Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 15. szám

Halász Imre: Még egyszer Széchenyiről

A Nyugat ez évi 7. számában megjelent igénytelen cikkem (A Széchenyi-irodalomhoz) csak úgy futólag, tollheggyel érintett a nagy reformátor pályafutásával kapcsolatos néhány kérdést, de úgy látszik, a toll hegye itt-ott mégis elevenbe hatolt. Mert csak ennek vélem köszönhetni azt a kitüntetést, hogy a jeles történettudós, Angyal Dávid jónak látta cikkemmel egy nagyobb kaliberű értekezésben foglalkozni. Köszönet érte, s azért a rokonszenves hangnemért, melyben cikke tartva van.

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy jó része, amit mond, egészen quadrál saját fölfogásommal, s azt is, amiben velem egyet nem ért, hajlandó vagyok bizonyos optikai csalódásra visszavezetni. Persze van egy maradék, s ez nem a legkevésbé súlyos rész, melyben eltérünk egymástól.

Tisztelt bírálóm abból a föltevésből látszik kiindulni, mintha fönt említett kis cikkem Széchenyiről való tudásom és gondolataim egész komplexumát magában foglalná, s mintha a mögött, amit Széchenyiről inkább rövid apercu-k, mint megokolt fejtegetések alakjában elmondottam, holmi képromboló ösztönök lappanganának. Pedig hát ez nem így van. Nem ikonoklaszta az, aki ezt a nagy magyart olyannak mondja, amilyennek látja, mert ez a küzdő és szenvedő alak a maga valódiságában százszorta különb annál a bálványnál, melyet belőle némelyek faragni megkísérlettek.

Az érdemes tudós szíves volt szó szerint idézni fejtegetéseim utolsó mondatát, melyben Széchenyi életmunkájának mintegy kvintesszenciáját egy képben igyekeztem összefoglalni: "Nagy ember ő, ki lángeszével és páratlan akaraterejével mozgást hozott a magyar közszellem tespedő vizeibe, megindított egy folyamot, mely a politikai küzdelmek szirtjein és kataraktáin keresztül végül csak a teljes jogegyenlőség tengerébe torkollhatott". Ezt tisztelt bírálóm is helyesli, de nyomban hozzáteszi, hogy szerintem a Széchenyitől megindított folyam tulajdonképp az ő akarata ellenére torkollott a jogegyenlőség tengerébe. S mire alapítja ezt az imputációját? Arra, hogy én Széchenyi "Stádium" című munkája nyomán, melyben mint gyakorlati politikus az ő konkrét reformjavaslatait formulázta, rámutattam arra tényre, hogy Széchenyi "sem a közteherviselést, sem a jobbágyoknak politikai jogokkal való fölruházását, sem a robot megszüntetését, sem végül a kormányfelelősséget nem vette föl belátható időben megvalósítandóul kitűzött programja keretébe."

Ennyit mondtam, semmivel sem többet. Aki különbséget tesz egy gyakorlati politikus kitűzött programpontjai s holmi pium desideriumok közt, melyek egyelőre ködképekként lebegnek fantáziája előtt, s melyeket csak valamikor távol jövőben tart megvalósíthatóknak, az nem ütközhetik meg amaz állításomon, hogy Széchenyi nem tehető meg - de nem is szorult rá, hogy megtegyék - a demokrácia és a jogegyenlőség héroszává.

Egyébiránt Angyal Dávid szóról szóra azt írja, hogy "az adózásnak az a neme, melyet Széchenyi a stádiumbeli törvényekben kívánt, még távol esik a közteherviseléstől". Ez tökéletesen ugyanaz, amit én mondottam. S emellett ő mégis azt sejteti olvasóival, mintha én Széchenyinek Kossuthtal vívott harca miatt éreztem volna magamat indíttatva rámutatni arra a kétségbe őáltala sem vont tényre, hogy Széchenyi a valódi közteherviselést nem vette föl programjába. A dolgok ily pártos kiszínezésének még a gondolata is távol volt tőlem. Ellenkezőleg, én éppen azt emeltem ki, hogy még a nagy demokratának kikiáltott Kossuth is csak 1846-ban proklamálta először a közteherviselés eszméjét. Világos, hogy ez az utalás Széchenyi legnagyobb antagonistájára, nem Széchenyi ellen, hanem mellette szól.

A valóságos közteherviselés kérdésében, mely pedig éltető talaja, nélkülözhetetlen föltétele a képviseleti parlamentáris kormányrendszernek, az 1848 előtti egész haladó párt nagyon bátortalan magatartást tanúsított. Egyesek, mint pl. a szókimondó katonás Beöthy Ödön, afféle merész ötletként odadobták az összes közadózásokra kiterjedő közteherviselés eszméjét, de ezt senki sem vette komolyan, még az illetők magok sem.

Maga a haladást sürgető ellenzék is a nemességnek csupán a megyei (ún. házi) adóban való részvételét merte hangoztatni, az állami adót egészen a jobbágyok terhéül kívánta meghagyni. De még a házi adó terhét is csak félénken és többnyire csak fokonkénti lassú szoktatás után kívánták kiterjeszteni a nemességre. Ezt nevezte Kossuth később az "adózási pohár kortyonkénti kiürítésének". Széchenyi is ennek a szoktatási módszernek volt a szószólója. Ő maga mondja: "az adó dolgát tekintve, hosszú évek során keresztül napról napra egy-egy lépéssel közelebb iparkodtam azon axióma kifejtéséhez járulni, hogy egy váll se legyen a tág haza terén fölmentve a közteher viselése alól". De nemcsak a nemeseknek az összes közterhekben, de még ezeknek csupán a házi adó terhében való részvételét is kivihetetlennek, annak indítványozását helytelennek tartotta. Határozottan elítélte gróf Dessewffy József indítványát, kiben konzervatív politikus létére is éltek még a Josefinizmus utóhatásai, s ki a nemességnek a házi adó terhében való részvétele mellett érvelt. Széchenyi még ezt is korainak tartotta, s úgy vélekedett, hogy ennek az ideje csak akkor fog elérkezni, ha az ország vagyonossága kifejlődik. Tehát először vagyonosság, s csak azután a nemesség megadóztatása, s akkor is csak a házi adóra szorítva. Ámde az ország vagyonosságának kifejlesztése, mint ma mondanók, egy életrevaló közgazdasági politika (mely elsősorban egy megfelelő közlekedési hálózat megalkotását követeli), mint maga Széchenyi más alkalmakkor váltig hangoztatta, lehetetlen a kormánynak (azaz az államnak) támogatása nélkül. Az állam pedig hol vegye az ily támogatáshoz szükséges pénzt, ha legvagyonosabb polgárai nem fizetnek adót? Íme, egyike ama végzetes ellentmondásoknak, melyekkel Széchenyi politikai pályafutása körében időnként találkozunk.

Széchenyi bizonyára akarta a közteherviselést, mint végcélt, de már abban a lomha menetben is, melyben a magyar közvélemény ebben az irányban éspedig éppen az ő agitációja nyomán lassan megindult, csak eleinte lépdelt a menet élén, utóbb, mint némely más kérdésben is, az utócsapat soraiban látjuk őt.

Pedig a közvélemény ugyancsak rászorult volna a buzdításra. Az 1843-iki választásoknál már szóban volt a nemességnek a megyei adóterhében való részvétele, de csak 18 megye pártolta ezt az utasításokban. Az adózás elve tehát még ebben a szerény alakjában is megbukott. Széchenyi ebben az időben is passzíve viselkedett, s mikor az adózás elve megbukott, nem a maradi nemadózunk pártot ostorozta, hanem a Pesti Hírlapot okolta a bukás miatt, mivel ez szerinte túlságos hévvel harcolt az adózás mellett.

Ekkor állott elő Széchenyi az ő kétgarasos adótervvel. Hosszú cikksorozatban ajánlotta ezt. Erre mondta báró Eötvös gúnyosan, hogy ő szívesen megfizetné azt a két garast, csak már ne kellene róla annyit olvasni. De tudvalevőleg ez a terv is megbukott, jóllehet Széchenyi utólag - egy újabb röpiratában (Magyarország kiváltságos lakosaihoz, 1844.) a két garast egy garasra mérsékelte. A rendi tábla a 35 éven át fizetendő mintegy évi hatmilliót négy éven át fizetendő 2 1/2 millió forintra szállította le. A főrendek ezt is csupán egyszer s mindenkorra fizetendő, valóban nevetségesen csekély 3 millió forintra zsugorították össze, s ebből is 1/4 milliót a jobbágyokra akartak áttolni, mi a nyugodt Deák Ferencet is gúnyos megjegyzésekre indította.

Ily gyengén állott a közteherviselés kérdése 1844-ben. De még 1847-ben is, mikor az ellenzék a maga programját, az ún. "ellenzéki nyilatkozatot" kibocsátotta, ebben a közteherviselésről csupán ezek a szándékosan homályosan tartott és szánalmasan erőtlen szavak foglaltattak: "A közterhekbeni osztozkodás. Mire nézve az eddig egyedül adózott nép terheinek megkönnyítését főbb kötelességünknek ismerjük." Pedig ezt a programot a pártcsoportok vezetőinek megbízásából Deák Ferenc fogalmazta.

Így állt a közteherviselés kérdése a majdan történelmi jelentőségre emelkedendő 48-iki országgyűlés elején. Széchenyi azzal vigasztalta magát a Programtöredékekben, hogy a nemadózás elve az európai közvélemény előtt oly gyűlöletes lesz, mint egy döglött rinocérosz, melyet mindenki elkerül, melytől azonban senki sem fél. Teljesen igaz. De nem elég, ha az orrunkat befogva megkerüljük a döglött rinocéroszt, hanem ezt el is kell takarítani az útból. Erre pedig hiányzott az erő, a bátorság, talán a többségben a komoly akarat is.

Ugyanígy állott a nagy reformországgyűlés előestéjén és kezdetén a többi nagy alapvető reformok kérdése is. A robotkérdésben az országos törvényhozás eddig csak a permisszív megváltásáig tudott elvergődni. Ez nem volt sokkal több a semminél. Mikor Kossuth azt mondotta, hogy ily módon ötszáz esztendő kell a parasztok fölszabadításához, tulajdonképp túlzott, mert az igazság az, hogy a pusztán megengedett, de nem kötelező megváltás útján sohasem jutottak volna el a jobbágyterhek megszüntetéséhez.

Nem kívánom itt az örökváltság kérdését tárgyalni. Csak utalok azokra, amiket e folyóiratban, illetőleg Egy letűnt Nemzedék című munkámban e kérdésről elmondottam, amiknek lényege az, hogy e kérdés az 1848-iki országgyűlés elején még annyira embrionális állapotban volt, hogy beláthatatlan időig elhúzódhatott volna annak megoldása. Márpedig világos, hogy ez a reform elemi előfeltétele a politikai jogegyenlőségnek, ez utóbbi pedig a népképviseleti rendszernek, vagyis a valódi parlamentarizmusnak. Ez utóbbi nélkül pedig örökre hiú ábránd maradt volna a kormányfelelősség s mindazon alapvető intézmény, mely nélkül az új magyar állam kialakulása lehetetlenség lett volna.

Az 1848 előtti magyar reformmozgalom szükséges és nagybecsű előkészítése volt az új magyar állam kialakulásának, de mindezek az előkelő lépések nem lettek volna elégségesek a nagy cél eléréséhez. Csakis a februári forradalom hatalmas árdagálya hozta meg számunkra a megváltást, csak ennek volt köszönhető a megmérhetetlen züllöttségű Metternich-rendszer összerogyása, és csak ez emelte föl a magyar nemzet hajóját arról a zátonyról, melyen az szánalmas megfeneklésében évtizedek óta vesztegelt.

Nem lehet bűnül felróni sem Széchenyinek, sem Deáknak, sem a reformmozgalom többi vezetőinek, hogy ők az állami megújhodásra irányzott erőfeszítéseikben a lépésről lépésre való haladás tetszetős tanát vallották. Az adott viszonyok közt más lehetőség nem is nyílt előttük. De az 1848-iki átalakulás összes alapvető intézményei, miként ezt e folyóiratban "A Parlamenti Probléma" című értekezésemben kimutattam, egy oly gépezetet alkottak, melynek keretei egymásba fogódzkodnak. E gépezet előkészítése csakis fokozatosan történhetett, de megindítása csak egy nagy egységes aktussal, csak egyszerre volt eszközölhető.

*

Széchenyi életmunkájának tökéletes méltatásához egy egész könyv megírása volna szükséges. Nem fér az be egy ily szűkre szabott cikk keretébe. Ezúttal tehát "megállj"-t parancsolok tollamnak. Csak még néhány szót Széchenyinek a forradalomtól való aggódásáról. Ez nagyon lényeges mozzanat Széchenyi pályafutásának helyes megítélésénél. A forradalomtól való rettegés nem elszigetelt jelenség, hanem irányító, majdnem azt mondanám, uralkodó tényezője volt annak a korszaknak, melyet rövidség okáért Metternich-korszaknak nevezünk. Már a húszas években ez a rettegés provokálta Ferenc királynak azokat az alkotmányletörési kísérleteit, melyeknek célja volt, hogy a magyar nemzetet két megmaradt értékes alkotmánybiztosítékától, az adó- és újoncmegszavazás jogától, államiságának e rudimentumaitól megfossza.

Ez a rettegés a júliusi forradalom után (1830) még növekedett. Ez inspirálta a bécsi abszolutizmus amaz orgiáit, melyek nálunk Wesselényi, Kossuth és még egy sereg hazafi perbefogatására és bebörtönzésére vezettek.

Széchenyire is átragadt az akkori korszellemnek ez a járványos betegsége. Részben ez teszi érthetővé, hogy a haza annyi jeles fia bebörtönözésének napjaiban a bécsi terrorral szemben ő is, mint az egész főrendi tábla, passzíve viselkedett. Tévedés, hogy csak Kossuth föllépése (1846) provokálta Széchenyinek majdnem beteges aggódását a forradalomtól. Ez sokkal régibb keletű. Az 1831-iki fölvidéki kolerazavargás tünetei már oly fokra korbácsolták föl benne ezt a hajlamot, hogy bánni kezdte "Hitele" közzétételét, mert azt hitte, hogy ez is hozzájárult a forradalom démonának ébresztgetéséhez. Ez a démon végigkísérte őt egész pályáján. Ez mondatta vele, mikor Metternich az ő tanácsát kérte, hogy mit tevő legyen a kényelmetlenné válni kezdő Kossuthtal, azokat a híres szavakat: utilisiren, oder aufhängen! (Az utilizálást Metternich meg is próbálta, hízelgő modorban szubventiót ígért Kossuthnak, mikor ez a kezéből kisiklott Pesti Hírlap helyett egy új lap kiadhatásáért fordult hozzája. De a másik alternatívára, melyet Széchenyi sem érthetett szó szerint, természetesen Metternich sem szánhatta el magát.)

Mikor 1840-ben Kossuth Pesti Hírlapja megindult - pedig ez a lap mai fogalmaink mértékével mérve egészen mérsékelt újság volt, s már a cenzúra miatt sem lehetett volna forradalomra izgató közlöny -, Széchenyi rögtön készen volt azzal az ítéletével, hogy forradalomba viszi a nemzetet. Még Deák Ferenc is megütközött a nagy grófnak ezen az állásfoglalásán. Ez a tartózkodó s csudálatos higgadt ítéletű férfiú barátai körében és Wesselényihez intézett levelében úgy nyilatkozott, hogy ha Széchenyi állítása szerint annyi forradalmi anyag van Magyarországon fölhalmozva, hogy egy a cenzúra ellenőrzése alatt megjelenő hírlap is képes a francia forradalomhoz hasonló zendülést előidézni, akkor a kormánynak, midőn a megelőző években erőszakhoz nyúlt és terrorizmussal akart kormányozni, legalább politikai értelemben igaza lett volna.

Az Ausztriával való összeütközéstől aggódás vált az egyik, a forradalomtól (a társadalmi forradalomtól) való rettegés volt a másik korlát. Ezek közt haladt célja felé ez a csudálatos akarat- és tetterő, mint egy gátak közé szorított folyam. Három év előtt egy Széchenyiről írott értekezésemben következőleg jellemeztem Széchenyi reformátori működését. 1. Reformok, melyek az Ausztriával való viszonyt érintették volna. Ezeket majdnem teljesen mellőzte. 2. Reformok, melyek a privilegizált nemesség állását érintették, s a törvényhozás és kormány hozzájárulása nélkül keresztülvihetők nem voltak. Ezeket az okvetlenül szükséges mértékre igyekezett leszorítani, nemcsak mivel azoktól a nehézségektől tartott, melyekkel a privilégiumok bástyáin való keresztültörés járna, hanem mert a kiváltságok ellen intézett aránylag mérsékelt izgatásnál is a tömegek forradalmának fölidézésétől, a Hora- és Kloska-féle lázadáshoz hasonló borzalmak keletkezésétől tartott. 3. Reformok, melyek a fenti két pontban említett korlátok egyikébe sem ütköztek, s az országgyűlés jelentékenyebb közreműködése nélkül, vagy biztosan elérhetőnek ítélt közreműködésével, elsősorban azonban társadalmi tényezők segítségével megvalósíthatók. Ezekben feküdt Széchenyi reformtevékenységének súlypontja, s e téren az akkor rendelkezésre álló szerény eszközök mellett valóban nagyoknak mondható eredményeket ért el.

Az az alapgondolata, hogy először legyen a nemzet vagyonossá és műveltté, azután a politikai és közjogi eredmények mintegy automatice be fognak következni, csak erős korlátozásokkal állhat meg. Lehetetlen, hogy ő maga is be ne látta volna, hogy a közgazdasági és közművelődési felvirágzás a fönnálló reakciós és a gazdasági és szellemi elnyomásra dolgozó rendszer mellett csak szerény korlátok közt mozoghat. De bízott abban, s ezt hirdetni meg nem szűnt, hogy végre Bécsben is diadalmaskodni fog a józan belátás, s mint dogmához ragaszkodott ahhoz a reménységhez, hogy Magyarország fejlődésének elnyomása nem fekhetik a dinasztia érdekében, s a dinasztia ezt okvetlenül be fogja látni.

Addig is, míg ez az általa bizton remélt fordulat beállana, egy apostol buzgóságával elindult küzdeni a haladásért, dolgozni ott, ahol és amennyit az adott szerény eszközökkel lehet, fölrázni a magyar társadalmat kétségbeejtő apátiájából. A régi gravaminális ellenzékhez nem csatlakozhatott, mert itt haladási érzéket nemigen tapasztalt, s főleg félt kockáztatni a bécsi hatalmasok jóakaratát, provokálni ezeknek az eddiginél is ellenségesebb magatartását. Ama másik, az európai szellemtől áthatott ellenzéktől, mely minden hermetikus elzárkózás ellenére a fokozódó erővel beáramló nyugati eszmék hatása folytán keletkezett, visszahúzódott, utóbb egyenesen ellene fordult, mert azt hitte, hogy ez előbb-utóbb társadalmi és politikai forradalomba, anarchiába sodorja bele az országot.

Avagy azt hiszik-e a banális dicshimnuszok zengedezői, hogy meg lehet érteni Széchenyit, ha kiküszöbölik az ő lényéből az ellentmondásokat, ha lelkének nagy kontrasztjait egy méla szimfóniába olvasztják össze, egyszóval, ha az ő erőteljes alakját a saját kicsi lényük méreteihez és idomaihoz hozzáfaragják.

Nagy akarások, nagy tévedések, nem ritkán nagy csalódások jelzik minden igazi tragikai hős útját, pedig Széchenyi az volt. Mint ilyen haladt ő a lángész villámlásai és a fátum sötét mélységei közt, párt nélkül, szinte megdöbbentő egyedüliségben, belső lelki küzdelmektől marcangolva egy ideál felé, mely előtte egyre hátrált. Így lett pályája végén a magyar nemzet sorstragédiájának megtestesítőjévé, a 19. század első felének legnagyobb, de egyúttal legboldogtalanabb magyarjává.