Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 24. szám · / · Figyelő

Bródy Miksa: Az utolsó csók
Biró Lajos színműve

Egyetlen egyszer élni! Ha egy napig csupán, de élni olyan életet, aminőt az örömökre ittas fantázia szokott megrajzolni: érzéki gourmet-k életét, a mienket, valamennyiünkét, ha egyszer az élet asztalai közül választanunk kellene. Ki gondol másra, mint soha meg nem tapogatott selymek és dessousk és csipkék és egyéb olyan ruhaneműk érzéki hatására, aminők a nizzai és monte-carlói nagy hotelek csarnokaiból lebegnek elénk, és amelyek az olyan szerencsétlen életművészeket, mint mi vagyunk - ingerlő és szigorú tabuként - tartanak távol maguktól. Egyetlen egyszer játszani a szerelem aranybillentyűin (és nem-e ez az igazi életöröm?), aztán meghalni, végül pedig nem meghalni, hanem görcsösen továbbkapaszkodni az élet szürkeségeibe, fájdalmasan, mert ki nem ábrándulva - betegen, mert új érzékiség tüzében égve - tovább élni! Ez Biró Lajos darabjának a gondolata.

Túlságosan absztrakt gondolat egy cselekményes mű számára, gondolatnak sokkal tartalmasabb, mintsem hogy a masszája egy néhány felvonásba tagolt akciótömegben felolvadni tudjon. A szerzőt lelkesítette a filozófiája, tisztán és érzékelhetően akarta ábrázolni annak vonalát, másképpen azonban nem tehette, mint úgy, hogy a darab drámai vonalvezetését áldozatul dobta annak. A hősök keveset cselekszenek, színpadi életük lelki akciókban merül ki csak azért, hogy ezek az akciók is támogassák a mű alapötletét. A drámai dialógus szituációk hiányában megnyúlik, a poétikus idea színpadon fölösleges szófestést igényel, a líra túlteng, míg végül az egész inkább finom költemény hangulatával hat, mint élénken lüktető, gyors lepergésű, vaskos alaptónusú drámáéval.

Maga az ötlet persze teljes értékében érvényre jut a drámában. A szerzőnek bőségesen van ideje - és módja elmondani azt, amit akar. És azoknál a csomópontoknál, ahol az alapgondolat hevesen belelüktet a cselekvés menetébe, ott nagyszerű szituációk is támadnak, amelyeket Biró, aki kétségtelenül erős színpadi talentum is, ki tud aknázni. Azonban bármily messzire is elnyúlnak eme szenzációk hullámai, végül mégis lankadtan vesznek el és a színházi néző masszívabb érdeklődését legfeljebb a műbarát finom megértése váltja föl. A nagy megoldás, melyre legalább ma még - a mai közönség értékelése mellett -, a színpadi sikerek fogós kérdése vár, itt is egész egyszerű lett volna. Kevésbé súlyos és nem nagyon poétikus téma és több romantika a külső akcióban, mint a darab pszichológiájában.

Kétségtelen, hogy nagyon érdekes, furcsa, sőt merész munka Biró színműve, a könyv sok gyönyörűséget nyújt az olvasónak. Ami a darab színpadtechnikai eltévedéseit illeti, azoknak elbírálása voltaképpen csak a publikumot illeti meg, és azok úgyis magukban hordják a következményeiket.