Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 22. szám · / · Móricz Zsigmond: Nemezis

Móricz Zsigmond: Nemezis
IV.

A lámpa fénye sárgán ömlött le a sárga, virágos, porcelán ernyő alól. Úgy ültek ott, csöndesen és szelíden és vidáman, a boldog kisváros biztonságában és bátorságában. A szoba jó meleg volt, a titkos hősugarak átfűtötték őket, s a lelkük is megelégedetten tanyázott jól ellátott testükben. Szinte kiült a homlokukra a gyengéd fényen, a távoli amerikai bányákból vastonnákban ideszállított földolaj szelíd, meleg hangulatú fényén. A szegény lelkük, amely úgyis mintegy húskorsókban, forró kis életműhelyekben elzárva lappang, most a békés nyugalomban kiszökött a fényes homlokokra, s körülnézett egy kicsit, mint a sápadt, hektikás kazánfűtők feljönnek szellőzni a fedélzetre, mikor a gép odalent jól van...

A doktor bácsi törögette a diót, a bicskája hegyével, az arca olyan volt a kerek pápaszem alatt, mint egy templomos vénasszonyé: puha, kipirult, lágy, mosolygó.

- Barátom, sose mulattam én olyan jól életemben, mint egyetemi hallgató koromban Budapesten. Budapesten végeztem az egyetemet, és én szeretem is Budapestet, szeretek visszagondolni rá, mert sehol sem mulattam olyan jól életemben, mint ott. Budapest egy nagy város, tündéri szép város, én mindig nevetek rajta, ha Budapestet szidják, és azt mondják, hogy nem szép város. Kérem, én ott laktam a Kishíd utcában, numeró hét alatt a második emeleten, és én azokat a szűk kis utcákat igen-igen szeretem. Ott vannak azok a jó régi házak, kőből faragott kapukkal...

- Már lebontották azokat, bátyám; a Veres Pálné utcában még van egy - mondta a professzor, s vastag szivarfüstöt fújt Vali felé.

- Melyik az? - kérdezte a doktor bácsi. - Már harminc éve nem voltam Budapesten, én ezeket az új elnevezéseket nem ismerem.

- Azelőtt a Zöldfa utca volt - mondta a professzor és nevetett. Csak úgy, ok nélkül nevetett, mert jól érezte magát, és Valira nézett.

- A Zöldfa utca! Hát persze, hogy tudom! Istenem, ezt a Budapestet egészen kiforgatják a mivoltából azzal a sok utcakereszteléssel és az új házak építésével. Milyen barbárság, de hát bizony a korszellemnek nem lehet ellenállani.

Péter úgy érezte, hogy egyre messzebb sodródik Valitól, már egészen közel volt Böskéhez, odanézett a varrására, és csodálkozva látta, milyen egyformák az öltései, a cérnabogok úgy sorakoznak egymás mellett, hogy górcső alatt is föltétlenül egyformák volnának ezek a kis göbök.

- Nem fáj a szeme? - kérdezte Böskétől.

Böske elmosolyodott. Az arcán gyenge vonalak simultak el és lágy kis fényességek, a fehér homloka felmerült, mint a vízből, a kék vízből a himbáló bója, s a felülről lejövő sugarakon megragyogott.

- Hárman laktunk egy szobában, szegény Parásó Jani meg egy Fehér nevű losonci fiú. Most az orvoskongresszuson találkoztam is vele Kolozsváron, nemigen változott meg, éppen úgy agárnak szólítottam, mint akkor. Mert agárnak hívtuk, hogy olyan sovány volt, szegény Parásó Jani meghalt már tizenkét esztendeje. Ugye, annyuk, már van tizenkét esztendeje?

A néni megmozdult, összetette a két kezét a hasán, a fekete csipkés szürke slafrokján, s a homlokán felvonta a ráncokat, fel is nézett, mintha a lelke után szólana, hogy jöjjön vissza néma elandalodásából és egyszerű sütkérezéséből, és adja tudtára, van-e már tizenkét esztendeje annak, hogy Parásó Jani, szegény, meghalt. S a jó kis, becsületes lélek egyszerre visszaugrott a kazánhoz, egy pár lapát szenet vetett be az ellankadt gőzfejlesztő alá, körülnézett a szelepek és dugattyúk között, megindította a gépet, és egyszerre csak megberregett a jóasszony nyelve.

- Az az, igen, igen, azt hiszem, éppen tizenkét esztendeje, persze, akkor adtuk éppen iskolába a kis Valit, akkor őszön. Igen, éppen tizenkét esztendeje.

Ezzel elhallgatott, s kissé fényes szemmel nézett az urára, aztán a kisebbik lányára, a hajdani kis Valira, aki most olyan jól viseli magát, olyan kedvesen és szelíden ül az asztal mellett, és a újságra egy sárga ceruzával, biztosan a professzoréval, apró iskolás virágokat rajzol... Kis gonosz, hogy megbosszantott délután... Kis neveletlen... De hát istenem, élénkvérű gyermek, nem lehet neki felróni, maga sem tudja, mit csinál... Ah, mit mondtam neki!... S mély pirosság fut le az asszony kifakult bőrén, le az arca aljáig, lassan, gyorsan előre, mint a partra kicsapó hullám, s megint lassacskán vissza is vonult, a parton maradt víz csendes erekben szivárgott vissza, míg újra száraz nem marad a part... Bizony, így kihozzák a gyerekek az embert a sodrából, s egyszer-kétszer bólogatott, aztán hirtelen türelmetlen mozdulattal beleunt a gondolatok zakatolásába, s erélyes szemöldökmozgással jelt adott a lelkének, hogy már megint mehet, ahová akar, most majd csak ellesz nála nélkül is, majd figyel az ura kellemes jó diskurálására S a lelke, elnyűtt, szegény, kopott cselédlelke örült a kis kimenőnek, s rögtön otthagyta a gépet, ment, tudja Isten, hová. Flangérozni... Ki tudja, hova járnak ezek a lelkek, a mai világban, a mai romlott világban... csak a nagy bér, semmi dolog...

- Szegény Jani, kivált úgy elseje körül nagyon szeretett vitézkedni - zsizsegett a doktor bácsi -, azaz szeretett volna, de hát az ő szülei se igen hányták sárba a pénzüket. Így aztán bizony kissé csendesek voltak azok a mi kirúgásaink, még akkor nem voltak orfeumok, meg kabaretek, meg ősbudavár...

- Ősbudavár! - nevetett hangosan a professzor, s Péter felé hunyorított -, mikor volt az!

Péter elnevette magát, aztán bosszús lett magára, hogy a professzor szaván nevetni tud.

- Nem úgy érti ezt doktor bácsi - szólt élesen -, csak egy gyűjtőnevet akar mondani.

Böske odalesett Péterre, szerette, hogy megvédte a tatát s mosolygott.

- Hát énnekem mindegy, szóval lumpolóhelyek.

- Palaisz de danze... - mondta Vali, s az újsághirdetésekből olvasta le a szókat.

A professzor hangosan felnevetett:

- Az az ! Palész de Dansz! Azt eltalálta, Valika!... A jó lehet. Azt még én se láttam. Még most három esztendeje, mikor én eljöttem Pestről, ez még nem létezett. Nagyendrébe jártunk, az ám a szellemes konferanszié, príma szellemesség, nála nélkül az egész nem érne semmit.

Péter megvetően hallgatta.

- Nagy Endre feladta az egész üzletet.

- Ugyan!

- Most Medgyaszay csinálja.

- Azt nem olvastam - mondta kissé restelkedve a professzor -, már én nemigen figyelem annyira a pesti dolgokat. Az ember üvegen keresztül nyalja a mézet? Nem igaz? Elég nekem a napi munkám, a sok rossz ebadta kölykivel vesződni, aztán alsózom egy kicsit a kaszinóban. Megvan.

- Igen - mondta a doktor bácsi. - De azért kedves öcsém is szívesen fog visszaemlékezni a budapesti élményeire, majd meglátja húsz-harminc esztendő múlva. Én is csak arra emlékszem legszívesebben, hogy mulattam én medikus koromban, mikor három krajcárból ebédeltünk, az volt a legnagyobb mulatság.

Előre jóízűen mosolygott az esetének, az adomájának, amit számtalanszor elmesélt már, s az arca kivörösödve csillogott. Levette a pápaszemet s megdörzsölte a szemét, s borzas bajuszával, az ősz szálakkal a lámpafényen, derűsen ült.

Vali egyszerre felállott, s átment a másik szobába. Nem az udvariba, amelyen át a tornácra lehetett kimenni, hanem a belsőbe, a másik utcai szobába, amelynek az ajtajai nyitva voltak, de bent sötét volt. Böske kis szigorral nézett a húga után, már figyelt, mi lesz. A szemében villogások csillantak meg, mikor azt látta, hogy Vali önhatalmúlag gyertyát gyújt, két gyertyát, s a zongorához ül...

Mikor a zongorán az első hang megcsörrent, a néni összerezzent... A lelke magától visszapattant a helyére a kazán elé, s a néni pár pillanatnyi szórakozottság után tisztában volt vele, hogy Vali megint illetlen volt... Engedelem nélkül ment zongorázni, pedig az nagy illetlenség, egy fiatal lánynak magától leülni játszani, "hátha nem is akarják az urak!" Ez olyan, mintha felkínálná magát feleségül...

Böskével összenéztek, s egymást megértve, lemondással intézték el a Vali dolgát.

Péter fel akart állani, hogy átmenjen a zongorázó Valihoz... Aztán meggondolta a dolgot, addig-addig gondolgatta, hogy a professzor csak felállott és azt mondta.

- Ez már beszéd! Brávó! Az én nótámat, Valika!

S kihúzta erős, szép, férfias termetét s nyújtózott.

Péter elfordította a szemét s Böskére nézett. De mintha falba ütődött volna, visszarugódott a tekintete. Böske ebben a pillanatban csodálva és ámulattal és szerelmesen is kétségbeesett, vergődő irigységgel tekintett a professzorra. Az arca olyan sugárzó volt s oly áhítattal odaadó, olyan utánarohanó, nyakába fogózó, csókosan, esdve visszatartó, hogy Péter kicsire és fakóra zsugorodott tőle, s rossz íz verődött szét az ínye közt.

Böske megérezte, hogy rajtakapták, s riadtan, vergődve, elpirulva szökött vissza, és szakadatlan felkémlelt a Péter arcára, vajon, mit tud s mit gondol. De Péter már keresztüllátott a ravasz hálón, s ezzel ki is jutott belőle. Márványarcot öltött magára, s rejtelemmel nézett, mint egy szfinksz.

A doktor bácsi csak annyit vett észre, hogy Péter nagy figyelemmel hallgat, s mivel a professzor elment, neki folytatta tovább a mesét, bár úgy rémlett előtte, mintha Péter tudná az egészet...

- Egy reggel, mikor felkelünk, mondja a Jani pajtás, hogy neki egy kutya, huncut, veszekedett krajcárja sincs. És Fehér Pali is, előhozakodott vele, hogy neki sincs egy krajcárja se, de nem, mégis, neki még volt egy krajcárja! Egy...! Hehe. Na mondok, akkor én vagyok a legnagyobb úr köztetek, mert nekem van két krajcárom. Hídpénzre tartogattam, mert Budán volt egy rokonom, ha ahhoz átmentem, annál mindig kaptam ebédet. Csakhogy hát mondok, mára már el vagyunk látva, fiúk, megebédelünk úrimód, holnap pedig mind a hárman elmegyünk a rokonomhoz, biztos, hogy ott fognak tartani...

- Hogy mentek át apáék, hisz arra hat krajcár kellett másnap? - kérdezte Böske, színes, kedves, szelíd hangon.

- Hát a vasúti összekötő hídon - nevetett az öregúr. - A bécsi vasút hídján. Az igaz, hogy az jó messze van, a rokonaim meg lent laktak Óbudán, legalább jó háromórai út a Kishíd utcától le Óbudára, át a bécsi vasút hídján, de ott nem kell fizetni! Hehe...

Péter oldalt nézett Böskére, s úgy lenézte, úgy megvetette. El kellett húzódnia tőle kissé, mert sütötte a testének a melege, s úgy gyűlölte. Ronda vén lány... Hát ennek minden férfi kell... Mind... Hogy száradjon ki magvastól... Pfuj.

- Hát tudjátok, mit ebédeltünk a három krajcáron?

- Mit, apa?

- Hehe.

Péter felállott és átült az asztal másik oldalára, háttal a szalonnak, a zongorának - de távol Böskétől...

- Hát két krajcárér vettünk sült tököt!... Eggyér meg pattogatott kukoricát.

- Haha. Az jó lehetett.

- Hát.

- És elég volt?

- Elég volt, még sok is volt. Mert a tök olyan savanyú volt, hogy ki kellett köpni. A pattogatott kukorica, az jó volt.

Péter legörbült ajkakkal nézte el Böskét. Pfuj, hogy tud dolgozni egy vénlány az arcával! Nincs az a színésznő, aki jobban csinálná a szerepét... De mért bőgött az este a tornácon?... Biztosan elfacsarodott a szíve, mikor látta, hogy a húga ennyi hódítást csinál, ő meg itt maradt szárazon, mint a babkaró.