Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 17. szám · / · Figyelő

Bárdos Artur: Schildkraut

Schildkraut otthagyta Németország első színpadát és varieté-színész lett. Schildkraut otthagyta az orfeumot és Európát, és kiment Amerikába, és a New York-i jiddisch-színházban zsargon-színész lett, majd átvette ugyane színház igazgatását. Schildkraut megtanult angolul, és angolul játszik New Yorkban. Schildkraut visszajött Berlinbe, és elszerződött operettszínésznek. Schildkrautot óriási gázsival moziszínésznek szerződtette a berlini Union filmtársaság.

Ez pedig nem az összes ma elképzelhető színészreszortok elméleti felsorolása, hanem egy eleven embernek tényleges, testtel, lélekkel, inakkal és idegekkel megfutott hároméves pályája. A legutóbbi fordulatot a napokban olvastuk valamennyi újságban, és mégis igaz, mert Schildkraut gyorsabban megcselekszik bármely fordulatot, mint amennyi idő alatt egy reklámhírt kigondolni és megfogalmazni lehetséges.

Három év előtt egy müncheni éjszaka veszedelmes helyen hozott össze Schildkrauttal: egy kis éjjeli mulatóban, amely cigányban és italban nem, ellenben a zárórának nevezett intézményben végzetesen szűkölködött. A hely és az eset, persze, nem is Schildkrautnak volt veszedelmes, ő egészen a helyén volt, csak éppen hogy alig fért bele, és a finnyás iparművészettel berendezett kis helyiségből egy pillanat alatt szennytől patinás Auerbach-pincét varázsolt elénk széles vidámsága, de szabadulni onnan nem lehetett. Egy perc és csak nekünk muzsikált a cigány, akit Schildkraut magyarul üvöltve buzdított - a felesége valami homályos magyar-szerb eredetet szokott kimutatni, és ő e réven és nyilván a cigány kedvéért, tartja a rokonságot - még egy perc, és már harcban álltunk a többi asztalokkal, melyek eleinte csak elnézték az exotikus mulatozást, de hamarosan megelégelték, és visszakövetelték a cigányt. Schildkraut oda se neki, reggelig nótákat bömbölt, öntötte magába az italt, és feltartóztathatatlanul összecsókolt mindannyiunkat, még a feleségét sem véve ki.

Felejthetetlen volt ennek a pusztíthatatlan őserőnek a tombolása, aminthogy teljes érdeklődéssel és fáradhatatlanul kísérem azóta is nyomon, a kommünikék tömegén keresztül, kalandos és páratlan pályafutását. Igazabban, nem is azóta, hanem amióta, sok nagyszerű alkotása közben, Mefisztót játszotta, Goethének rosszul (a szigorú, intenció-őrző német kritika meg is buktatta), de olyan felejthetetlen ős-állatisággal, hogy éppen olyan mély, a múltban elvesző összefüggésekre éppen oly megdöbbentően rávilágító hatást tett rám, mint a mi jeles csimpánzpéldányunk az Állatkertben. Ez nem kisebbítés, és bizonyos vagyok benne, hogy Schildkraut nem is venné annak, mert ő teljes tudatossággal - ha nem is jogosan - ezeket az ősállati, atavisztikus vonásokat akarta kihangsúlyozni a tagadás ősi szellemének ekként anyagiasított és - neki ez volt a fontos! - színészi, ábrázolási eszközökkel megmarkolható lényéből. Az Auerbach pincéjében - ott az igaziban - félméternyire lógott ki a nyelve, mikor a cimborák disznólkodásában mutatta be a "volles Menschenleben"-t Faustnak, és fizikai kéjérzés látszott rajta, mikor mehetett, sőt uszíttatott, a leányt keríteni.

Éppen ez, hogy mindenekelőtt - sőt legtöbbször mindenekfölött is csak - testiséget, de gyönyörű, őserejű testiséget ad minden szerepének, ez teszi Schildkrautot a legszínészebb színészévé Európának, és bizonyosan - ez az ősi, szinte állati emberiesség hidat ver az óceánon is - Amerikának is. Vannak, nemcsak előkelőbb, de csakugyan nagyobb, egyetemesebb, összefoglalóbb erejű színjátszók Schildkrautnál, de igazibb egy sincs. Ez az, ami ezt az ősszínészt az egész világon a legnagyobb könnyűséggel tolmácsolja, ez az, amivel ez a török eredetű zsidó németül, angolul, zsargonul sőt némául is megérteti magát. Mellette ma még csak egyet tudok ilyet, ennyire színészt és ennyire temperamentumot, a Schildkraut régi gazdáját: Reinhardtot, akinek minden rendezői alkotásában tulajdonképpen a fékezhetetlen, örökké játékos színész tombol, akinek soklelkű lelke egyszer meghitt kis színház-templomok halk, finom árnyalású dialógusaiban suttog, másszor az arénák ezertorkú tömegéből harsog ki, és nem győzi magát egyetlen előadás száz karakterében kiélni, kifárasztani.

Régen, a színjátszás legrégibb és mégis legfejlettebb korában, mikor színész és író egyet jelentett, vagy az író a színész improvizáló ösztönére bízta a szerep vonalait, terjedelmét és rangját, akkor még talán egyetlen szerepébe is belefért volna Schildkraut. Vagy még sokkal régebben, az ősi erdőnek egyetlen vihar-bacchanáliájában is ki tudta volna tombolni magát (láttam a Lear erdőjelenetében - talán erre gondolok -: félelmes volt!). Most, hogy szigorú szerzők, szerepek és műfajok vannak, most kénytelen a színészreszortok minden skatulyáin átvergődni, végigtombolni két világrészt, és több nyelven eljátszani minden szerepet, amelyben egy szőrös fauni mell teli erejéből hahotázni és zokogni lehet.