Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 19. szám

Molnár Antal: Zenei renaissance

Élet és idő úgy vannak egymással, mint látás és fény, hallás és hang. Egyik sincs a másik nélkül, ha nincs idő, nem képzelhető élet, s ha élet nincsen, elesik az idő fogalma, melyet az élet teremtett meg. Minden lélegzésünk, szavunk jellemző arra az időpontra, melyben végbement. Minden eseményt az idő térképére vetítünk, hogy tájékozódjunk. Így érthető meg az a lázasság, mely a "most"-ot jellemzi, az embernek minden pillanatában "most" van, és ez szent fogalom, az élet fogalma. Nézzük csak az újságokat, hogyan tüzelnek a "má"-tól. Ezt az erős ma-érzést egyik nap a másiktól lopja el, és az elmúlt idők emlékheve a napok múltával mindinkább csökken.

A művészet sem kivétel, az örök változás törvényszerűsége alól. Mintha minden napnak megvolna a maga sajátszerű ismertetője, amelyet rányom a művészre, mint divat a ruházatot. Ezért van, hogy akinek fiatalon lüktető vére még minden friss szellőre reagál, szinte szégyenli a tegnapnak formáit, melyeken az elavultság szúja rág. Ezért felednek öreg művészeket, kiknek panasza odvas fák nyikorgására emlékeztet. Ezért volt minden nagy művész egyúttal, nagyon modern is, a nagyság ti. univerzális, nemcsak tökéletességgel, de friss körültekintéssel, tavaszi lüktetéssel is jár. Ezért hasonlítanak föltámadt múmiákhoz azok, kik régi kifejezésformák tökéletességét átvéve, azokban a mai tökéletest is látják. Nemcsak a szakáll nő ki, új eszmék, lehetőségek nyílnak az idő kaleidoszkópjában, és minden új nap, melyre ébredünk, új minőségek új csodája.

De az ember kíváncsi, tudni akarja, mit várjon a holnaptól. S jövőnk egyetlen kulcsa a múlt: csak abból következtethetünk a valószínűre, hogy miképpen volt mostanáig. Ezt teszi az is, aki a művészi tevékenység örök igazságait keresi, hogy elfogulatlanabbul és mélyebben merülhessen azoknak mai jelentkezésébe. Mérhetetlen kibővítése a szépről alkotott fogalmunknak, ha régi idők érzésvilágába lépve a mindenkori nagynak, kiválónak titkába tekinthetünk. A művek porlepte íveken, az érzések a temetőben, és mi visszasurranunk, titkon hallgatódzunk a templomok ajtaján, és halljuk fátyolozottan az éneket, az orgonát. Látjuk elmosódottan a könnyezve távozó nőket, a heves művészifjakat, kik már a "holnap" zenéjéről ábrándoznak. Elszállunk Rómába, meglepjük Palestrinát, amint új szépségeket árasztó, fiatal harmóniáinak hatását élvezi, Pergolesit, amint haldokolva írja Stabat materének örök szerelmű hangjait, Astorgát a kolostorban, hol a zene varázsujjai simítják megzavarodott lelkét, Hasset, amint Lotti Crucifixusában minden ideál ideálját hallja... és így sorolhatnók tovább. - Ez volna az első nagy haszna e kutatásoknak: megkeresni a művek hatásának gyökerét, megtalálni az egész más ízlési föltételek mellett készült munkában is azt a magot, mely nem az akkori embernek, hanem az embernek szép. Így kapjuk aztán minden változás ellenére is az örök fonalat, az örök emberinek mindenünnen kikiáltó hangját. Nemcsak az a közös a mai és az eddigi zenében, hogy egy nagy vonalnak, haladásnak tagjai, hogy az újabban a régi hagyatéka és a régiben a későbbinek magja természetszerűen benne van, hanem az az érzékfölötti mindig-egy is, mely az emberrel a szépet, élvezetest közli. A szép állandó fonalának meghúzására kell a renaissance.

S ez annál nehezebb, minél messzebbre vágyik a visszatekintés. Próbáljuk a zene történetét egy városéval összehasonlítani, hol szakadatlan munka folyik, a lakosság pedig csupán építészekből és építkezőkből áll. Ami ma tetszik, holnap már csak tűrhető, holnapután már egy kis változtatást kell elviselnie, negyednapra szűk lesz, vagy túl széles, szóval elmaradhatatlan az átépítés. Ide térjen valaki húsz év múlva vissza! S idővel nemcsak a díszek, a házak, de az utcák, terek is cserélődnek, dobálódnak, úgyhogy csak a föld marad ugyanaz. Az anyag? - ahhoz is ezernyi idegenség kerül távol országokból. Így járnak a zenével is, csaknem minden közösséget elvágott a szempontok változása. Nem komplikáltabb, hanem más-más milyenségű lett a zene. Az idegrendszernek más-más beállítása kell a különféle zenék hallgatásához.

A régi vokális zenét az opera és a harmonikus gondolkozás fejlődése tette elavulttá. Az olaszság vére hajlékony operaáriák mellett kezdett pezsdülni, mindinkább elhallgattak a régi kórusok, s csupán bús emlékezésként zengettek a sixtini kápolna félelmesen fölmorajló hangjai. És itt világosan jelentkezik ama igazság, hogy az elhagyott zene nem fejletlen az újjal szemben, hanem az anyagi világ forgatagában végbemenő folytonos változás kicserélődéseket ad, szempontváltozást, más fajtáját a hallgatásnak. Mert tökéletesebb, örökebb, befejezettebb művészet nem képzelhető, mint a XVI. század énekes-zenéje. Az opera, a harmonikus gondolkozás fejlődése, a hangszeres zene új módozatai ismeretlen kábulásokat hoztak, új életörömet, mélységet, fájdalmat stb., de nem adták soha többé a valódi vallásos érzésnek azt a naivan fönséges egyszerűségét, a megtisztulás utáni vágyakozásnak azt a könnyekig ható éreztetését. Bizonyos, hogy a dogmatikus szigorúság levetésével a zene is föllélegzett, közelebb lépett a sokaság lelkéhez, de ezzel egyúttal örökre búcsút vett valami szintén nagytól, szükségszerűtől és a legmélyebbről fakadótól.

A világ folyásának állandósága nem enged meg pontos és szigorú elhatárolásokat. A jelenségek egymásba nyúlnak, és minden szilárd pont önkényes, későbbi belemagyarázás. Csak általánosságban, tájékozás végett szabad két nagy világnak a határát megkovácsolnunk: a régiét és újét, azét, amely nagyjában a mai idegzeté, s azért, melyet mintegy ki kell ásni a feledésből. Mióta Bach atlasi ereje a német csillagot zenénk egére emelte és beláthatatlan mezőket nyitott meg eljövendő mestereknek, keletkezett az új világ, melynek fordulóján Bachot kétarcú istenségnek látják, amint egyik szempárjával a régi zene fényét beszívja, másikból pedig az újnak sugarait lövelli előre. Két hatalmasan kifejlődött technika ez: a szólam-önálló (kontrapunktikus) énekes zene iskolája és a harmonikus hangszeres zenéé. Miénk az új, még most is épülő, csillogó palota, a másik az ódon, betetőzött, de széles és remek épület, mely oly magas, hogy nem kell behúzni a fejet, ha belelépünk: ez a németalföldi, olasz, német és francia zene ifjúkora.

A történeti fölfogás eredménye az egyesületek, szaklapok, kiadók, előadók fokozott és vállvetett munkája. Ami nem is oly régen még csak kivételesek különös élvezete volt, ma már mindenkié lehet. Templomok, zenetermek mind több és több helyet biztosítanak a régóta elcsendesült hangoknak, a hallgató pedig úgy érzi, mintha varázslás folytán a múltba csöppent volna valósággal. A hangok átadják koruknak egész művészi ihletét, és a leghevesebb újszerűséggel hatnak. Vajon tudna-e a jövő zenéje nagyobb meglepetéssel, mélyebbre markolással hatni ránk? S éppen itt, ez újszerűségben találjuk a renaissance másik fősarkalóját.

Azáltal ti., hogy azóta évszázados változáson ment át a muzikalitás, úgy járunk e régi darabokkal, mint mikor a tenger fenekéről fölhozott, régóta ott nyugvó tárgy színt változtatva kerül a napvilágra. Bármennyire igyekszünk is a megfelelő ideg-beállítást alkalmazni, már nem azért és azt fogjuk szépnek találni, amiért és amit az akkori hallgatók, hanem a mai fül eredményeibe kapcsolunk mindent. Ide vág az a jellemző fölkiáltás is, mely a régi darabok élvezői részéről oly gyakori: "milyen modern!" Mert újnak, különösnek hallják, és önkéntelenül is úgy veszik, mintha a mai eredményeken épültek volna, az ember nem képes más lenni, mint a jelen perc gyermeke, mindent, ami érinti jelenünket, a "most"-nak színe fest meg. Mennél kevesebb köze van ama elfelejtett darabnak mai zenénkhez, annál több helye van a pótolásnak, a mai idegrendszerbe való illesztésnek, mennél kevésbé azt élvezzük benne, amire szerzője annak idején a súlyt fektette, annál modernebbnek halljuk, mert annál többet teszünk hozzá a magunkéból. Így kerül a renaissance a modern komponista íróasztalára: a réginek újszerűsége modern színeket kölcsönöz neki. Sose feledjük, hogy ez a fölelevenítés nem a régi hangulat új életre keltése, hanem régi lehetőségeknek új keretben való, velejéből kiforgatott újszerűsége. A francia zene új nagy lendülete innen is táplálkozik. Brahms is hasonló tanulmányokról nevezetes. Így lesz a komor egyházi skálák használata újszerű pikantériává, esetlen kontrapunktika meseszerű hangtalálkozások eldorádójává. A manapság erősen szaporodó "primaire"-ek (kezdetlegesek) látszólagos egyszerűségük finom rafinériájába göngyölítik a nyers elemeket. A primitív elemek kitűnő eszközei a modern primitívségnek, mely mai, komplikált lényegeket kíván egyszerűsítve, szinte naivan kifejezni. Látható, hogy ismét előáll a színváltozás: a modern élet motívumaként új, tőle egészen idegen eredmények egyszerűsítője-, hűtőjeként jelentkezik a valamikor egészen mást jelentő régi zene. Mint minden kezdetleges, úgy ez is adhat nyers erőt, határozottságot, de könnyen lehet nyávogó túlérzékenységnek is elősegítője, mint néhány új francia szerző bizonyítja.