szerelemnek. Ha úgy vesszük, elítélendő, monstruózus volt viselkedése. Szerette volna hát, törődött volna bele: mondják a filiszterek, s nem tudjuk, mit beszélnek. Természetes életet keresett, s nem azt, hogy hősnő vagy apáca legyen... tulajdonképp azt sem, hogy felolvadjon egy másikba, nagyon kevés ember képes erre és kérdés, szükség van-e rá, hogy egy másik életföltételeit, bárki legyen is, fontosabbnak vegyük a magunkénál. Nőkről szokás azt állítani, hogy természettől van rá hajlamuk... pedig ők csak egyszerűen ismernek minket, sokkal jobban, mint megfordítva, mert mi még majd mindig naivan, csodálkozva állunk velük szemben, míg az ő ismeretük egy kissé mindig a komornyiké is, ki előtt tudvalevőleg senki se lehet nagy ember. Meg mit is tudott szegény Hanni, mikor férjhez ment, hiszen lánysága, azaz a saját magának szánt idő olyan rövid volt. Talán azt lehetett volna a szemére vetni, hogy hálátlan volt ez idő iránt... nem volt az az érzése, hogy visszatartaná és kiélvezze, csakhogy kivárja valahogy, míg elmehet - s ezért talán még meg kell bűnhődnie.

Később igen csodálkoztam rajta, hogy rám, s őrá nézve is, mint volt lehetséges külsőleg úgy élni tovább, mintha mi se történt volna... és hogy mégis igaz, úgy látszik, hogy ezek a kérdések, különösen ha kielégült az ember, még sincsenek akkora befolyással, mint némely elméletek szeretnék. Most is csak jártam át, mint azelőtt, s az öreg dámák s a gyerek jelenléte legkevésbé sem zavart ifjú közelsége fölötti örömemben, akár mintha viszonyunk megengedett lett volna. Nem vágytam többé fölszakítani előtte belsőm legmélyét, fárasztani legkimerítőbb gondolkodásom eredményével, és akárhányszor mindenki hallhatta volna, mit beszélünk. A mindennapi élet apróságai kellemes közösséget teremtettek, ritkán volt valami tervünk, még sétálni se mentünk, vagy olvastunk valamit, hogy a másik ne tudta volna, s oly vidámak voltunk, hogy édesanyja szinte megifjodott közöttünk. Asszonyokról nem is tudja az ember, mikor fiatalok vagy öregek, felváltva lehetnek ez is, az is, semmitmondó, kiábrándító események, ha meg is vénítenek, mások hihetetlen sokáig maradnak fiatalok életrekész érintetlenségben, vagy intenzív és szép szerelmi életben. Csak középkorú nem lehet igazi nő soha - ha egyre többen is válnak azzá.

A reménytelen is elment végre. Elkísértem az állomásra, és mosolyogva láttam eltűnni elgondolkodva, hogy talán még ő is kellett ahhoz, hogy Hanni felém hajoljon, és első találkozásunk szerelemnek való levegője ismét körülfogja... hiszen az ilyent is úgy le lehet szokni, hogy bármi másnál jobban tartja vissza az embereket. Szegény fiú! Bár képes volna inkább neki való boldogságot keresni - ámbár alighanem tőle kérné rá az engedelmet, nem ismeri, s nem is kívánja ismerni, mi az, lekötöttség nélkül élni.

- Keresztnevén szólítod - mondta irigyen s rosszallóan -, mikor én először hallottam azt a nevet...

Elmélázott rajta. Most tűnt csak fel, hogy sohasem használja a nevét, úgy beszélt róla "ő", "vele" vagy "a nagyságos asszony". Emlékszem, bosszankodva kérdeztem Hannit egyszer, hogyan képes egyáltalán szólni hozzá és tűrni insipiditásait.

- Hiszen mindig énrólam beszél - felelte naivul.

Tudott-e valamit? Aligha, sohase jött volna rá, el se merte volna gondolni, ő ugyan képes se lett volna az ilyesmire... azt hiszem, tulajdonképp nem is kívánta soha, gondolkodás nélkül hagyta múlni az éveket ebben az érzésben, melyet oly szépnek tudott, hogy balgaságnak tűnt ellene küzdeni. Tragikus volt talán... egyszer nem is fogja majd tudni, mi volt az, ami tönkretette az életét.

A parkon keresztül mentem vissza. Még tele volt nappal, és leheveredtem a fűbe, melyen könnyen megérzett már a mulandóság illata, és kellemes gondolatnélküliségben nézegettem az apró állatkákat. Hogyan siettek!... Étel után mégis, és mi? Hová megyünk...? Kényelmetlen érzés fogott el. Mit mívelek én? Nem adom-e éppen most magam az asszony nevű idegen lénynek? Mit tudok róla? Végtelen, mint minden élet, és ki tudja mily kevéssé fordul csak az "asszony" hold a "férfi" nap felé. A többi sötétségben marad. Engedtem énem valami öntelt felülkerekedésének - legnagyobb ellensége mindannak, minek valami köze van a szerelemhez.

Azért csak felmentem megint őhozzá. Kis ajándékokat vittem a gyereknek, piros katonasapkát s egyéb apróságot, miről úgy gondoltam, nevet rajta. Nem nagy jártasságom volt persze gyerekkel, elcsodálkoztam rajtuk, mint valami érthetetlen, túl törékeny tüneményen, s szinte féltem tőlük, de szerettem nézni, mikor Hanni hancúrozik vele. Ma úgy látszik, nem volt kedve, az ölében tartotta, és szokatlanul soká és merően nézett a kis arcába.

- Lenyírták a haját - mondta. - Úgy megnyúlt és változik is az arca, nem találja?

Igazat kellett, hogy adjak neki. A lágy gyermekarc egyre jobban mutatta Ervin vonásait.

- Sajnálom a fürtöcskéit - sóhajtott, és lecsúsztatta a térdéről. A bonne kivitte, és ő tulajdonképpen utána se nézett, nem szerette azzal a szenvedéllyel, ami mégiscsak a szerelem gyermekeié..., kissé fiatal is volt talán, hogy egészen anya lehessen. Egyedül maradtunk. Felém fordult és ajkát nyújtotta.

- Jöhet valaki - suttogtam.

Elhalványodott, hátat fordított nekem, és az ablakhoz lépett. Mondani akartam valamit, de nem sikerült. Lehetséges volt-e, hogy visszautasítom?

Hallgattunk. A szobára homály borult. Messze ültem tőle, feszülten s bosszankodva, s éppen oda akartam menni és megfogni a kezét, mikor suhogott a portiére.

- Te vagy az, cicuskám - mondta Ervin

...Elképedtünk. Gyorsan fölálltam és disszonáns természetességgel kezdtem.

- Be akartalak várni...

- Jó, hogy hamarabb szabadultam - felelt, úgy rémlett, bizonytalan hangsúllyal, és fölcsavarta a lámpát.

- Ne... - kiáltotta Hanni -, éppen az esthajnalt néztem, csodásan lángol.

Milyen ügyesen hazudik, gondoltam szinte kijózanodva. - Az ősz... - kezdtem hangosan, témát keresve.

- Az én pihenőm ideje is - felelte Ervin. - Talán ez az év volt a legnehezebb.

Szünet.

- Több időt szentelhetek majd neked - folytatta, szándékosan?

- Hol van Bubi?

- A bonne már megetette.

- Megpróbáltad az új táplisztet, amit hoztam?

- Igen - felelte bizonytalanul, láttam, hogy nem tudja határozottan. Ervin doktor szokás szerint magyarázatokba fogott - úgy látszott, nem is hallja.

- Tehát át kell mennem, ha még látni akarom - szólt Ervin végre.

- Akkor nem zavarlak tovább - mondtam megkönnyebbülve.

Együtt mentünk át az előcsarnokon. Meglepetésemre Hanni pillanatra hátramaradt velem.

- Látod - suttogtam, igen fölöslegesn.

- Nincs más mondanivalód? - felelte inkább sértődve, mint szomorúan. Nem szoríthattam meg a kezét, és lementem a lépcsőn, a bizonytalan érzéssel, hogy Ervin tudja.

Nem volt maradásom a szanatóriumban, átöltöztem, és átmentem a Grand Hotelba, hol már tegnap búcsúestét rendeztünk a reménytelennel. A tegnapi helyre ültem, s ugyanaz a virágos kis asztal volt a szomszédom... nászutasok úgy látszik, tegnap még mulattunk rajta, hogy nem voltak képesek visszafojtani a könnyeiket, még a férfi sem, aki pedig huszártiszt formájú volt - különben azok mindig a legnaivabbak.

Odanéztem - finom kis úrhölgy arcocska, semmitmondó még... mélyen elrejtve, nem is sejtetten szunnyad még minden benne... most összerázott, megriasztott, csodálkozón, egészen kicsi lett az arca, a szemei vörösek. A férfi görcsösen nézett a poharába, a szeme árulón fénylett. Miért harcoltak? Érdemes volt-e? Különös, hogy évek múltán, míg annyi más fontosabb dolog elsikkadt előlem, annyira látom még ezt a két futólag megnézett arcot, s tanácstalanságukat, félelmüket az Élet ajtaja előtt.

A kielégült és tapasztalt ember jóindulatú érdeklődésével néztem rájuk. Egyszerre, az étterem banálisan túlzó előkelősége és komikus ünnepélyessége közben, a csillárok könyörtelen fényárában hirtelen, meglepő bőségben tolultak öntudatomba bizonyosan sokáig melengetett és érzett gondolatok, mintha e percben régen készülő kristályosodás kezdődne el. Szinte befejezetten formálódtak a mondatok, az abroszra írhattam volna rá. Sietve fizettem és mentem haza, s ahogy reggel a masszőr borogatásaival s egyéb kínzóeszközeivel megjelent, még fenn voltam és írtam.

Ebből a kissé még zavaros és fölöslegesen hosszadalmas koncepcióból lett azután mihamarabb első regényem. Aki ismeri, mily örömmel tölti el az egészen önálló szellemi munka az embert, érteni fogja, mit éreztem... szegény tétlen álmodó, elmúlt éveim magyarázata, mentsége, a munka közben. Később sikere is volt könyvemnek - fiatal munka volt, de semmit sem vonnék vissza abból, amit beleírtam... különben is úgy éreztem mindig, hogy aki nem acceptálja munkásságomat, az engem se acceptál, mert individualitásom még a rendesnél is kevésbé választható külön tőle, semmi egyébre a világon nem vagyok alkalmas, s először éreztem valami megpihenést munka közben... mint aki megtalálta rendeltetését.

Az elkerülhetetlen szerelemtörténet írása közben sokat volt előttem az a kisírt, irányavesztett kis arcocska: hősnőm, ki ünnepelve és szeretve, önértéke fokozott tudatában nem akarja s nem tudja odaadni magát - és elhagyatva, szeretet nélkül, egy idegennek dobja oda azt, ami a másikat boldogította volna, mert már nincsen senki, aki miatt magát is tartaná valamire...

Most már persze nem sétálhattam, nem foglalkozhattam Hannival annyit, s ha együtt is voltunk, elfoglalva ideáimmal, talán nagyon is sokat beszéltem róluk. És ha Hanni nem is mélyedt nagyon bele, nem mondhatnám, hogy egyet-mást meg nem értett volna a nő biztos felfogásával, ki nem egy dologban hamarabb készül el, mint a férfi. Talán szívesen hallgattam saját magamat, de tény, hogy az ilyen beszélgetések után felélénkülten fogtam ismét munkához. Később, ahogy a nyomtatott kötet valami egészen elszakadott idegen dologként feküdt előttem, vettem csak észre, hogy sok minden ami közöttünk élt, oly élesen tükröződik benne, hogy már akkor némi tekintetben túl kellett hogy legyünk rajta... Így számot adni, talán egyszerű emberi szempontból se lehetett szimpatikus...

Következő látogatásakor Ervin írva talált. Leült és azt mondotta, várni fog, de én gyorsan bezártam a kéziratot - ma se tűrhetem, hogy valaki megfigyeljen olyankor, vagy csak tudja is, mit csinálok... és olyan udvariasan fordultam hozzá, hogy magamat is kényelmetlenül érintett. Azért jött, hogy végre alaposan megvizsgálja állapotomat, már többször elodáztam, de most úgy rémlett, bizonyos éllel ragaszkodik hozzá. Ahogy elkészültünk, az édeskés, tipikus doktor kifejezéssel, mely oly rosszul illett kimerült és közönyös arcához, azt mondta:

- Úgy hiszem, az apámnak is az lesz a véleménye, hogy teljesen egészségesnek tarthatunk. Hogy őszinte legyek, ilyen hamar nem is vártuk, egy kis erősítő kezelésen kívül egyébre már nem is volna szükség.

Felém nyújtotta a kezét... lehet, becsületesen örült annak, ami rám nézve már régen elintézett s szinte befejezett volt. Mondhatom, zavarba jöttem.

- Keveset gondoltam most vele - hadartam. - Mint látod, fülig vagyok a munkában.

Részletekbe mentem, elárultam szegény művemet, pedig sohasem volt a szokásom, csakhogy valami magyarázata, fölfogható oka legyen különös viselkedésemnek.

"Nos", gondoltam, míg lelkiismeretesen változtatott az előírásokon, melyekkel régen nem törődtem már, "itt az idő, hogy pontot tegyek végre, itthagyjam, ami ilyennek úgyse maradhat meg, még ha, míg átéli, el se bírja hinni az ember, hogy valaminek egyáltalán vége lehet... nem mentem-e bele ebbe is behunyt szemmel, mintha az örökkévalóságba lépdelnék?"

Oka van Ervinnek rá, hogy elküldjön? Vagy rossz a lelkiismeretem? most van egyszerre? Még sohasem vettem komolyan a föl-föltolakvó gondolatot, hogy tudhatna valamit, de ezekben a napokban obsedáló, majd tűrhetetlen lett, s egész viszonyunk, melynek eddig semmi kétértelmű íze nem volt, helytelen, visszás és eltorzító valami.

Mintha elvehetne felnőtt asszonyt, pláne szerelmét, az ember valakitől? Szabadon ajándékozta magát nekem és... és minden, amit mondhattam, kelletlen sofismává vált egyszerre.

Magamat alázom meg, ha másokat sértek?

Barátomat?

Ugyan, mi közöm volt hozzá?

Az asszonyt? Hiszen csak boldog órái voltak általam.

És ezentúl? Hiszen éppen az egésznek gondtalan magától értetődése vonzott annyira. Mindenféle tisztátalan dolog, ami elkövetkezhet, szerelmünkhöz tartozik-e még?

Éreztem, hogy nevetséges vagyok, mikor egy kicsit úgy érzem magam, mint Ádám, mikor szólította az Úr.

Estére szabad volt Hanni, miután Ervin a városba készült. Az órára néztem - majdnem késő volt már.

Kisiettem az esőbe, és hideg szívvel kerestem fel találkozóhelyünket. Egyszerre utáltam a piszkos, kétértelmű környezetet, s az egész dolog csúnya banalitását. Szinte kívántam, bár ne jönne el... mindjárt észrevenné, hogy rossz kedvem van, nem értené, kérdezne, s az előttem oly ellenszenves szerelmi perpatvar lenne belőle, mely oly kevéssé illett hangulatomhoz, egész viszonyunkhoz, hisz az eddig nem volt sem különös erotikus harc vagy játék, sem az egyik fél túlzó odaadása, hanem az egymásban lelt mostanig zavartalan öröm. Nem szégyenlem bevallani azt sem, hogy első érzésem óta nővérem iránt, az asszonyokkal való viszonyomba mindig is valami testvériességet vittem.

Sokáig vártam a szürke esthomályban. A lefüggönyözött ablakon nyomorult kis gázláng nézett be. Benn nyirkos hideg volt, fűttetni nem mertem, nehogy a cseléd meglássa Hannit, és nedves felöltőmben ültem a díványon, melynek nehéz vörös takarója az egyetlen tárgy volt, melyet idehozhattam, hogy fejecskéjét reáhajthassa. Talán egy óra is elmúlt, mire lépéseit hallottam. Vizes volt szegényke, borzas és izgatott.

- Milyen borzasztó idő - suttogta síráshoz közel. - Alig bírtam járni, s ő se akart elmenni... mit jelenthet...

Magamhoz vontam, s a nagy takaró alá húzódtunk, mint a gyerekek, vacogva s összeölelkezve.

- És ha utánam jött volna - suttogta.

- Micsoda gondolat... - szidtam és valami egyre ismételte bennem: "micsoda gondolat..."

De azután az egymásban való felolvadás nagy nyugalma jött reánk...

Nem tudom, mikor tértünk ismét magunkhoz. Hirtelen felugrottam, úgy éreztem, hogy már nagyon késő lehet, visszavonhatatlanul késő...

Segítettem reszkető kezeinek. Nem ettél volna valamit? - mondottam megszégyenülten.

- Azt hiszem, nemigen érnék már rá... jaj, Albin, éppen tegnap olyan scéna volt Pál miatt... és most én!... ha meglátnának... Milyen sötét is van...

- Elkísérlek... ne félj, leszaladunk a dombon, s ott vagyunk a kertetek mögött.

Sohasem feledem azt a nyomorúságos pillanatot, ahogy a falhoz lapulva vártam a vízben, míg kivilágosodik az ablaka, jeléül, hogy semmi baj sincs, és azután, azon fáradtan és nedvesen egy moziba mentem - mert hová legyek?... nem térhetek vele egyszerre vissza?

Mennyiért élnénk még át mégegyszer ezt a félórát?

És ha megmondanám Ervinnek? Legalább becsületes lettem volna.

És azután? Hát lehet-e valamit szavakkal jóvátenni, megmagyarázni? Vigyem el még ebben az órában a házból, hol baj érheti? És mi történne, ha megtenném? Alacsony, banális jelenetek, lehetetlen kimagyarázkodások, elkerülhetetlen botrány? Ostoba helyzetek, mint valami rossz regényben... erre gondoltunk-e, mikor szerelmünk elkezdődött?

És amiért könnyen vérig küzdöttünk volna... vége lesz magától, ha elmúlt ideje. Már azáltal, hogy látom ezt, megszűnik elkerülhetetlen lenni... egy hajszál, s minden meg se történt volna. Miért mutatnám, hogy véglegesben hiszek? Hová jutok? Milyen rút és idegen lett ebben az órában minden.

Elmerülve bámultam a vászonra, hol valami megható ostobaság sok-sok könnyekkel és csókokkal kergetőzött... az északi hősnő jól ismert, néma kifejezésteljes, sajátságos arcába - milyen csodálatos kincs is az emberi arc, ezer lehetőségei, gyönyörű titkai isteni némaságban akkor, mikor minden szó bántó és helytelen volna, valami nyomorúságos trivialitás szolgálatában. Most fölemeli a karját, hogy kövesse a férfit... teljesebben, odaadóbban sem színház, sem élet nem mutatta nekem ezt a gesztust... csak egyszer...

Éjjel mégis íróasztalomhoz ültem, és regényem végét formáltam, úgy, ahogy egyszer egy egyformán derűs napon jutott az eszembe. Most mondhatatlanul különösen érintett ez a fantáziámból vett búcsú, a maga leveleivel s emlékeivel, mint valami temetéskor, melyben valami durva, anyáskodó kíváncsiság kellett hogy turkáljon. Szegény kis hősnőm... őt is, eleinte, férfiszokás szerint mégis csak nagyon széppé tettem - kicsit a francia regények mindig szép asszonyává, hol tudvalevőleg nincsenek csúnya asszonyok, még öreg és beteg asszonyok sem, csak olyanok, kiknek minden szabad, s kik kiválasztottságukban az élet minden kényszerítésén fölül állnak... mint ahogy legjobb óráiban a férfi kívánja is nekik, hogy minden utilitástól megszabadultan csak annál pompázóbbak és drágábbak legyenek. De hát régen tudtam, első tapasztalatom volt, hogy az élet nem ismeri ezt a kíméletet, és így formálódott ki az érthetetlen, könnyektől áztatott vége.

Ki se mentem a házból, annyira elfoglalt ezer meg ezer apró új ötlet, ezúttal már túl voltam azon a fázison, mikor egy idea egy nézet az életben, az érintkezésben formálódik és tisztul meg, és szükségem volt zavartalan csöndre és magányra, hogy számot adjak magamnak... mint ahogy minden írás többé-kevésbé, ha öntudatalatti is, de emlékezés.

Van Balzacnak egy drága furcsa, kevéssé ismert könyve, tele, ha úgy tetszik, romantikus túlzásokkal... ahol az ifjú költő csak titokban, elrejtve áldoz művészetének, nehogy szerelmesétől, aki mindent ád, elvegye azt az időt, azokat az érzéseket... Lassan, észrevétlenül őnélküle is teljesek voltak napjaim, rájöttem, hogy mégiscsak nagyvárosba kell mennem, emberek közé, elhelyezni művemet, s ennek itt vége már...

Miért nem tartottam ki az érzésben, miért nem voltam büszke arra, hogy fölépítsem, erőssé tegyem, amibe belekezdtem? Jobb hát, meg se kísérelni sután föltartani, megváltoztatni, másnak magyarázni azt, ami elmúlik, beszélni szóról, hangsúlyról, véletlenekről, veszekedni különbözőségeken, megváltozhatlan hihetetlenségeken töprengeni.

Jobb-e, mindent egyszerre kiengedni a kezemből, mikor még olyan kívánatos volna megtartani.

Egészen véletlenül találkoztunk azután egyszer a parkban. Ildomosan ültünk mindenki szeme előtt egy padra, és elnéztem a szemét, a száját, tele vágyakozással ajkam után. De most beszéltünk... először beszéltünk a mi dolgunkról, helyzetünkről, és hogy Ervin mit tehet talán? Ezentúl mindig beszéltünk, ha találkoztunk... rövid félénk percekben, ha az öreg dámák hátat fordítottak... lehetetlen helyeken álltunk a házban, és gyorsan és fontoskodva beszéltünk, találkoztunk egy boltban, s a kirakat előtt folytattuk, sétát tettünk, s ő izgatottan mondta el, mennyire idegen most mindig Ervin, s alig jön be hozzá és a gyerekhez.

Már nem tudom, hogyan következett el. Akárhány trivialitásra jól emlékszem abból az időből, apró, lényegtelen eseményekre, de nem bírnám megmondani, hogyan vettem egy reggel észre, hogy már elidegenedtem tőle, éppen, mert ezek a nehézségek elferdítették viszonyunkat, mert nyugodt szépségét megzavarta a félelem, a felzaklatottság, a könnyek, melyeket én sajtoltam szemeibe. Igaz-e, hogy minden igazi szeretet csak önzés, az életfeltételek összekapcsoltsága hosszú, régen szükségletté vált, mindennapos nélkülözhetetlensége a másiknak? Minden egyéb véletlen, szeszélyek, rövid életűek, mint a tiszavirág?

- El kell, hogy hagyjalak majd egy időre - mondtam ügyetlenül. Egyáltalán csak szégyenkezve emlékezhetem rá, milyen hitvány kifogásokkal és beszédekkel voltam csak képes oly szívből jövő egyszerű szavaira felelni.

Tehát kimondtam. És éreztem, hogy meg is fog történni.

Tehát kimondtam. Jött is valaki, mielőtt felelhetett volna, valahogy úgyis vége volt már régi zavartalan meghittségünknek. De még látom a tekintetét... egy megsebzett állat tágranyílt panasznélküli, csodálkozó szemét.

És azután megtörtént valahogy. Értésére adtam Ervinnek, hogy már "megelégeltem ebben a fészekben élni", de regényemet egy bizonyos pontig be szeretném fejezni. Azután írtam haza, és újra fűzögettem régi szálakat. Az öreg professzor meglátogatott, és szerencsét kívánt gyógyulásomhoz. Becsomagoltam holmimat, rendeztem papirosaimat, s mindennap halom fölöslegessé vált lomot égettem el a kis kandallóban. Közben megnéztem a környék érdekességeit, amire már régen ráértem volna, de sohase teszi az ember, míg otthon van valahol - szóval búcsúztam. Néha még együtt is voltunk, mivel odaát láthatólag azt határozták, hogy számos okokból ignorálják azt, amire semmi bizonyítékuk, hiszen úgyis kitérek útjukból. És így még egy-két óra volt... az erdőben, a szobánkban, a közeli nagyváros vendéglőjében, egyszer még a vonaton is... már nem is tudom, mint voltunk képesek még annyiszor is látni egymást a kínzó gondolattal, hogy bármely pillanatban meglephetnek.

Igen, kínzók voltak ezek az órák, mikor belém kapaszkodott... szinte szabadulás, mikor végre biztos volt, hogy várnak, és lehetetlen utamat csak egy napig is halasztani.

És így eljött nyilvános búcsúesténk. Az öregúr maga hívott meg azzal a határozott kijelentéssel, hogy a többiek az én kedvemért lesznek ott, s hogy egy kicsit renommírozni akar velem, mint pácienssel, s mint hommedelettressel. Megborzongok bár, ha arra gondolok, milyen szemmel néznek bizonyos körökben egy némiképpen "művész" embert - valóban némelyek egészséges ellenszenve annál még mindig kellemesebb. Sajnos, emberemlékezet óta grandseigneuröknek valami játékszer az ember, asszonyok számára, határozatlan fád, romantikus mázú valami, s a fél- meg egyoldalú műveltségű többségnek leginkább valaki, ki iránt rosszul alkalmazott, minden igazi értékelésen kívülálló respektussal vannak, anélkül, hogy legkevésbé is képesek volnának vagy akarnának törekvéseiben részt venni. Az ilyesmi bizonyos átmeneti pillanat egyesek, s korszakok kultúrájában... gondoljunk csak rá, micsoda furcsa rajongással viseltettek nálunk még pár évtized előtt csinos színésznők s közepes költők iránt... arra, ami másutt legjobban pl. Wilhelm Meisterben nyer kifejezést, s ma sem múlt el annyira, mint hinnénk. Őszintén szólva, később, mikor hivatásom végleg levetkőzhetetlen ruha lett rajtam, arról ismertem meg az igazán kultivált embereket, hogy teljesen úgy bántak velem, mint más emberrel.

A professzornál azt a bizonyos sokféle elemekből álló társaságot találtam, mely határozott miliő és megszokott összeköttetések híján levő emberek házában szokott összegyűlni. A város előkelőségei, néhány disztingváltabb fürdővendég, egy-két fiatal pár, kikkel véletlenül rokonszenveztek, néhány épp oly elkerülhetetlen, mint kevéssé dekoratív rokon, s végre egy pár fiatal orvos, kik a nőtlen gavallér szerepét nem egészen kifogástalanul töltötték be... kis csoportok, kik az unottságig ismerték egymást, de a többieket egyáltalán nem, s nem is értették mind ugyanazt a nyelvet. "Internacionális társasélet", persze, gondoltam - hogy emlékemben maradt mindez, mikor pedig úgy el voltam foglalva a magam gondolataival.

A díszes asztalon álló nagy, régi, orchideákkal teli vert ezüst tálat én küldtem volt át, külön bejártam keresésére a f...i híres antikváriusokat. Ott állt fényesen, személytelenül a közös asztalon, az egyetlen emlék, amit kedvesemnek adhattam. A könyveim is nála vannak ugyan - lehet, olvasni fogja őket, és közben nem ideáimra gondol, hanem a hangomra talán, sima arcomra, szürke szemeimre és egy homespun kabátra, melynek durva szőrén úgy szerette hamvas arcát pirosra dörzsölni.

Tehát vége volt... nem éltem ki, összetörtem.

Hannira néztem, ahogy feszült és üres kifejezéssel járt ide-oda a vendégek közt... ahogy az öregúr tekintete alatt elfogadta a karomat, hogy asztalhoz vezessem... úgy látszik, mindenképpen demonstrálni akarták, mennyire kedvelnek a házban, és semmiféle szóbeszédre nincsen ok.

Tehát mellettem ült... mély kivágása, sárgás csipkéi közt puhán fehérlett csodálatos nyaka... száját, mely gépies udvariassággal semmitmondó szavakat formál, még tegnap véresre csókoltam... a gyermekes kék szemek tekintetét én homályosítottam el, a hibátlan, gondolatnélküli, egyszerű lélekből, mit megismertem, idegen, megváltozott, könnytelt, megrontott lényt csináltam... une chose abîmée.

Utolsó órákra gondoltam tegnap délelőtt... kései őszi aranyfény ragyogott be az ablakon, úgy, hogy kínos volt a tündöklés, és be kellett függönyöznünk. S a fojtó szürkeségben a karjaim között feküdt és sírt, panasz nélkül, gyermekesen, feltartózhatlanul.

Néhányszor mondani próbáltam valamit, de hallgatnom kellett, oly arcátlannak és lehetetlennek tűnt minden, amivel éppen én vigasztalhatnám. Hiszen megértette, beletörődött s nem vádolt... talán még hálás is volt, hogy boldoggá tettem. És én elhagytam, kegyetlen voltam, nyomorult, mert omló könnyei csak egyre jobban elidegenítettek napsugaras szerelmesemtől.

- Mint fáj, hogy el kell hogy hagyjalak - dadogtam végre.

Nem kiáltotta: miért hagysz el akkor? Nem is nevetett ki, s az arcomba se vágott. Lehajtotta a fejét, és tovább sírt feltartózhatlanul, megadóan, kimerülve halkuló zokogással, mint mikor egy gyerek álomba sírja magát. Végre abbahagyta, fölállott, és megmosta földúlt arcát. És ahogy végigsimított rajta egy kis púderrel, melyet mindig ott tartottam a számára, de eddig sohase használt, egy kicsit rám mosolygott a tükörben, két kezébe fogta a fejem, megcsókolta a homlokomat, a szememet, a szájamat, hirtelen eleresztett s gyorsan kiment.

Utánanéztem, ahogy a nagy világosságban az erdő felé ment, hogy mint rendesen, arrafelé kerüljön haza, néztem áldott csípőjét, mik nem termékenyültek meg általam, járását, mely közönyös és vontatott lett énmiattam. Ott álltam a nyitott ablakban a függöny mögött... sokáig még hallhatta volna, ha hívom, megfordul, és a világ végéig futott volna velem.

De nem hívtam, és ő eltűnt a bozótban...

...Barátom és édesatyja már egész nap odavannak vidéken, mondták délután, mikor ünnepélyes búcsúlátogatásra jelentem meg a villában. Szántszándékkal adták nekünk még ezt a napot?... Csak az öregasszony fogadott a gyerekkel... ahogy hazamentem, látom, hogy valami kis játéka még a kezemben maradt.

Harmadnapra a jeges hajnal már ébren talált. Az inas buzgón rakta még frakkomat, gomblyukában a hervadt orchideával, a kofferbe és gyorsan, halk csattanással bezárt mindent. Már jöttek a hausknechtek, még könyveket, újságokat és szivarokat dugdostam zsebeimbe. A növekvő világosságban üres volt a szoba, szörnyen csupasz és józan, s az asztalon, egészen elhagyatva, hevert a kis piros játékszer... Halkan mentünk le az alvó házon keresztül, az alvó utcákon, ki az állomásra.

A peron még meglehetősen üres volt, idegen, hideg, közönyös arcok...

Jött a vonat...

Gyors vágtatásban suhantak szemeim előtt új képek...