Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 21. szám · / · Szabó Dezső: Don Kisott penitencián

Szabó Dezső: Don Kisott penitencián
1. Don Kisott menekül.

Szegény Don Kisott, amíg spanyol volt, még csak ment valahogy a dolga. A föld, mely őt termelte, álmokban s víziókban fakadt életté az emberekben. Így legtalajtalanabb bolondságaiban is mindig volt köze a földhöz, mely visszahullott, s az emberekhez, kik kinevették. Legrokontalanabb vízióiban is egy kicsit mégis testvér volt.

De egy új élet magyar földre dobta. Don Kisott Don Kisott lett újra, de föld, dolgok, emberek idegenek voltak hozzá. A magyar föld pozitív és brutális: tőmondatokban beszél, és nem szereti a perspektívák misztikumát. A magyar fél a hőstől és álomlátótól, mint az, aki magáért remeg abban, hogy fél a bolond látásától.

Don Kisott sok álmot dulakodott életbe, sok irgalom vonta fel karját. De megverték. Nagyon, nagyon, sok helyen és sokféleképp verték meg. Kiverték szegényt az életből, az akaratból, célokból és minden más szóból, amit illúzióvá és programmá lehet lelkesedni. Don Kisott megfutott, és a Sancho Panzák mind elhagyták. Hogy higgyen más egy Don Kisottnak, aki menekül?

Mert a menekülés Don Kisottnál bevallás és kijózanodás. Ebben a futásban nagyon valóságnak látta a valóságot. Ment, ment szegény véresre nyaggatott Don Kisott, és elért egy nagy portengerhez. A portengerből egy falu kétségbeesett az ég felé. A falu közepén egy hegyes domb volt, rajta egy várrom időcsipkézte fekete falakkal. Don Kisott leült a porba a falu szélén.

Nagyon megvertnek, egyedülinek, nyomorultnak érezte magát. És hogyha még egy Dulcinea volna valahol a világ mélyén, kinek álomlelke rokont kereséssel sóvárog felé. De jaj, most látta, hogy Dulcinea cseberhez dűl, s retkes combjaira bakát vár. Ha volna balzsam, titkos rokon erők fűbe nőtt vigasztalása, mely emlékezetté édesítené sebeit. De tudta, hogy a habarcs, mit táskájában hord, szédelgő kontár pénzt csaló kotyvaléka. A port pornak, a falut sivár falunak, a várromot múlttá rugdosott hiábavaló munkának látta. És erre mondták az emberek azt, hogy Don Kisott meggyógyult!

Szegény Don Kisott milyen gyógyulttá betegedett, milyen józanná részegedett. Olyan józanná gyógyult, hogy csontja-húsa sírt bele. Szép arcáról lehullott a dac, a hősiesség, az álom. Minden vereség, minden józanulás, minden viszonozatlan ölelés kisírt a szemeire. Fényes fürtjei hazug fiatalságát betemette a porba és sírni kezdett.

- Íme, nincs már idő számomra, mert vénségem megteljesedett. Hogy legyen idő annak, aki már nem múlhatik tovább? Naptalanok, mozdulatlanok lesznek éveim.

Nem titeket siratlak, hiába harcolt erők. Az élet pazarlás, s a vetés becsület és cél akkor is, ha nem lesz fogamzás.

Siratlak téged, visszhangtalan emberiség, hős-ember, gyermek-bölcs, testvérasszony, én meg nem talált drága valóságaim, titeket siratlak.

Sírok, mert megtudtam, hogy egyedüllét az, hogy Don Kisott vagyok. Pedig testem-lelkem fáj, hogy közöm legyen hozzátok, emberek.