Nyugat · / · 1914 · / · 1914. 5. szám · / · Figyelő

Schöpflin Aladár: Molnár Ferenc Kis Hármaskönyve

Molnár Ferenc munkájából minden valószínűség szerint a kis novellák fognak legtovább és legtisztábban fennmaradni. Nemcsak formaművészete ezekben a legtökéletesebb, hanem egész szelleme a legeredetibb, legtöbb új dolgot felfedező, a saját viszonyát az emberekhez és dolgokhoz legjobban leleplező.

Annak az ideges túlfeszültségnek és a velejáró ingerült érzékenységnek a költője, amely a modern nagyvárosi ember egész életét meghatározza. Azt az emberfajtát, amely novelláit benépesíti, ő találta meg: ez az ő eredeti ajándéka az irodalomnak. Örökös külső-belső küzdelemben élő emberek, szerelemben gyötrődő féltékenységgel marakodók (senki olyan sokszor és olyan pontosan nem rajzolta a férfi féltékenységét), az életnek dolgaival szemben hamar megbénulók, apró dolgokban szüntelen civakodó ingerlékenységűek, akik életerejük javát fölemésztik az aprólékos, bosszankodó gyötrődéssel, s mikor energiájukra volna szükségük, kábultan, tompán, valami sivár, szarkasztikus odaadással engedik át magukat az életnek és a halálnak. Felnőtt suhancok, érzékiek, életre vágyók, de elcigarettázzák, eltervezgetik és elviccelik az életüket. Ki vannak szolgáltatva idegrendszerük folytonos vibrálásának, babonásak és képzelődők, egy halottaskocsi, amely véletlenül az ő kocsijuk elé kerül az utcán, csaknem végzetes megrendülést kelt bennük. Nagy hajlandóságuk van arra, hogy üres, haszontalan kávéházi beszélgetéssel eléjszakázzák életüket, s a legnagyobb ravaszsággal és ügyességgel, tömérdek energiapazarlással tudják elkerülni, hogy valaha mégiscsak halljon valami komoly dolgot csinálni.

Az író az idősebb testvér fölényes, gúnyolódó és megértő szeretetével áll velük szemben. Rájuk ismer egy mozdulatukról, játszik velük, kifejti őket zsakettjükből, megmutatja, mi van bennük, azzal a kegyetlenséggel, amellyel néha testvérek szokták egymást kezelni, amelynek alapja az összetartozás, az egy testből származottság testvéri érzése. Sajnálja őket, sokszor azért nevet rajtuk, hogy ne kelljen sírnia, sokszor ellágyul és könnyekbe borulva néz rájuk - ilyenkor megmutatja azt a különös ironikus szentimentalizmust, amely speciális modern nagyvárosi termék, s ebben a formájában nálunk Molnárnál tűnik fel először. Molnár lírája ezekbe az alakokba van elrejtve, ha róluk ír, az nemegyszer olyan, mint a gúnyos nevetésbe rejtett sírás.

Muzsika című könyve óta Molnárt egy könyvében sem láttuk annyira teljesen és kifejezetten, mint Kis Hármaskönyvében, melynek formás, tetszetős kötetkéibe csupa apró dolgait gyűjtötte össze.