Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 20. szám

Móricz Zsigmond: Ujházi

Ujházi is nyugalomban.

A fényes gárda már a történelemé. Öregeink büszkén tudták, hogy a Nemzeti Színház fénykorát élte Paulay alatt. Mikor most tizenkét éve Budapestre immigráltam, kegyes és kegyeletes szívvel mentem el a Nemzetibe, s megcsodáltam a tiszteletes nagyokat. Nádayt, akinek az eleganciája és páratlanul folyékony nyelve olyan századszor frissre vasalt volt már, Vizvárit, akinek a humora és szívből bugyborékoló kedélyes tréfája olyan szinte galvanikus rángásokban élt még. Ujházi volt az egyetlen, aki még meghatóan teli élet volt, a szívnek, érzésnek, fizikai erőnek egy teljes, boldog, öregkori harmóniája csillogott ki belőle.

És ma, mikor azt olvassuk, hogy meglehetős gyöngédséggel és meglehetős kegyetlenséggel nyugalomba bocsátották, úgy érezzük, mintha a végső jelenet előtt eresztik le a függönyt. Lehet, hogy a darabnak már nem is árt, de mi nem vagyunk kielégülve. Nem volt teljes bölcsességű Gabányi sem, aki nagyszerű képességeit és páratlan alakjait elvonta előlünk, Szacsvay sem, akinek most kellett volna megérlelnie igazi korát, az erős gazdaglelkű magyar úr alakjaiban: mindketten egy kis tragikus vétséget követtek el, mikor erejük teljében vonultak el - kívánom, hogy ezt a vétséget boldog magányukban könnyen heverjék ki -, de minket, nézőket, zavarba hoztak és örök sakkban tartanak, mert mi publikum igen követelők vagyunk és szeretjük, hogy nyílt színen lefolyjon kedvenceink egész pályafutása. Ujházinak már meg tudtuk volna bocsátani, hogy nyugalomba megy, de az bántó, ha küldik.

Most azonban, hogy mégis eltűnik a színpadról az ő szeretetreméltó nemes alakja, úgy kell látnunk, lezárul vele egy kor, és az ő nyugalomba lépte mintha történelmi záróköve volna a magyar színészet fejlődése egyik érdekes korszakának.

*

A magyar színészet története nem oly régi, hogy egy Ujházi korszakalkotó s korszakjelző alakjánál az egészen végig ne nézhessünk. Gyökerétől, mai, elég dús és eléggé egészséges virágzásáig.

1792-ben volt az első magyar színpadi előadás Budán: Kelemen László kis társulata által. Már akkor volt azonban múltja a színészetnek. Már akkor sokat csavarogtak szegények, már készen voltak egész ripacstudományukkal: már ott volt a gégéjükben az a pátosz, amely most vész kifelé a színészetből, s már megcsinálták jóformán minden zsánerfiguráját a magyar miliőnek. Csírában úgy készen volt ez a furcsa külön világ e világban, hogy az elmúlt száz esztendő alatt jóformán abból élt a magyar színpad, amit addig kirügyezett.

Már a külföldön újra fölfedezték Shakespearet, megünnepelték Moličre születésének századik fordulóját, a németeknél szinte minden falunak megvolt a maga színésztruppja és írója, a tetejükön Goethével, Schillerrel, nálunk ha lett volna, aki méltónak tartja rá őket, a tíz ujján elsorolhatta vón azokat, akik mégis hosszabb időt, éveket, évtizedeket töltöttek el azzal, hogy a német színpadról valahogy ellesett trükkökkel és átfordított, átcsavart darabokkal csalták ki a falusi, kisvárosi polgárok garasát, meg a természetbeli ajándékokat.

Mikor az első budai előadást 1792. ápr. 20-ra kitűzték, az a kisded, lelkes társulat már tudományt hozott magával. Ez a tudomány egészen egyéni volt. Minden színésznek volt valami a fejében, magányos alakot mind meg tudott csinálni. Főként a komikusok, akik amolyan kocsmai művészek voltak, s a ritterdrámába is bevitték a részeges kántort, aki a kancsóval úgy eldolgozott, és olyan mondásokat tudott, hogy a guta majd megütötte a röhögéstől még azt is, aki nagy A-t se tanult soha. De érdekes, hogy az első előadást nem tudták megtartani, mert nem volt, aki egy egész darabot rendezhetett volna velük. Azután kerítettek egy lengyel eredetű marhakereskedőt, aki vállalkozott rá, hogy betanítja őket, és május 5-re ez a mesteremberekből, kicsapott deákokból, szökött kántorokból, lezüllött birtokosokból rekrutálódott trupp megtartotta az első előadást és teljes sikerrel. A főurak és nemesek és nép döbögött és tapsolt, egyforma örömmel, hazafias tüntetéssel.

Mit tudtak ezek?

A magyar színészet igen sokágú, de én most csak a tiszta fajmagyar élet ábrázolásának fejlődését fogom végignézni, hiszen Ujházi képviseli a régi magyar alakok egyik utolsóját s egyben a modern színjátszás általános emberi teremtőinek egyik elsőjét a színpadon. Színészetünk a legújabb időkig, a magyar élet bemutatásában csak zsáneralakokkal dolgozott. Az emberábrázolásnak ez a legprimitívebb formája. Kikapni a furcsa figurákat, s azokat erősen kidolgozva típusokká tenni, ez a színészetben éppoly kezdetleges állapot, mint az irodalomban. Boccacciónál éppen úgy nincs semmi egyénítő karaktervonás, mint a japán Hanako művészkedésében. Kiesztergályozott kész dolgok ezek, amelyeket nem zavar az egyén milliónyi nyilvánulási lehetősége. A magyar színészetben volt cigány, zsidó, hajdú, falusi bíró, szolgabíró, vénkatona, csikós, betyár... Egy jeles színészünktől hallottam egy próbán azt a kifakadását: "csak meg tudok csinálni egy falusi kurátort!" Hát ezt tudták. Mégpedig nagyszerűen. A típust úgy kidolgozták, olyan részletekkel gazdagították, s ezeket a gazdagságokat úgy örökbe hagyták, hogy felszabadulásra van szükségünk, a zsáner tökéletessége alól, az emberi szabad élet felé. A magyar színészet a maga munkájának ezt a részét páratlan tökéletességre fejlesztette: a magyar zsáner alakokat. Ez annyira készen van, persze csak mechanikus tökéletességben, hogy ma is, összes színházunkban elsőrangú figurákat lehet kiosztani abból a régi típusraktárból, amelyet százötven évvel ezelőtt gyűjtögettek a masztikszos csuprokba a falun kódorgó ősdiátristák. Viszont ha egy új, mai figurát hoz egy író, olyat, akivel még nem találkoztunk a színpadon, egy olyan karaktert, amelynek csak annyiban van szüksége zsánerkellékekre, mint az esetleges ruhára: a legjobb színész is a legnagyobb zavarban van, hova tegye az alakot. Ha egy cigányt kell játszani, írhat az író olyan mondatokat, amit akar, írhat fonográffal, írhat a szívével, a színész föltétlenül belezökken az első szónál a Megyeri mozdulataiba és hangsúlyába, dikciójába.

Bizonyos, hogy a színészi és színpadi munka ezen a téren aránytalanul erősebb volt egy század alatt, mint az írói. A magyar faj színeit, hangjait, ma meglevő drámabeli érzéseit nem az irodalom teremtette meg. A magyar irodalom még máig nagyon távol áll a színpadtól. Nem tekintik az írók a színpadot olyan érvényesülési terrenumnak, ahol írói értékekkel lehet dolgozni. Versben, novellában, regényben, a legkiválóbb belső emberi értékeket termelték már, drámai műben legfeljebb ha véletlenül tárul fel lélekbánya. A drámaíró, még eddig csak a darabcsináló színvonalán akart maradni nálunk. Az összes sikerekben gazdag drámaírónk, kézműves szolgája volt a színészetnek. A legelső darabszerzők, már Simai Kristóf "a magyar Plautus" és kortársai, azokat a figurákat gyűjtötték egy színpadra, akik már ott éltek azon a színpadon. Kisfaludy Károly egyetlen új alakot nem hozott, mind élt már a színészeiben, mindannyit ő ismerte meg a színpadon, mint kész, élő figurát s nem ő helyezte oda. Szigligeti Ede tömérdek darabjában egy életképes figurát nem teremtett, mindannyi vagy utánérzés volt, vagy kész alakok tisztes beállítása. Csiky Gergely, Tóth Ede éppen úgy, mint Gaal József, sőt már Csokonai (bármilyen furcsának látszik is Csokonainál, aki sohasem látott színészelőadást), mind a színpadi rekvizítumok közül szedték az alakjaikat. És amilyen jó volt az alak, a figura, a külső karakter, mikor a kezükbe került, olyan jó vagy rossz maradt náluk is.

Ha a magyar színészet százéves históriáján végignéz az ember, azzal a különös érzéssel telik el, hogy az ismeretlen őskor az ásatag, a kiáshatatlan, feledésbe süppedt előidők annyi sok értékcsíráját termették meg, hogy az utánuk jövő száz évnek elég volt azokat kiérlelni. Mint ahogy a gyermekkorban mindent átéltünk, ami jellemünkben egy élet alatt napfényre kerül. Csupán az a remény lelkesítheti az embert, hogy ez az egész száz év, máig, ifjúkora a magyar színészetnek, s a magyar drámairodalomnak, és a következő századokban éri meg a férfikorát.

Ujházinak a kora a régi magyar színjátszásnak utolsó etappeje. Az, amely összeköti a magyar zsánerfestő színészetet az emberábrázolás modern, magas, művészi felfogásával. Ők még a teljes régi, gazdag fölszereléssel dolgoztak, mert azzal dolgozhattak is, s azon alig is változtattak.

Hiszen a magyar élet jellemző típusai az 1792-iki felvilágosult országgyűléstől a kiegyezésig alig változtak, ettől kezdve egészen a legutóbbi évtizedig lassú elkopással és szétszórt zsendüléssel haladtak át arra a modern életre, amelyet ma Budapesten s némileg a vidék nagyobb városaiban könnyű meglátni, de a földmívelő vidéken is kénytelen az ember észrevenni. A hajdani teátristáknak könnyű volt Mokány Bercit csinálni egy német junkerből, akkor a magyar élet sokkal szimplább és kijegecesedettebb volt mint ma. Ujházi már a Constantin abbéjából nem csinálhatott magyar papszakácsnés, szaftos kis plébánost, mint ahogy Megyeri mester habozás nélkül megcsinálta volna. Ez jelzi a kultúrabeli távolságot a két kor között. De az Ujházi Constantin abbéján mégis átparázslott a Megyeri, vagy inkább a Szentpétery magyar temperamentuma, bár Ujházi nem közvetlenül vette át a nagy elődök hatását. És ez a színművészet ama nemzetivé vált, becses, lelkekbe raktározott dinamikus erőit jelzi, amelyek egy egészségesen fejlődött nemzetet egész életen át fűtenek. Ujházi a legjobb erőmutatója a fiatal, egyszázados magyar színészetnek, mert ő az emberábrázolásnak éppen azt a faját csinálta, amely mindenkor legközelebb volt az egész magyarság lelkéhez.

A mi színi művészetünkben a magyar faj jelleme sajátságosan domborodik ki. Állhatatosan hiszem, hogy a magyar lélekben nincsen meg az a rendkívüli feszültségű intransigens életfelelősség érzése, amely a tragikai kitöréseket rakétaszerű sistergésben és dinamitbombaféle robbanásokban érleli meg. A világgal, sorssal, emberekkel, a vannal megbékült, közönyösségből és jószívből, tunyaságból és nemes lélekből, korlátoltságból és tágas humorú emberi érzésből fakad a magyarság világnézete. Aki a magyar fajt színpadi zsánerben akarja elképzelni, gondoljon arra, hogy a magyar ember szerepköre nem a tragikai hősé, hanem a kedélyes apáé. És valóban nem is voltak eddig igazi elsőbb rangú értékeink a színpadon, sem színészben, sem íróban. Sem nagy tragikusaik, sem nagy komikusaink nem voltak. Lendvai, Egressi, E. Kovács Gyula semmiképpen sem állottak művészetüknek olyan magasságán, mint Megyeri, Szigeti József, Ujházi a magukén. Sajátságos, de a magyar lélek ismeretével érthető, hogy nagy tragikáink inkább voltak, Kántorné, bizonyos nüanszokig Laborfalvy Róza, és teljes erejével Jászai Mari a világ legnagyobb színművésznői klasszisából valók. Azért mégsem ők képviselik az igaz magyar temperamentumot és lélekarányokat, hanem Blaha Lujza. Színdarabjainkban nem a Bánk bán a legjellemzőbb tükre a magyar életnek, nem is a Liliomfi, hanem a Kérők, a Csikós, a Falu rossza és effélék, amelyek irodalmi szempontból bizony nem valami elsőrangú művek, de legjobban egybefoglalják azokat a típusokat, amelyeket a magyar színészek a magyar életből vettek.

Éppen azért, mert színészek teremtették meg e figurákat, nagyon ötletszerű és alacsony képet kapunk rajtuk keresztül a magyar életről. A színész nem végezheti el az író munkáját, én ugyan a színészt éppen úgy művésznek tudom, mint az írót, de mind a két művészetnek más a célja, s az írásnak kell elöljárnia. Ebben a kezdetleges érvényesülési formában azonban, amiben ebben a pár évben volt a drámai művészet, a színész volt az anyagilag függetlenebb és erősebb, és ő diktálhatott tempót a drámaírónak. A színésznek exisztenciája volt a mestersége, amelyet napról napra gyakorolt s amelyből megélt. Az írónak alkalmi, véletlen és a kockázattal szemben, amelybe minden bukás került, igen jelentéktelen haszna volt a legnagyobb sikerből is. Amellett egy olyan meglehetősen egybekögült világban kellett harcolnia, ahol sem tekintélye, sem joga, sem érdeme nem volt. Ma is még isten őrizze meg a drámaírót attól, hogy olyan szerepeket adjon a színésznek, amelyet az nem talál a saját rutinozott, legolcsóbb megcsinálási módjához kellően fekvőnek. Ha a színésznek nem imponál az írás, ki tudja szedni a veséjét, és a színpad világításában teljesen kompromittálhatja a legnemesebb hangokat is. Az is igaz, hogy a színész a maga mesterségén belül hihetetlen ruganyossággal emelkedik fel az íróhoz. Félszóból elkapja a lendületet és továbbviszi, az abszolút helyes kivitelig. Így éppen annyira hasznára lehet az írónak, mint az író neki. Sőt igazi drámaíró nem is lehet más, csak az, aki a maga alkotta karaktereket színészeink képességein át tudja megalkotni. Shakespearenak föltétlenül a legkitűnőbb, intuitív tehetségű színészgárdával kellett együtt dolgoznia. És soha nem teremthetett drámaíró igazi jó alakot színész nélkül. Az író csupán az élet mélyebb és rejtelmesebb tartalmának kihozásában szuverén, a jellemek megjelenési módja csak a színész közreműködésével lehetséges, mégpedig nem utólag, hanem apriori.

Most már azt kell látnunk, hogy olyan színészgárdáink voltak, amelyeknél nemigen lehetett jobbat elvárni, ellenben a drámaíróink sohasem érték utol a színészeiket. Az állandó színészet kialakulása óta (1837 óta) három korszakot lehet elhatárolni: a Megyeri, a Szigeti József és az Ujházi korát. Az elsőnek Kisfaludy Károly, a másodiknak Szigligeti, a harmadiknak Csiky Gergely volt a jellemző drámaírója. Megyeri figuracsinálók rideg, kemény eszközeivel, Szigeti a belső meleg egyéniség emberi egyszerűségével, Ujházi a modern, már felvilágosult és az egyéniségek színárnyalataival alakító zsánerszínész emlékével él a színészet történetében. Egy-egy fejlődési fok, amely Ujházival már itt van a legtisztább modern törekvéseknél, csak egy fátyol még, amely köztünk és kora közt van. Ezért olyan drága s kedves nekünk az ő művészete és az ő művészi egyénisége: már ez a mienk.

Ma aztán egy új kor forrongásában van a magyar színészet.

Mióta a Nemzeti Színház elvesztette a hegemóniáját, s mellette két-három-négy-öt-tíz színház is van Budapesten, azóta e színészet éppen úgy fejlődik, s lassan, önmagában úgy átforr, mint az állandó színészet előtti vándorlásokban. Hajdan a magyar színészetnek csak egy problémája volt, amely magától, az életből állott elő: a vidéki magyarság életének megadása. Ez az egy színészeti munka volt csak, amelyet nem kapott készen a színház a külföldről hozott összes színpadi dolgokkal, s a magyar színészet valóban ezen a téren hozta meg legbecsesebb eredményeit.

Újabban azonban az élet maga, s vele a színművészet föladatai sokkal változatosabbá s bonyolultabbakká lettek. A színészek új munkát kell produkálnia éppen úgy, mint az írónak, ha a mai magyar életnek tükrét akarja adni.

Elhullanak az összes zsáner alakok, eltűnnek a vidéki élet megszokott víg vitézei. Hol van a részeges kántor, a zsidózó kocsmáros, a nyávogó cigány, a talpraesett paraszt. Eredj ki a legelső faluba, és próbáld megkeresni őket. És ha megtalálod, kedves kollégám, fordítsd el a fejed, és ne nézz az ittrekedt anakronizmusokra, hanem a többiekre. A mai néptanító sokkal érdekesebb alak, mint a harangozó-kántor őse, művelt ember, aki nem szolgál többé fidibusszal a földesúr pipájához, hanem egyebet tesz, amit jó lesz megtudni, mit. A mai zsidó, az többé nem zsidó, mi az, hogy zsidó? Rafináltan, művelt kultúrember - akinek az apját rosszul nézték meg, a mi jó, öreg komédiásaink, mikor azt hitték, hogy egy ragasztott pájesszel és hehentéssel végig karakterizálták. És hol a cigány? Abbáziában grófnők verekednek értük.

A paraszt, az pláne külön probléma.

Ki tud ma parasztot játszani? Mai parasztot. Senki. A régit igen, mert a régi paraszt egy színpadon csinált figura, amelyet valóságos életbeli vonásokkal igyekeztek életre galvanizálni. Gyenes, a Bor gazdájában, Rózsahegyi a Matyikban, Hegedüs a Herczeg kovácsában, Szerémi a Bródy medikusának falusi iparosában, a Magyar Színház ifjú tehetségei s az összes magyar színpadok értékes erői zseniálisan meg-megcsinálnak egy-egy parasztot a régiből újjá, a saját művészi képességükön olvasztva át az ősökről örökölt figurát, de a mai színezetlen, igaz, élő parasztnak egyetlenegy valakijével találkoztam a színpadon. Pethes játszott a tavaszon a Tömörkény egyfelvonásosában egy kubikosembert, vagy effélét: annál többet és nagyobbat színész nem produkálhat. Ez már nem volt többé a paraszt: ez egy ember volt, egy parasztember.

És ez az egész magyar színészet jövőjére megnyugtató perspektívát ad. A zsánerfigurák visszakerülnek oda, ahol valaha, a kocsiszínekben csapott őskabarékban megtermettek, a színművészet föladatai közé egyszerűen emberábrázolás formájában iktatódik be a paraszt, éppen úgy, mint minden más olyan alak, amelyet sajátos faji, társadalmi s életkörülményei kissé erősebben színeznek.

Az irodalom sokkal nemesebb korszakokon ment át, mint a színművészet s pláne a darabcsinálás, legújabban pedig a legnagyobb örömmel figyelheti meg akárki, hogy a fiatal, most jött és most jövő írók olyan nyers és biztos életérzékkel dolgoznak, amely szinte párologva teríti a könyv lapjaira a valóságos életet. Nem a tendenciózus naturalizmus az, amely éppen úgy stilizáló brutalitás volt, mint pl. a humorizálás álarca egy időben, vagy a szentimentalizmus egy más korban: hanem a meleg és szabadon folyó életnek lélegző folytatása az írásban, amely a legmagasabb foka a meseköltésnek. Ugyanezt lehet a színpadon is megfigyelni. Amit egy-egy nagy művész a legnagyobb sikerrel alkot meg szerencsés pillanataiban, az a fiatalság táncoló s hancúrozó tülekedésében szakadatlan ott vibrált: az új magyar élet egyénteremtő s mégis miliőt sugárzó ábrázolása. A színészet legelső korszakában mindig magyarosították a darabokat. Az idegen mesét, karaktereket és lélektani problémákat magyarra játszották ki: ennek a munkának az eredménye volt a magyarosságnak az a sok kincse, amit a színpad kihozott, sőt az irodalomba is bevitt. Ma ezt a szerepet az operettek és színészek végzik. Itt szabadon garázdálkodhatnak a finom electricitású fiatalok, s az ujjukból kirázva csinálnak meg olyan dolgokat, amelyek negyedszázad múlva megint klasszikailag túlélt igazságok lesznek.

Ignotus nem egyszer írta le, védte, magyarázta és variálta ezt az igazságát: a múlttal szemben csak egy kötelességünk van, az, hogy elfeledjük. Én viszont rendkívül érzem és igen hálásan konstatálom magamban és másban a múltnak minden fejlődési hatását s az örökbe kapott kincseknek legparányát is, a mai élet létrejöttében, a jövőnek kirajzolódásában. Most is tele vagyok azzal az érzéssel, hogy Ujházi nélkül még Rátkai, a Királyszínháznak kedves Rátkaija sem volna az, aki, éppen úgy, minthogy Ujházi Szigeti nélkül, és Szentpéteri nélkül s az országnak ma dolgozó ezernyi színésze nagy művész mintaképeik nélkül lélegzeni sem úgy lélegzenének, mint így, ahogy teszik.

És ezért hálás vagyok Ujházinak, s az ő gyökereiben minden nagynak, aki valamit teremtett, amivel nekem a nagy Ujházin keresztül ható, befolyásoló találkozásom volt.