Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 15. szám · / · Disputa

Bárdos Artur: A nyári múzsa.

Egészen kis osztrák provinciákból, talán Linzből vagy Klagenfurtból, de az is lehet, hogy Bécsből vettük át valamikor a nyári múzsa fogalmát. Az bizonyos, hogy Németországból már kevésbé vehettük, Párizsból vagy Londonból pedig még kevésbé.

A nyári múzsa olyan kedves szimbólum, hogy a színházdirektoroknak csak az fáj, hogy nem lehet a télbe is áttelepíteni. A nyári múzsa a felszabadulás forradalmi jelszava, amely felment az irodalom, a színházművészet, a jóízlés és a szemérem terhes kötelmei alól. Ez a lenge istennő mindent megenged és mindent megbocsát, és még csak orvosi felügyelet sem bénítja demokratikus jóságát és nyíltszívűségét.

Hogy enciklopédikus alapossággal a nyári múzsa fogalmának körét is kimerítsük, hát idetartoznak még: a nyári szerző, a nyári primadonna, a nyári kritikus, az uborkasaláta és a rántott csirke társfogalmai is. Ezekből a fogalmakból táplálkozik aztán a nyári kritika frazeológiája. A nyári kritika is egyike azoknak az intézményeknek, amelyeket a színházdirektorok annyi kegyelettel szeretnének télbe és kőbe átfaragni. A nyári kritika ugyanis a leglangyosabb zefír, a legenyhébb délövi klíma, a legemelkedettebb filozófiai csúcsok derűs bölcsessége és a legjóságosabb tolsztoji emberszeretet. Mindig nyári igénytelenséget és nyári jókedvet emleget, pontosan megállapítja, hogy melyik darab jó uborkasalátával és melyik rántott csirkével, végül a nyári primadonnát - ezt már nem mindig szigorúan tolsztoji szempontokból - protegálja.

És talán van abban valami belső és jellemzően kivetődő igazság is, hogy Pestnek ilyen a múzsája nyáron. Mivelhogy a nyár nagy leleplező. Az embert és családi otthonát is sokkal alaposabban meg lehet ismerni nyáron, a kevesebb ruhán, függönyön és szőnyegen keresztül, mint egyébkor. Télen nem vicc magas gallérban, kemény fehér ingplasztronban és kabátban járkálni otthon, a szép formákat és ilyen dolgokban való igényeket - már akinek vannak és akinek ezek fontosak -, tessék nyáron megmutatni, amikor kétségtelenül jobban esik ingujjban, kabát nélkül ülni az asztalhoz. Lehet, hogy Pest is akkor vetkőzik le, akkor mutatja meg igazi formáit és igényeit, mikor melege van és a nyári pongyolaságai jellemzőbbek, mint téli esztétikájának magas - nem is olyan magas - gallérja. Lehet, hogy Pestnek ez az olcsó bájakat osztó, nyári múzsa az igazi szerelme.

Lehet, de nem valószínű. Csakugyan ez kellene Pestnek, az erőszakolt viccek, a még télvíz idején agyonkrokizott aktualitások és a kimustrált kuplék e félszeg műfaja, ez a se hús- se hal-eledel, ez a bárgyú és híg kotyvalék? Nem így ismerem én ennek a városnak a gyomrát! Ez a nem éppen szubtilis szerkezet a jól megfűszerezett, tartalmas és kompakt eledeleket szereti. Ha léhaság, ha vicc, akkor is legyen benne selle et poivre és legyen új, először tálalt, igazi pikantéria. Ha attrakció, akkor legyen sok és drága és legjobb, és vérezzen el rajta egy direktor, de egy igazi, bővérű, ne csak egy olyan vékonypénzű, szegényes szenzációkat kigondoló, nyári direktor. Nem, ez a város nem egy naiv kedély, lakói között is legföllebb csak kettő akad ilyen: a nyári szerző és a nyári direktor.

De ezen a pszicho-gasztronómiai mérlegelésen túl, a legszárazabb statisztikába is belemegyek annak a bizonyításában, hogy ennek a nyári műfajnak nincsen publikuma Pest-Budán, és nem riasztanak vissza a nyári kommünikék, ezek a szerb-ízű hadijelentések sem, melyek feltétlenül zsúfolt házról és a jegy nélkül távozók százairól számolnak be, napi 30-50 korona bevétel esetén is. A nyári kommüniké ugyanis szintén a nyári múzsa társfogalmai közül való, és abban különbözik a télitől, hogy míg az legalább bizonyos relációt tart fenn a tárgyi igazsággal, addig ez, tekintet nélkül még erre a relatív igazságra is, kizárólag szuperlatívuszokat alkalmaz. Bizonyos mindezekből, hogy a nyári műfajnak meglévő, egészen kis közönsége is: mesterséges tenyésztés és nemhogy szaporodásának, de fennmaradásának sincsen egészséges talaja. Művészetbeli kifogásokkal nevetséges volna fegyverkezni ellene, ezért kellett legalább gazdasági - kereslet-kínálati - alapjait kitapogatni. Ez volna az egyetlen helytálló mentsége: hogy kell, hogy tradíciókban vagy a néplélekben gyökerező szükséglete ennek a városnak.

De hát kétségtelen, hogy nem kell, amiből továbbá az következik, hogy akkor tehát más valami kell, vagy legalább más valamit lehetne szükségletté fejleszteni, más, termékenyebb és jobb dolgoknak a gyökerét lehetne a pesti nyárnak ebből a szempontból gazdátlan humuszába beleereszteni. Úgy gondolom, hogy hát itt van ez az egész nagy nyár és hozzá majd egymillió szórakozásban szűkölködő ember - ha nincs is hozzá egyebünk, német jóindulatunk, francia tradíciónk és angol pénzünk -, de mégis, ez már talán magában is elég fertilis lehetőség volna ahhoz, hogy valami okosat, művésziekben és kétségtelenül anyagiakban is, okosat kezdjünk.

A nyárnak, csakugyan, valami felszabadulásfélét kellene jelentenie, de nem rászabadulást az ízléstelenségre, hanem megkönnyebbülést a téli szezon kicsinyes, rövidlátó aggodalmaskodásaitól és megrögzött szórakozási formáitól. A nyár a vállalkozás, a kísérletezés időszaka, kellene, hogy nemcsak a művészi élmények nosztalgiásait, hanem a mi sűrű vérű vállalkozóinkat is megmozgassa. Talán éppen az ő számukra nem fölösleges megállapítani - hiszen nálunk minden vállalkozási kedvnek valamely külföldi siker a megmozgatója -, hogy a külföld tele van ilyen nagyon is prosperáló, nyári művészi vállalkozásokkal. Németországnak kisebb és nagyobb városaiban csak úgy hemzsegnek a minden fajú és rendű Festspiele-k, Wagner-, Mozart-, Richard Strauss- és Shakespeare-ciklusok (mindegyiknek valami nemzeti-önérzeti alapot, ünnepi alkalmat találnak, és majdnem mindegyik a művészetnek használ) egymást érik a Freilicht-theaterek, a marionett színházak, a művészetnek már ritkábban, de az idegenforgalomnak mindig javára szolgáló passzió-játékok, a ritmikus tánctornaelőadások stb. stb. Münchenben egymagában úgyszólván minden megtalálható, de München is megtalálja bennük a maga számadását, nyári idegenforgalmának hallatlan - szemünk előtt végbement, mesterséges - föllendülését. Berlinnek úgyszólván összes színházát ilyen kísérleti célokra bérlik nyáron (ez csak igazán tiszta haszna a színház vállalkozójának), nyáron vannak ott a Wedekind-, Strindberg- és egyéb ciklusok, holott éppen Berlint a téli szezon is erős túlprodukcióval meríti kik aztán ott van Bayreuth, Hellerau, Oberammergau és még egy csomó apró város, melynek nevét Amerikában is jobban tudják, mint Szegedét, Debrecenét, sőt talán Budapestét is, holott ez ünnepi cécók nélkül éppoly kevéssé tudnák, mint Budakeszit vagy Vácét például. Franciaország apró városaiban is szabad ég alatt adnak elő antik tragédiákat a Comédie elsőrendű színészei, és Párizsban júliusban még virágjában a szezon, nem is szólva a mindjobban szaporodó speciálisan nyári vállalkozásokról. London pedig bizonyítéknak már nem is igazságos, mert hiszen ott éppen nyáron van az, ami nálunk télen van, igaz, télen sincs azért kevesebb, mint nálunk.

Ismerjük a pesti téli szezon sivárságát, magánszínházaink rövidlátó üzleti szempontjait, állami színházunk torz - és sikertelen - ambícióját, hogy e magánszínházaknak valahogy utánaloholjon, untig és rezignáltan ismerjük mindezt: csodálnivaló-e, ha legalább a nyártól várunk még valamit, a nyártól, amely még gazdátlan föld, a senki országa, majdnem beíratlan szűz terület, melyen még csak jelentéktelen gonoszságok történtek, s ezek is részvéte nélkül a közönségnek, amelynek kedvéért történtek.