Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 22. szám · / · Móricz Zsigmond: Csokonai

Móricz Zsigmond: Csokonai
Búcsú Lillától. (III. felv. 7. jel.)

(A Lilla háza Dunaalmáson. Lilla asszony, az ura oda van le a Dunán a búzás hajókkal. Csokonai Komáromban jár a könyvei nyomtatása miatt, s nem bírja meg, fölkeresi Lillát.)

Csokonai (mikor leült a lugasban, felvett egy rózsát, s alatta megtalálta a füzetet, amelyből Lilla azelőtt az ő hozzá írott szomorú verseit olvasta... Közben intermezzo folyik le a Lilla cselédjei közt, akik már Komáromban ott voltak szerelmük idején... Csokonai meghatva forgatta a füzetet, s kiapadt, égő szemeivel soká elnézte Lillát, aki mintha máris vesztett volna szőke, üde szépségéből...): Nem, azt nem ismerem, hogy én magamra vigyázzak. Én az életben is egész vagyok. Ha hozzáfogok, annak végére is járok, amit kezdtem. Ha éjszakázni kell, nem jut eszembe lefeküdni, míg csak a nap a szemembe nem süt, ha pipázni, míg dohányom van, ha mulatni, míg kompanista akad, ha dolgozni, míg fel nem fordulok, ha szeretni, míg bele nem halok... Ez az én életem rendje.

Lilla: Neked az rend, ami másnak rendetlenség.

Csokonai: Én ugyan négy fő célt tűztem ki magamnak: a virtust, a hazafiságot, az ízlést és az egészséget. De azért a doktorok nekem ne beszéljenek. Egy azt mondja: ne éjszakázzon az úr annyit, más: ne pipázzon annyit, harmadik: ne dolgozzon annyit, negyedik: mérsékelje magát az ételben, ötödik: az italban, hatodik: a bent ülésben, hetedik: a kint járásban... és mind: hogy éljen szorosan az orvosságokkal... Én ezt az oskolai fenyítéket, ezt a pontosságot ki nem állom. Én jobban szeretek kedvem szerént szabadon három napig élni, mint annyi megköttetések közt háromszáz esztendeig kínlódni.

Lilla (az egész beszéd, mintegy köd felettük, amelyben közelebb húzódnak egymáshoz, egyre melegebben, szerelmes gyöngéden szoknak együvé): Ah... ha volna, aki mértéket tartana neked.

Csokonai: Ha volna!... Ha volna, aki a szerelem mértéktelenségével megdicsőítene... (Forrón, halkan.) Mert én szeretni is így szeretnék... Félmunka félembert illet...

Lilla (visszaijed a már csaknem kész összeborulástól): És a világi állapotja, hogy van, Vitéz! A poétai dicsősége...

Csokonai (felrezzenve, magára eszmél, kissé vidáman, de némi iróniával): Most nyomtatják a Tavaszt Komáromban... A cenzornál van Kassán a Lilla... érzékeny dalok két könyvben... Lilla... A pozsonyi cenzornál a Dorottya, a bécsinél az Anákreoni dalok... Gróf Széchényi is, meg a felesége elvállalták egy-egy könyvemet, gróf Festetich a Georgikont. Ha ez meglesz, nyugodalmas állást fogadok el a pesti könyvtárnál, hínak Bécsbe is a Magyar Kurirhoz... (Felriad.) Már csak jól menne... Pénzben sem szűkölködöm... (Elfordítja fejét, hogy Lilla ne lássa, hogy hazudik.) ...Most e nyáron bejártam Felső-Magyarországot, sokat vigadtam, a csepegőkő barlangot is láttam Baradlában... Sok úri barátaim vannak, Kazinczy, Puky, Ragályi, Nagy Gábor barátim... Tisztességben élhetek...

Lilla: Istennek legyen áldott szent neve...

Csokonai: Csak te, Lilla, csak te dugtad bé füleidet...

Lilla (tréfásan): Ej, ej, sodrából kijött az úr.

Csokonai: A legjámborabb embert is kihozná sodrából, azt látni, hogy az isten minden mennyei és minden földi szépséggel fölékesített egy leányt, csak a szívét fosztja meg a kegyetlenségtül. Ha azt tartottad, hogy nem érdemlem szerelmedet, ha nem szerettél is, csak azt engedted volna, hogy én szeresselek tégedet...

Lilla: Ez szép udvarolás, erről rád ismerek! Nem gondolod, hogy az effélével elidegenítesz, nem magadhoz édesgetsz!

Csokonai: Megrettenek a vakmerőségemtől, Lilim... E szóm utolsó ez életben hozzád... Felgerjedt bennem a kívánság, ezen a földön járva, hogy bézárjam véled ez életben a legdrágább barátságot... Ne törjön hát fel bennem a keserűség, ha látom az édes arcodat és tudom, hogy nem Lilla vagy többé, nem az a Lilla, akiben én boldogságomat reménylettem és mégis kedves énnékem téged még egyszer ezen a néven szólítani...

Lilla (halkan): Ne kísértsd az Istent!

Csokonai: Ne félj... Megtanultam, hogy két élet van, amely nem méltó az emberhez. Egyik a kéjeket űzőnek élete, drágaságom, aki csak az örömnek él és a test élvezeteinek. (Égő szemmel néz bele a Lilla szemébe, s a beszéd alatt egyre magasabbra nő bennük a szenvedélyes kívánság egymásért.) Alacsony élet, méltatlan, semmit érő. Nem ád a léleknek nemes munkát, s nem tetézi jutalommal a szív érzéseit.

Lilla: Drága szív.

Csokonai: A másik életnek módja az önnön sanyargatás. Ez sötét és komor. Semmit érő, férfiúhoz nem méltó ez is... (Lilla ijedten veszi észre a szomorú és beteg testet és kijózanodik.)

Csokonai: Középen vagyon az...

Lilla: Hűs az est.

Csokonai (hanggal fojtja el a köhögést): Középen vagyon az igaz út, az igaz szándék, az igaz szó, az igaz tett. Ebből jön már az igaz gondolkodás, igaz törekedés, igaz élet.

Lilla (közelébb simul): Féltem az egészségedet.

Csokonai: És az igaz élet: a szenvedés! Mert csak ennyi igaz az életben. Szenvedés a vénség, a betegség, a szegénység: az emberi sors! Szenvedés együtt élni azzal, akit nem szeretünk, s a legfőbb szenvedés örökre elszakítva lenni attól, akit életünknél jobban szeretünk...

Lilla: Óh, drága szív, úgy gondolom, te nem is azért szeretsz, hogy a szerelem édességével élj, csak hogy az után áhítozz és epekedj és reszkess.

Csokonai: Valóban úgy van... (lágyan átöleli Lillát, s elfúló torokkal magyaráz.) Mert az élet minden baja onnan jő: a szomjúságból. Mert szomjasak vagyunk az élvezésre, az életre, a hatalomra... a hatalomra... Hogy hatalommal bírjuk a Létet...

Lilla (egészen a karjai közé simul, s Csokonai szorosan öleli magához, szinte földöntúli érzéssel.)

Csokonai: És ezt a rettenetes, ezt a ránkszakadt nyomort, a szomjúságnak ezt a kielégíthetetlen nyomorúságát csak egy oltja el, csak egy!... Nem a kielégítés (egészen a Lilla ajkába susogja): El kell fojtani!... Gyökerében kell elfojtani a Vágyat! Ki kell vágni csírájában. Kiontani, ha meggyúlt. Semmi, semmi morzsát meg nem hagyni belőle: nem kívánni és nem vágyni! Nem vágyni, sem az evésre, sem az ivásra, sem a csókra... A csókra... a csók... (vad és veszett csókkal szinte belemar az asszony vörös, izzó ajkába. Felkapja és keresztülfekteti a térdén, az ölén, s sokáig, veszettül, erősen, rágva csókolja, morogva, mint az éhes fenevad a végre megkapott csontot.)

Lilla (megvonaglik és kéjesen, boldogan rugódik ki megistenült testében, aztán szerelemittasultan simogatja két kézzel, két lágy tenyérrel a fölötte sötétlő, kiaszalódott, élő érzéssé absztrahálódott arcot): Ó, te szegény bolondos... Te édes, édes, imádott kis balgám...

Csokonai (elsimítja a homlokából a belehullott sok haját. Hirtelen fakón, nyersen, tűrhetetlen szédüléssel): Eressz...

Lilla (ijedten lehull a földre): Kis tébolyult... kis bölcs... Uram...

Csokonai (türelmetlen remegések futják át testét, s a halál verejtéke veri ki a bőrét. Feláll, mint egy óegyiptomi múmia): Isten áldjon...

Lilla: Hová! (Szinte sikoltva.) Most hová!...

Csokonai (nem megy tovább, az indulás mozdulatában áll): Eljön a halál... Eljön egyszer a Vég... (Megroskad, összeomlik, fejét, mint egy hévsütötte szomorú virágot, elejti.) És itt kell hagyni a dicsőséget... Az irigyeltetéseket... Itt a tollat, a tollat... A lantot... Itt a kis házat... amit tulajdon kezeimmel raktam a dohos Debrecenben... és itt a barátaimat, a kedves beszélgetéseket, a pipaszós kandalló zugát... Az anyámat... a lassú sírásokat és a köhögős nevetéseket... és... és a Lillámat... Mindent... De sebaj... (Lilla sír.) Vígan hagyom itt... (Megérinti a földön térdelő lehajtott fejű Lillát.) Vígan... Mindent megkaptam, amit egy élet egy embernek adhat... az ajkadnak édességet mézét... a... (Lehajlik s megcsókolja a szőke hajat.)