Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Szabó Dezső: Don Kisott penitencián

Szabó Dezső: Don Kisott penitencián
2. Beszélgetés a disznóval.

Arra jött egy disznócsorda. Azok a disznók voltak ezek, kiket egykor a Don Kisott álma lovagokká nemesített. Fiatal disznók voltak, ugrálva jöttek, s mert port vertek fel, eposznak hitték magukat. Egy individualista külön futott, különböző nekirugaszkodásokkal. Ez volt a csorda költője, s ha rájött az ihlet, a legbizarrabb hangokon röfögte: Én, én, én, én... Ez volt az egész költészete, s ezért a disznók kiváló nagy lírikusnak tartották. Meglátta Don Kisottot. Hozzászaladt, megállott, rábámult, orrát szaglászva emelte az ég felé, s farkát úgy billegette, mint egy dugóhúzót, mellyel valami misztikus butéliát akarna kidugni.

Don Kisott kinézett a kétségbeeséséből, és meglátta a disznót. A disznó ölelkező szomorúsággal kérdezte: - Szegény Don Kisott, mire jutottál?

- Édes testvérem, baromi lelkes állat, honnan ismersz engem? - kérdé Don Kisott.

- Édes testvérem, emberi lelkes állat, hogy lehet, hogy nem ismersz ránk? Mi múltad egy darabja vagyunk, eposzodnak egy strófája, mi vagyunk a lovagok, kik ellen egy erdő szélén hősi csatát vívtál.

- Én csak disznókat látok - szólt szomorúan Don Kisott.

- Akkor is azok voltunk. De ne szégyelld az ellenünk vívott harcot: mi vagyunk a föld urai, a világot a Disznóság kormányozza.

- Jaj, kedves testvérem, benned a gőg álmodik. Nézz rám, hogy hova jut az ember, ha a testet álmok mozgatják.

- Bennünk több az étvágy, hogysem ráérjünk az álmokra, s vaskos valóság az, amit beszélek. Emlékszel-e, hogy egy társam hátán akkor lándzsád eltört? Szegény beteg lett belé, s hogy kárba ne vesszen, leölték. A király egy hatalmas minisztere, aki téged ide juttatott, nagyon éhes volt, és nem volt gondolata a kormányzásra. Enni kért, és disznóhúst adtak neki, éppen az én boldogult társam hátából. És ez lett benne azzá a gondolattá, hogy téged ide űzessen. Ez a társam metempsikozikus bosszúja. Nagy gyermek Don Kisott, öregedj már valóságossá: mi vagyunk a realitás. Disznóság kormányozza a világot.

Don Kisott nagy kék szemeire végtelen józanság könnyezett, hangjából kifakultak a színek, és így kérte a disznót:

- Édes testvérem, immár engem kivertek magamból, és sohasem fogok énemmé visszatérni. Úgy fáj e gazdátlanság, és szeretnék beülni az emberek közé. Édes jó disznóm, taníts meg élni, taníts meg elférni az emberek között.

- Tarts be három tilalmat és három parancsot, ó, Don Kisott, és minden embernek lesz gyökere feléd. Ne képzelődj, ne szánakozz, ne légy hős, tudj enni és inni, tudj félni, légy visszhang.

Ebben a percben a továbbfutott porfelhőből kisírt a kondás kürtje. A hang tele volt emlékezéssel, és Don Kisott szemei újra kiharmatoztak. A disznó elégült ugrándozással futott a csorda után, és Don Kisott a porban ülve lecketanulós ajakrezgéssel ismételgette a disznó tanácsait.