Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 18. szám · / · Figyelő

Molnár Antal: Schubert-miniature

A nagy klasszikusok után Schubert volt az első, aki velük egyenrangú képességgel új hangot talált. Az új hang, melyet a romantikus zene első virágzásának neveztek el, úgy állott elő, hogy a főhangsúly melodikus és harmonikus ingerekre került a formai tökéletesség helyett, melyben viszont a klasszikusok látták a legfőbb célt. Schubert tudta és mondta, hogy Beethoven útjain már nem lehet többet elérni, de megérezte, hogy egyéb utak is vannak. Az új melodikát, melynek káprázatos érzéki ingere teljesen a maga számára foglal le minden figyelmet, úgy fejlesztette ki ösztönszerűen, hogy rengeteg dalt írt, és így számtalan költi hangulat melódiáját kutatva végül is eljutott a két nagy szimfóniáig, a nagy kamarazeneművekig, a nagy zongorakompozíciókig, az es-dúr-miséig. Végső célja ("das Höchste") az abszolút zenei formák fölfrissítése volt, a dalokat - egy nyilatkozata szerint - csak előkészületnek tekintette, iskolának, melyben az új hang számtalan lehetőségét kitanulja. A klasszikusok dalai úgy készültek, hogy adott formák fűzőjébe kényszerítették a szöveget, mely egy tetszetős melódia ruhájában tökéletes bábként feszengett. Vagy olyan szövegek voltak tehát ezek, hogy nem is akartak egyebek lenni tölteléknél, vagy pedig az előre meghatározott formakényszer közepette sokat vesztettek eredeti sajátságaikból. Schubert nem vetette ki a versre egy kész iskolának hálóját, őt maguk a versek nevelték, azok hangulata, azoknak minden szava külön drága volt neki, és a zenei forma, mely ezen az úton előállott, a költői terv hangulatából lépett elő. Nem melodikus alakítóképzeletére húzta rá a szöveget, hanem a vers ritmusából és gondolatritmusából kihúzta a benn szunnyadó, rejtett zenét. Hogy mennyire a nemzeti eszmében gyökerezik a romantika főereje, itt is kitűnik: a nemzeti nyelv ritmusából, a nemzet legszebb lelkeinek poéziséből lép elő az új melodika. Hiába inti Salieri, a régi iskola copf-tulajdonosa, melynek Goethéje van, melynek ősidők óta várakozó titkos zenéje szólítgatta, hívta a költők szócsövén keresztül. Hol a költő hangulata a nagyszerűbe lépett, ott ráterítette a mélységek melódiáját, hol finom könnyedség játszott a szívekkel, ott tündérek zenéjét csalta ki, hol az egyszerű néplélek szólalt meg, oda népies zamatú dallamokat szórt. Népiessége a Weber-félének némileg az ellentéte tehát: Weber elleste a népzene sajátságait és alkalmazta őket, Schubert új népies hangot alkotott a versek hangulatából, ő maga volt a népszellem, mely teremt. Dalait még óbudai svábok is éneklik, ábrándos tűzzel, földszagú erővel. A korban rejlő nemzeti, népies irány, a költészet nagy föllendülése párosodott Schubert impresszionista és nőies lelkével. Az új stílust egy újfajta zenész, a költeményekben elmélyedni tudó, irodalmár-zenész tudta csak megteremteni, ki a polgárság köréből az intim elmélyedést, a kedélyes együttlétek melegét, a lelkes összetartozás ábrándos hangulatait vonta a művészet szférájába. A hit, bizalom és határtalan lelkesedés világa az, melynek lakói ennyire bele akarnak merülni a versek hangulatába, a kissé pedáns, idealista "Vormärz" levegője simítja meg képzeletünket. És ott áll benne Schubert, a gondolkozó, ragaszkodó, lelkesedő idealista, dalol, dalol, hogy feledje az élet igazi képének keservét, és mikor a képzelt szépségben, a hitt varázsban csalódik, ráveti ábrándos, megtört szemeit a barátok bizalmas körére, hogy egyesüljön velük a művészet örök, nagy nyomorúságának megértő mosolyában. Az impresszionistaság, passzivitás, nőiesség az, mi Schubertet elsősorban mások hangulatainak utána érzésére utalja, de ugyanez a tulajdonsága jellemző a német romantikának egy bizonyos fajtájára is, mely a Weber-félének sokban ellentétese. Weber a tett embere, világfi, színpad-lovag, Schubert a reflektív, elálmodozó, csodaváró, örök-fiatal lelkű csoportnak bálványa. Az életben ügyetlen, és amennyire képtelen reális érdekeit védelmezni, éppoly heves energiával merül mind mélyebbre az ideálba, a megfoghatatlanba. Éppen ezért nem egyedüli képviselője ő a zeneromantika kezdetén föltűnő német diákszerű, éjjelező, szerelmes, holdvilágos művész-típusnak, hanem az egyik szélsőséget testesíti meg, az életre nem való, magábavonuló, reflektív, hatalmas érzésű, de érzéseiről sohasem beszélő, minden tragikumot és gyönyört a képzeletében kiélő ébrenálmodóét.

Irodalom. Ajánlatos W: Klatte-Franz Schubert (Die Musik c. gyűjtemény 22-23.) és P. Marsop-Franz Schubert, ein Zukunftskomponist (Musikalische Essays 1). Megértő és gondolkozó fők.