Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Szabó Dezső: Don Kisott penitencián

Szabó Dezső: Don Kisott penitencián
8. Don Kisott találkozik a Szabadelvűvel.

Éjjel a lelkiismeretére feküdt Don Kisott és nagyon lázasan aludt. Reggelre az első kérdése ez volt önmagától: Milyen munkát jelent az nekem, hogy magyar vagyok? Kiknek mankó és megenyhülés az én magyarságom?

Hallotta, hogy a falu mellett, egy mezei kastélyban lakik a Szabadelvű, akit nagy nemzeti szent gyanánt tiszteltek országszerte. Elhatározta, hogy tőle kér tanácsot, hogyan legyen termékenyen magyar, és útnak is indult.

Elért egy kényelmes házhoz, melynek minden ajtaja, ablaka tárva volt. A házban egy nagy tükör előtt egy jólfésült ember ült.

Don Kisott alázatosan köszönt és kérdezte, hogy vajon a Szabadelvűvel van-e dolga, s ha igen: mi a titka az ő tudásának.

A Szabadelvű meleg kézrázással viszonozta a köszöntést és mosolygott: - Én a Szabadelvű vagyok.

A konzervatív üt és ütést kap, a szocialista harap és visszaharapják. Én mosolygok, és fáklyás zenét kapok.

Van nekem egy Istenem. Jaj, de áldott jó kis entoutcas Isten ez. Ha a hívő hozzám jön és ezt kérdezi: van-e Isten? én azt felelem:

Minden intelligens ember hisz Istenben. Minél tudósabb a tudós, annál inkább szomszédja Istennek. Az istentagadás negatív próbája Isten létének. - A hívő megrázza a kezem: - Ez a hit embere.

Jön a természettudományos és kérdi: hiszel-e a vallás-babonákban? Én ezekkel a szavakkal pödröm radikálissá az én jó kis Istenemet:

Isten nem a dogmák Istene, Isten egy erő, mely a természet örök törvényeiben nyilvánul. Minden intelligens ember felekezetnélküli. - A természettudományos szavakba hálálja: ez a tudomány embere.

- És mit értesz az erős-isten alatt? - kérdé szomorkásan Don Kisott.

- Tettek bolondja, Don Kisott - szólt feddőleg a Szabadelvű -, az élet szavakban csúszik tovább.

- Taníts hát szavaidra - sóhajtotta Don Kisott.

- A zsidónak azt mondom: a zsidó is ember. Ha zsidótemplomot szentelnek fel, táviratot küldök, melyben megállapítom, hogy a zsidó is testvér. Egy ilyen távirat 78 fillérbe kerül, és megoldja a zsidó-kérdést. S a zsidó lapok libre penseur kirakatában én vagyok a nemzeti szalagos reklámszalámi. De a konzervatívoknak azt mondom: a zsidó túlzás viszi a forradalom szélére Magyarországot. És sóhajtok. Ó, Don Kisott, milyen honfiságosan tudok én sóhajtani!

A nép az természetesen fenséges, és a legkoszosabb paraszt is egy életre szóló emberi méltósággal született. A népet minden eszközzel meg kell tartani e méltóságon belül, mert szegény tapasztalatlanságában kiszavazná magát belőle. Ilyen eszköz például a szurony, a fiók entoutcas. Azután atyai kell lenni, s az ötven évig szolgált béreseknek és másféléknek nagy közönség előtt fekete kájzerben kell megrázni a kezét. Nem képzeled, hogy hat a szó a népre, ha kájzerkabátból jön. Egy kájzerrel el lehet kormányozni egy megyét.

A Szabadelvű szavai melegében el is feledkezett Don Kisottról, a tükörbe nézett, és hájnevelő elégültséggel mosolyogta: - Én vagyok a Szabadelvű, én vagyok a Szabadelvű.

Don Kisott undor-részegen tántorgott ki a Szabadelvűtől. Halálos szomorúság bágyadt tagjaira. A dolgok szomorú emlékeztetéssel mondták: - Don Kisott, ezért hagytad el magadat?

Felment a hegy tetejére, és úgy tetszett neki, mintha minden jajgatás feléje szállna, minden gyámolt kereső kéz feléje nyúlna. És mintha szólnának a dolgok: - Don Kisott, térj vissza önmagadhoz, a gyengékben van a te erőd.

És Don Kisottot elöntötte az epika. Arcát visszaszépítette megtért önmaga, s félelmet űző kiáltással kiáltotta a dolgok felé:

- Ó dolgok, akik bementek a szemembe, és ott öröm, vágy s donkisottság lesztek, maradjatok tőlem idegenek, hogy tanúim lehessetek.

Legyetek tanúim, hogy le akartam vetkőzni magamat. Hogy magamra akartam tanulni a mindenkit, és példás polgár akartam lenni.

De most kiköpöm magamból a bölcsességem, megtaposom penitenciám, és visszhangozzátok diadalmasan, ó dolgok, én Don Kisott vagyok!

Én vagyok az öklös Nem és a teremtő Igen. Én vagyok a korokat alkotó Túlzás!

Föld, új eposzokra újuló föld, ismét folytatásod vagyok, és benned hamvadt hősök harcolnak az izmaimban.

Íme Magyarországra nemsokára rákondul a tizenkettedik óra. Nem halljátok-e a közelgő évekből az összeomlások zaját?

De ahol én leszek, ott igazságtalanság lesz minden leomló kő, mert én az én magyarságom teljes emberré emeltem.

És nem az lesz gyalázatos, aki támad. Az lesz örökre infámis, aki se nem támad, se nem véd.

Akik életben akartak maradni, legyetek nagyon barátok, vagy nagyon ellenségek.

Így szólt és úgy lobogott benne Don Kisott, mint egy felgyúlt fárosz. Messze a síkon dobogni hallotta a közeledő Rosszinante patáit. A settenkedő Sancho Panzák pedig azt mondták: - Bizony, bizony, eljött az idő, mikor vagy csődöt mondunk, vagy sziget-kormányzók leszünk.