Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 18. szám · / · Disputa
A mindkettőnktől egyformán nagyrabecsült újság, a Nyugat fölösleges molesztálása volna fórummá tenni az "idézőjel"-nek nyelvtani, akadémikus vagy stilisztikai, "egyéni" értelemben való használhatása ügyében. Inkább teljes felelősség mellett sietek kijelenteni, hogy a Szász Zoltán könyvéről szóló ismertetésemben tényleg nem idéztem néhol "teljesen szó szerint", s hogy ennek oka az a bizonyos helyeken túlzó részleteskedő modor, mely a szóban levő könyvnek sajátja, s melynél fogva bizonyos ott kifejezett elvnek vagy nézetnek szó szerinti visszaadása egész oldalakat venne igénybe, ami a nyugatbeli "Figyelő"-k átlagos terjedelmét messze túlhaladná. Az én idézeteim ilyen értelemben tehát összevonások, esetleg aláhúzások is, sokszor nem böngészhetők ki ugyanabban a szóvonzatban a szövegből, s egy-egy letompító, óvatoskodó fokképző vagy határozó könnyen esik, hogy elmarad belőlük. Hogy az idézés ily módja mellett az mennyiben teljesen jóhiszemű, értelmes, becsületes tendenciájú visszaadás, vagy mennyiben szándékosan gonoszkodó, aljas ferdítés vagy a nemértés hamisítása - ez, ahogy az ékszerkereskedők szokták mondani: "tisztán a bizalom dolga" -, az író és a közönség részéről egyformán. Szász Zoltán leveléből látom, hogy megcsalódni vél belém helyezett bizalmában, melyet nekem előlegezett, mikor a Nyugat szerkesztői szokott udvariasságukkal tudatták vele, hogy könyvéről én fogok a "Figyelő"-ben megemlékezni. Ami a közönséget illeti (s ez ellen, hiszem, Szász Zoltánnak sem lesz kifogása), melegen ajánlom, hogy vitánkban méltányosan dönthessenek. Jóhiszeműen ajánlhatom ettől eltekintve is, mert (amint ezt az emlegetett "Figyelő"-ből kivehették) meggyőződésem, hogy a könyv elolvasása jóleső órákat és gondolkodásbeli nyereséget jelent. A szerzőtől csak azt szeretném kellő tisztelettel megkérdezni: kevésbé sértőnek érezné-e a neki (szerinte hamisan) tulajdonított kijelentéseket, értelmezéseket a szerencsétlen macskakörmök ortográfiai jele (a kifogásolás e tetszetős ürügye) nélkül?
Most pedig reputációm érdekében mégis kénytelen vagyok Szász Zoltán könyvéből néhány idézetet teljesen szó szerinti, nyelvtani pontosságú értelemben idejegyezni. Előre megjegyzem, hogy ezek megválogatásának mostani szempontjai nem kritikai többé, hanem egyes egyedül a magam igazolása, s csak annak bizonyítására vonatkozik, mennyire nem hamisítások lényegileg, értelmileg az én összevonásaim.
Tehát:
"A szerelem nem más, mint nemi ösztön + barátság!" (20. old.) "A nő szívesen szenvedi el a férfi fölényét (135. old.), legjellemzőbb hódolási cselekedete a kézcsók, melyet a szeretett férfi kezére nyomni szokott. (133. old.) - Mi különbség lényegileg a "szívesen szenvedi" és "számára a függés öröm" kitételek közt? Mondanom sem kell, hogy a szöveg egész értelme az említett fejezetben e második, erősebb kitételt kívánja összevonásként. - "Az a gondolat, hogy a szeretett férfi más nőt is bír, számára nem oly gyötrelmes, mint a férfi számára" (a megfordítottja) - és "a nő féltékenysége csak akkor válik élessé, ha veszélyben forog részesedése egy férfi kegyében..., míg a férfié a nő teljes bírására vonatkozik." (176. old.) Rosszhiszeműség-e, kérdem, az a véleményem ezek után, hogy Szász az igazi féltékenységet megtagadja a nőtől? - "A férfi testi szépsége iránt a nő kevésbé fogékony (124.), mindenütt hallható annak hangoztatása, hogy a férfinak nem kell szépnek lenni, elég, ha férfias, erőteljes!" (1226.) Itt, bevallom, elmaradt néhány "inkább", "kevésbé" stb. fokhatározó, milyenektől különben hemzseg a könyv. Viszont az én szembehelyezkedő véleményem a frázisoknak e lefokozottságával is megáll. Azt vitattam, hogy a nőnek legalább olyan fontos a férfi külső megjelenése, mint a férfi számára az, mit ideológiája "női szépség"-nek nevez.
Szeretném a helyet kímélni, de egy idézetet elengedhetetlennek látok még. A 98., 99., 100. oldalak tartalmából veszem ki a tőlem telhető legbecsületesebb jóhiszeműséggel a következőket.
"Mit tegyen tehát az, aki akár a saját, akár valamelyik hozzátartozójának avagy barátjának szerelmét (viszonzatlant) akarja elhervasztani, széttaposni, kisöpörni?... Bűvös igéket, rövid ráolvasási formulákat nem lehet jóhiszeműen ajánlani..., lehet azonban bizonyos lelki narkózisról szó. Egyik legcélszerűbb eljárás az, amit elleneszményítésnek lehet nevezni. Ez természetesen nem történhetik másképpen, mint a szeretett lény jó tulajdonságainak árnyékba borítása, és tökéletlenségeinek éles megvilágítása által... Ezzel együtt, vagy ezt támogató segédcsapatként fel lehet vonultatni magának a szerelemnek rideg, sőt elítélő kritikáját... Fel lehet vonultatni végül a kiirtandó szerelemmel szemben egy ellenszerelmet... Hogyan kapjon a szerelmes, vagy ennek lelkiorvos egy ilyen kísérletre alkalmas lényt..., ez oly mértékben gyakorlati kérdés, hogy itt nem tárgyalom. A viszonzatlan szerelem tökéletes gyógyítását nem is garantálhatja semmiféle elmélet."
Íme, a fenti idézet nyelvtanilag hű most, csak éppen még mindig nem teljes, mert a szerző igazán nem kívánhatja, hogy azt a 3-4 oldalt, amin e gondolatmenet szétterjed, a Nyugat e helyen egész terjedelmében hozza. Én azt írtam az ismertetésben: "Végy egy kanálnyi elleneszményítést s két adag ellenszerelmet! Hát ebben csakugyan volt némi csipkedés, nyilvánvaló kritikai éllel, mert a fenti fejezet, illetve ez a része valóban nagyon nem tetszett nekem. Ez az ominózus "evőkanálnyi" malícia tán egyetlen és legfőbb rosszalkodásom Szász Zoltánnal szemben.
Azonban: "Maga a könyv él és beszél tovább!" ezt remélem, elég pontosan idéztem. Az író általam annyira méltányolt belső komolyságára vall e kissé túlzott, de tiszteletreméltó érzékenysége, mely azt mutatja, hogy műve meggyőződése szerint túllépi az irodalmi csevegés, vagy kevésbé igényteljes leíró olvasmány értékhatárait. A jelen válaszom - ismétlem - nem akar további kritikai kontroll lenni, s mikor az ügyet a magam részéről befejezettnek tekintem, szeretném, ha ezt Szász Zoltán nagyrabecsült írótársam neheztelése nélkül tehetném.