Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 23. szám · / · Móricz Zsigmond: Nemezis

Móricz Zsigmond: Nemezis
VI.

Minden ügyességét összeszedte, hogy csinosan, kellemesen veszítsen. Elébe lépkedett a fehéreknek, s ijedt arcokat vágott ügyetlenségén. Vali ujjongva ütötte ki a bábokat, és minden lépésnél nagyot, visongót kacagott.

- Na, ezt jól megcsináltam! - mondta Péter.

- Hihi - a leányka.

A kislány vakon, mohón kapott a kis előnyökön. Az arca kipirult, a szeme fénylett, szép száját nyitva felejtette, s ideges kézzel borogatta fel a sakkfigurákat, ahogy győzelmi lázában kapkodott köztük.

Péter kissé felemelkedett az első játszmák szórakozottságán, s meghallotta a Böske okos, nyugodtan szenvedélyes szavát, ezt a ravasz hangot, amellyel a vágni való csibét csalják be az asszonyok a konyhába.

- Miért lakik ott? - szólt szelíden a lány.

- Lusta vagyok felmondani - mondta a professzor kissé hányavetien.

- Azért a pénzért, amit ott fizet, sokkal jobb lakást is kaphatna.

- Na és kiszolgálást!

- Az. Képzelem, mi folyik ott.

- Arról klasszikus eseteim vannak - nevetett hangosan a professzor. - A tegnapi mosdóvíz még ma is ott van a lavórban.

- Ugyan. Csak nem mosdott ma is abban a vízben, amiben tegnap!

- És miért ne - kacagott a professzor, aki szerette játszani a cinikust -, csak az én piszkom van benne, azt nem utálom.

Mindenki nevetett a bátor viccen.

- Legrosszabb ezeknél a lerongyosodott úriasszonyoknál - mondta Böske -, ezek mind ilyen snasszok. Pedig istenem, ha már valaki arra szorult, hogy szobát adjon ki, akkor nagyon mindegy az illetőnek, aki kiveszi, hogy járásbíróné-e, vagy iktatóné a háziasszony. No nem, tanár úr?

Vali az utolsó bábot is elrabolta, s ujjongva táncolt s tapsolt a sikerének.

Péter megrémült, hogy ide vonja a professzor figyelmét, és sietett új partit indítványozni.

- Na még egyet, most verjen meg! Most ám összeszedem minden tudományomat.

S nevetett a szavához. Szétvont sápadt ajkai közt kimaradtak a rossz fogai, s kékes apró szemeivel elnézte, úgy elnézte a gyönyörű gyermeket, aki fiatal volt, illatos, suhogó, mint a frissen hazahozott báli ruha. Arcán a tündéri ártatlanság villogott, lángolóan piros arca olyan sima volt, mint a fényesre csiszolt elefántcsont, remekbe metszett ajkai oly csodálatosak voltak, hogy a művészi tökéletes szépség előtt már nem lehetett többé vidám lenni, csak meghatottan elragadtatott.

Mi az, hogy szeretni! Péter olyan idegen érzést sejtett meg szerelmesnek tudott lelkében, amelyből minden eleme hiányzott a testiségnek, holott eddig a szerelmi vágyakozás itt élte ki magát benne. Egy pillanatra, több pillanatra úgy nézett a kislányra, hogy tudta, nyilvántartotta annak az idegenségét, a meg nem hódítható, meg nem szerezhető, fel nem emészthető más voltát. Látta ezeket a formákat, ezeket a vonalakat, színeket, ezt a rezgő kemény húst, ezt a márvány helyett húsba termett drága csodát, amelyet nem tehet semmi áron teljesen, végképpen a magáévá. Az asztalon piros almák voltak, s a doktor bácsi szeme válogatott bennük, hogy a legszebbet, legkülönbet kikapja. Azt fogta, megmarkolta, simogatta, körültörülte, előre csámcsogva élvezte, aztán penecilusával sorra lehámozta róla a finoman árnyalt, piros héját... De ő hogy vegye a fogai közé, az ínyébe, hogy tegye így a magáévá, hogy nyelje el ezt a szépséget, s ezt a testet, amely minden édességnek foka. Mit szerezhet meg ő, az ember, egy lánynak kikristályosodott, véletlenül tökéletes pillanatában megsajdított szépségéből. S rámeresztette a szemét, mintha ezzel mégis magához tudná, akarná, lehetne, megragadni, mint zsákmányt, e szépség hangulatát és eldugni, elrekkenteni, valahová a lelke iszákjába, hogy majd magának elővehesse, felkérődzhesse, vagy legalább saját gondolatait majszolva, tudja, hogy ő volt az, aki megemésztette... Mert ez a jó, ez a legjobb érzés, és a szerelem csak akkor teljes és jó, mikor meg tudja szerezni a falánkságnak ezt a kielégítettségét...

- Na, hát ne bámuljon, rakja a figuráit.

Péter rakta. S ahogy szemét elfordította a lánykáról, már nem látta. Itt volt tőle félméternyire, negyedméternyire, s már olyan messzire voltak tőle a gyönyörűséges szemcsodák, mintha a múltjának, vagy távoli életének kopasz emlékeiről gondolkoznék. Pillanatonként, ijedten pattantak fel a szemhéjai, és mohón csaptak rá, rá a lányra, megcsókolva és nézése pányváival csikolva azt. S a kislány hangosakat és izgatottakat kacagott ezektől a villamos battériacsapásoktól, és sistergett, sercegett, idegeinek szikrázásával élt ezeknek a hatásán.

Soha, soha ilyen csodához még nem járt közel Péter. Úgy bekomolyodott tőle a lelke, s a lányt, a lányt, a polgárlányt, aki egy ujjsimításnyira van előtte, az arca hőségének távolában, akit bármely pillanatban megkérhet feleségül, és egy életre biztosíthat az ágya számára, ezt úgy nézte, beharapott ajakkal, komolyan és vizsgálva, mint egy matematikai képletet, amelyet nem ő talált ki, nem az ő számára találtak ki, s amelynek, hogy hozzáfért a könnyű igazságához, a sugaras, bűvös hátterében megfoghatatlan filozófiai sötétet érez, amelybe pedig sem ereje, sem vágya, sem reménye nincs behatolni.

Pihennie kellett a megerőltető érzésintenzitás után.

Elfordította szemét, lassan hordta körül szemének párosan mozgó lencséjét, mint a mozikép, s épp olyan géppontosan és közönyösen futotta meg a környezetet.

A doktor bácsi nagyon lecsendesedett, a szeme lefelé süllyedt, s néha ásítást nyomott el állkapcsaival. Az előbb kiadta magából a szók meggyűlt fölöslegét, s most békés mosollyal hallgatta a fiatalok távoliságát. Úgy ült ott az öreg, szegény, ahogy az öregek ülnek a fiatalok kerek asztalánál, ahová elmennek, mert kell egy kevésnyi életpezsgés hangulata nekik, ahol az első percben ők az elsők, az érdekesek, a fők, ahol új ifjonti életre pezsdülve kezdik kiönteni a múltat, múltjuknak csurgó emlékeit, amelyek mint a hegy ciszternáiban, meggyűlve, feldagadva lelkük naptalan sötét üregeiben, kibuggyanásig feszülten várják a legcsekélyebb érdeklődés felszúró ásóját, hogy megeredjenek, felszökjenek, mint a vizek kútfejének szökői. Aztán felülkerekednek a közönyösségnek, a más világnak, a maguk életét élőknek felvert porrétegei, s rászállnak, rátelepednek, betemetik a jó öregek ártalmatlan, mégis akadályos historizálásának csergedezését. Így a doktor bácsi megszűnt emlékezni budapesti szép élményeire, harminc, negyven, ötven évnyi élettapasztalataira, s azzal az arccal ült láthatatlanná váltan a két pár fiatal fölött, mint egy derék tartaléküteg, amely a maga hasznos, iszapos vízütegeivel minden percben kész elposványosítani az érzésekben netán felszakadó robbanások sebeit.

- Álmos vagy, apa? - szólalt meg a néni.

- Nem én. Nem vagyok álmos.

- De úgy látom - mondta Böske is.

- Szó sincs róla - mondta felébredve csendes, fényes mosollyal a doktor bácsi.

- Bizony, pedig mindig elég későn fekszel le.

- Hiába feküdnék én korán, úgyse tudnék én korán elaludni - felelt s a barátaira gondolt, akik a kávéházi sarok zöld asztalánál még mindig várják őt, s milyen jó nekik.

- Megpróbálhatnád egyszer - mondta a néni, lassú, örökös uszítással, titkolt fájdalmának kis éreztetésével.

- Harminc esztendő óta nem próbáltam, miért próbáljam ma - nevetett csendesen a doktor bácsi, s észrevette, hogy senki sem hallgat rá.

Talán a felesége. De az is feláll, s átmegy a másik szobába. Ott elfújja a két gyertyát, amit Böske elfelejtett megtenni, elfelejtette, mert ha az ember csatában van, meg sem érzi a lövés fájdalmát a nagy életharcban. Aki a legnagyobb életvadra vadászik, elfeledkezik az apró kis spórolásocskákról. De a néninek kevés dolga volt, a dolgok simán folytak, s így eszébe jutott az égve hagyott gyertya. Elfújta előbb az egyiket, azután ijedten látta, hogy a másiknak a féloldala egészen lefolyt. Milyen kár. Ah, az a haszontalan Vali a gyufa fejét belehagyta a sztearinba, s az leolvasztotta a fehér szál egész féloldalát. Na, hát az csak szeles bolond... De hogy ez a Böske se vette észre...

- Az roppant érdekel engem, egy történelmi szertár - hallotta meg a Böske hangját, s erre meg volt nyugodva. Itt már hiába, le kell számolni ilyen apró, sőt még nagyobb befektetésekkel is, egy ilyen szép esetben.

- Roppant érdekes - mondta a professzor -, és én meg fogom csinálni. Az egész Alföldön nem lesz egy gimnáziumnak sem olyan múzeuma, amilyet én állítok össze.

Péter is megértette a hangjukat s odanézett rájuk.

Látta a szőke Böske hangját, amint buzgón illeszkedett oda, a professzor férfiasan borízű és füstköszörülte baritonja alá, s arra gondolt, micsoda jurisprudentia okoskodna ki ebben a percben ebből a lányból, ha véletlen intermezzo párokat nem cseréltet az imént... Most, lám, semmi, de semmi közük egymáshoz. De mennyire nincs! Hova lett az előbbi hévség, amely úgy körüllovagolta előbb őket, mint a csikós, ha terelgeti a ménest... Ellovant...

Rásütötte a szemét Valira, s oly együgyűen nézett bele az arcába és úgy megnyugodott, hogy abban semmit sem talált, csak csupán a játékon való ficánkoló gyermeki örömet... Ó, édes, édes gyermeki butaság, ó drága, drága ostobácska éretlenség... Undok, kitanult banya - mondta magában, s bezárta hallását Böske előtt.

Játszottak, egy húzás, két húzás. Egyszerre látja, hogy Vali elneveti magát. Az arcán vékony csíkokba folyt végig valami huncut, bűnös, határozottan vétektudó, pironkodó kis nevetés, őszinte nevetés, amely messze szólott, túl, túl a Péter lényének bűvkörén, amelybe pedig úgy gondolta, bezárta a kislányt, mint varázzsal, a boldogok szigetére.

Fakón, hirtelen lesett hátra.

A professzort látta, aki a Böske lehajtott fejű, okos, folyamatos beszédje mögül bújt át az ő Valijára, és ujjával lassan pedergette, kenegette torzonborz nagy bajuszát... Nagy, sötét nyílású cimpái lüktettek, mozogtak, szagoltak, s érzéki hőség tüze süvöltött a szeméből...

Mintha bunkóval vágták homlokon. A szeme szikrát vetett s fájást sajgott utána.

S a kislány. Aki lesütötte, lekapta az értő arcát, s kuncogva lesett, vetett, lőtt vissza még egy gonoszkodó, megfenyegető, tetsző, engedő, buja, galád, kéjevő lánypillantást.

Péter mindent értett.

Amit úgy lefojtott, semmivé tett, tudattalanba szorított a lelkében: az előbbi, dühöt rakétáztató megfigyelését, a zongora mögötti ölelés aljasságát, most képtelen düháradással érezte fölkerekedni.

Villogó szemmel nézett a kislányra, kimeredt, izzó szemekkel.

- Te becstelen, te kis semmi, te, te!

Összevonta aztán a szemét, és tudta, hogy mindennek vége. A sakkfiguráira bámult, s azokon töltötte bosszúját. Te akarsz engem megverni, az orromnál fogva hurcolni, a hátam mögött... Húzott. Kiütötte a lány bábját... Húzott. Másik, harmadik... Egykettőre mind. Elszedte, elpusztította. Szétseperte. Ennyi vagy nekem.

Vali ideges lett, elfordult, s az utolsó lépésnél dühösen dobta fel a sakktáblát, hogy a két-három báb szétugrott, mint az éjjeli békák a rög elől.

Péter ránézett, keresztülnézett rajta.

- Ez vagy - mondta magában, lefittyent, megvető ajkremegéssel -, ez vagy te! Ennyi szerelem, okosság, jóság, hűség telik ki állati ösztönéletedben? Ennyi! Kis rongy! Pfi!... Ez szépség? Vörösbéka. Egy esztendő múlva ripacsos lesz a képed...

Fölállott.

- Ejnye, hány óra lehet már?

Kivette az óráját, vele mozdult a másik két férfi is, a nők is mind a falióra felé bámultak.

- A, már tizenegy? Borzasztó! Már elkések...

- Honnan, Péter? - szólt az anya, ösztönszerűen védelmére rohanva a lányának, mint a kotlós a csibéinek.

- Jóéjszakát.

- No, ilyen világkóborgók késnek el valahonnan éjjel tizenegykor - próbált tréfálni az asszony, de Péter már vette is odaát a kabátját az udvari szobában, és mégegyszer beszólt:

- Kisztihand, jóéjszakát.

És rohant és nem fogott kezet senkivel.

És úgy húzta be maga után az ajtót, hogy a farkcsigolyáitól felfelé végigbizsergett benne a kutyagyávaság, hogy még idezárja a sarkát...

Pedig ide többet, ah többet ide soha, soha ide nem...

Uff... Undor az egész női nem... Ide nem jön többet...