Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Bálint Aladár: Én és a - másik

Bálint Aladár: Én és a - másik
I.

Este hét óra elmúlt. A reménytelenül forró délután csontig kiszívta erőmet, úgy vágódtam rá egy körúti kávéház teraszán terpeszkedő nádszékre. Fejem hátraszegtem, és néztem a mélykék eget. Azt a keveset, ami látszott belőle. A szélét mohón marták, csipkézték a házak tetején ágaskodó oromdíszek, apró bádogtornyok.

Hátamban dobolt, muzsikált a fáradtság, ideges kimerültség, a kocsizörgés, patkócsattogás, tülkölés, emberi beszéd, mintha üvegburán keresztül ért volna hozzám. A házakból ömlött, dűlt a napsütésben felszürcsölt forróság. Sötéten fenyegető magasságban álltak őrt az összeforrt, egymást támasztó falak. Libegő párák, úszó porfelhők burkát felhasította egy-egy kigyulladt villamosgömb, porzó aranyfoszlányok úsztak a fülledt, sűrű levegőben, a forróság egyre ömlött, ráfeküdt az emberekre, az ég olyan nehéz volt, mint a haragos kék bíborposztó, valahonnan esdeklő hegedűszó nyilallt bele tétován az utca fojtott zsibongásába.

Néztem az eget, magába szédített a mélysége. Ahogy sötétült, fogyott a fénye, tompult a színe, félelem fogott el. A rászövődő borulás, ahogy szívta, habzsolta a kékséget, magával vonszolta holnapjaim reménységét. Vele fogy a vérem, leheletem, agyam, csontom. Fel kellene repülni, belézuhanni a feneketlen kék mezőbe. Tágult szemmel néztem a feketedést. Már csak homályos folt.

Egyszerre megmozdult... jól láttam... kissé eltolódott, tölcsér formára szűkült. Aztán aranyfonalak szövődtek rája. Majd forogni kezdtek a fonalak, tágultak, sokasodtak, elöntöttek mindent. Hirtelen széjjelporladtak, az égboltozat kettéhasadt és lassú lengéssel aláereszkedett.

Üvölteni akartam, de némán mozgott a szám.

- Ez a halál! - hörögtem hang nélkül.

Valaki mellemre vágott. Nem láttam, hogy kicsoda.

- Induljunk! - szólt hozzám színtelen, kemény hangon.

- Induljunk - feleltem, és ebben a pillanatban éles fájdalom hasította át hátamat, mellemet. Úgy hiszem, kettéfűrészeltek.

Felkeltem és elindultam az utcán. Visszatekintettem a teraszra. Alakom, én magam, vagy a másam ott ült, ahol előbb ültem mozdulatlanul. Újságot olvasott. Vissza akartam rohanni az ott ülő olvasó Valakihez, aki néhány pillanattal előbb Én voltam - most már más, a Másik, de nem tudtam előre lépni. Visszataszított valami láthatatlan erő. Reszkettem, úgy álltam az utcán, mintha meztelen lettem volna.

- Siessünk! - szólt valaki.

- Siessünk - szepegtem. De azért visszajövök, szóltam magamban. Most nem lehet, holnap este visszajövök, vagy holnapután... jövő héten biztosan. Ott ül, nem vesz észre. Talán nem is érdemli meg, hogy visszatérjek. De azért visszajövök, itt találom. Pontos ember, évek óta ebbe a kávéházba jár.

Nem hittem el, amit mondtam, nem bíztam benne, hogy találkozunk.

Hatalmas tűzvörös automobil már türelmetlenül pöfögött a kocsiút szélén. Bele kellett ülni. Erős rándulással elindult. Belesüppedtem a széles ülés párnáiba, arcomat csapkodta a rohanó kocsi körül feltüremlett levegő. Az automobil vidám tülköléssel fúródott az utca rengetegébe, hosszú orra felhasította a süvöltő villamosok, robogó kocsik sokaságát. Sebes iramodással elmaradtak a fénnyel teliszívódott öblös házak, elnyúló utcák, elhalkult a harsogó lárma, és mint elpihenő óriás pihegése lüktetett messziről.

Vadgesztenyék, bozontos üstökű fenyők, szelíden nyújtózó hársfák mögött villák szunnyadtak, apró szemeik álmosan villogtak ki a széles, kemény útra. A kocsi fojtott berregéssel rohant előre, árva tücsökcirpelés rezgett a tarlók felett, a lámpás gonosz, hideg lobbanással perzselte fel az éjszaka bársonyos feketeségét. Szembejövő elkésett parasztkocsik előtt baktató gebék nyerítve kapták el fejüket. A kocsis felriadt, keresztet vetett.

- Így egyedül? Miért? Hová? - tűnődtem álmosan a gépkocsi sarkában.

Távolról ismeretlen, idegen város fénye festette be a sötét látóhatárt. Muzsikaszó hullámai közeledtek szakadozva, gyengén, elfutó vonat lihegése, síró füttyszava nyelte el a hangokat, a város fénye is fakult, foszlott. Nagyon távol lehetett már.

Erdők közé vezetett az út. Elaggott cserfák haragosan rázták fejüket, megriadt éjjeli madarak keringtek a levegőben, korhadt tuskók zöldes fénnyel hunyorogtak a vízmosások medrében. Magas kőhidak alól rohanó hegyi patakok harsogtak fel. Kopár hegyek oldalán, alagutakon keresztül surrant a kocsi, aztán aláereszkedett.

Az ég fekete síkja megenyhült, keskeny világos csík ékelődött az aljába. A sáv egyre szélesbedett, hamvas rózsaszínű fátyolt lehelt rá a közeledő hajnal. Az égboltozat hideg kékre fagyott, távoli hegyek ormai, dombok, magányos fák, elszórt házak formái szabadultak fel az éjszaka ölelkezéséből.

- Hol vagyok? - kérdeztem csendesen.

- Hol vagyok! - kiáltottam könyörgő hangon.

Idegen asszony ült mellettem. Mereven előre nézett. Tekintetében benne égett az ébredő erdők, folyók, felhők képe, a hajnal bíbora. Hegedűt szorított álla alá. Éles hangok szikráztak fel a vonó alól. Játéka nyomán kiröppentek fészkeikből a madarak, sűrű rajokban húzódtak utána. Minden ütemmel egyre omlott, fogyott a ruhája. A hegedű vadul vijjogott, jajgatott, ő maga mezítelenül ült, tekintete a felkelő nap korongjára tapadt, haja lángolt, testét aranyhálóval borították be a sugarak.

Reggel volt. A hegedű hangja elhalkult, az asszony teste elmállott, eltűnt, a kanyargó út alatt diadalmas kékséggel ragyogott a nagyszerű, a végtelen Tenger.

*

A Másik este fél tízkor hazament, lefeküdt, reggel negyed nyolc után öt perccel felkelt, megmosdott, sebtiben elolvasta az újságot, megreggelizett, mert borús volt, hóna alá csapta az esernyőjét, és nyolc óra után három perccel a hivatalban volt. Rágyújtott egy britanika szivarra, a gépírókisasszonytól megkérdezte, hogy aludt? aztán íróasztala mellé ült.