Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám

Ignotus: A politika mögül

Most már csakugyan mindent elveszítettünk, tehát most volna mulatságos és pokoli, ha Izvolszki, Európának koronátlan ura, még háborúba is belekergetne bennünket. Már az első balkáni háború után is ettől lehetett félni, tekintve, hogy már akkor is: Novibazárnak s Szaloniknak örökre való elveszítése után, szintén nemigen maradt mit keresnünk a Balkánon. De ha nem is egyenesen, ám közvetetlen maradt. Ha magunk el is vesztettünk odalenn mindent, de nem volt számunkra mindegy, hogy a diadalmas balkáni győzők közül melyik maradjon a legdiadalmasabb. Nyilvánvaló, hogy a mi számunkra a bolgárnak hatalma volt legkívánatosabb. Nyilvánvaló, hogy nemcsak egy Nagy-Bulgária nem ellenkezett volna semmi érdekünkkel, de káprázatos volt álomképnek, hogy a bolgár legyen az úr, ki a túlságos önbizalomba kapott szerbet egy kicsit visszaszorítja bőrébe. Ezzel sokat jóvá lehetett volna tenni abból, amit számunkra az első balkáni háború veszteséget jelentett. S ehhez mi kellett? Bátorság - nem amilyen hencegésre futja, hanem cselekvésre. Az idea egyáltalában nem volt rendkívüli - mikor a körülmények, nyomban a törökök teljes megveretése s az orosz intrika egy percnyi megakadása napjaiban a percek alkalmasak lettek volna rá, ezeken a hasábokon ki is volt fejtve. Azokban a napokban az osztrák-magyar monarchiának közbe kellett volna ugrania, s így szólania Bulgáriához: Nézd, azon az úton vagy, hogy a Balkán ura lehess. Elérheted, ha van elég eszed, s nem vagy túlságos mohó. A te számodra nem az a fontos, hogy éppen észak és kelet felé terjeszkedj, csak az, hogy terjeszkedj. Románia barátságát és szövetségét megszerezheted, ha engeded határát kiigazítani a te országod felé. A törököt ellenségből testvéreddé teheted, ha megállsz a Márvány-tenger előtt. Ellenben sem a göröggel, sem a szerbbel a barátságotok nem lehet tartós. Összevesznétek úgyis az osztozkodáson - ha eszed van, nem vársz, míg ők vesznek össze. A Márvány-tengernél többet ér számodra Szalonik, s ezzel a Közép-tenger. Szilisztriánál többet ér számodra, ha Macedónia oroszlánrészével szerzesz hinterlandot új tengeri hatalmad számára. Így török, román és bolgár összefogva s hozzávéve még Albániát is, mely megszületéséért küzd, s hozzávéve a mi ötvenmilliós monarchiánkat, mely északról tartaná sakkban a szerbeket, s talán Novibazárba le is vonulna: te biztosra mehetnél zsákmányod betakarításában... Mondom, s azokban a napokban meg is írtam, hogy ez a lehetőség megvolt, menten az első háborúbeli döntő bolgár győzelmek után. A mi monarchiánk semmit sem kockáztatott volna vele. Mert Oroszország ezért bizonyára nem fogott volna fegyvert - sem ezért, sem egyébért, mert ha egyáltalában fegyverfogható állapotban volna, akkor nem várna okra, hanem találna ürügyet, s ha a balkáni háború kezdetén nem vonult be Galíciába és Romániába, akkor világos volt, hogy egyáltalában nem is tud most be- és levonulni sehová. Nekünk pedig ez a kimondott mozgósítás, esetleg levonulás sem került volna többünkbe, mint az a kétségbeejtően költséges titkos készenlét, melybe a balkáni állapotok belekényszerítettek bennünket... Azokban a napokban nem huszonnégy, hanem tizenkét óra alatt meg lehetett volna ezt csinálni, és sem hű szövetségeseink, a német s az olasz, sem hű ellenségeink, az orosz, a francia s az angol, nem tehettek volna ellene semmit. Biztosra vehettük volna: úgy mi, mint Bulgária, s míg egy ugrással visszaszereztük volna balkáni presztízsünket: a szerb éppoly feltétlenül megadta volna magát a mi monarchiánknak, mint most megadja magát a bolgár Oroszországnak, s mi a megszelídült Szerbiával a legszívesebb protektori barátságba léphettünk volna ugyanakkor, mikor az erős Romániára, a hatalmas Bulgáriára, a romjaiban megtámogatott török birodalomra támaszkodva olyan fegyveres erőt képviseltünk volna, mely felér egy új hármas-szövetséggel. Ezt a percet elmulasztottuk, ezt az ideát felkapni gyávák és habozóak voltunk - de az idea olyan jó volt, hogy a következő percben kivirágzott az ellenség számára, s felkapta Izvolszki, ki nem gyáva és nem habozó, s menten interpolálta bele Bulgária helyett Szerbiát, Ausztria-Magyarország helyett Oroszországot, elgondolva, hogy Ausztria-Magyarországtól nem kell félni, mert az, ha a háború elején nem fogott fegyvert, akkor egyáltalában nem is fog fegyvert fogni - legfeljebb majd, ha mindent elveszített és semmi kilátása nem lesz többé, akkor lehet valami üres és gondolattalan hencegésénél szaván fogva, még abba is belekergetni, hogy presztízs után még vért is veszítsen!

Így állunk most. Német szövetségesünk összeszűrte a levet orosz ellenségünkkel, Bulgária tönkrement, s orosz hűbéres lett, Románia is az oroszt uralja, a török is azt követi, Szerbia és Görögország megnőtt és ellenünk fordul, Olaszország Albániában les ránk - úgy állunk, mint a sarokba szorított eb, melyre mindenfelől hull az ütleg, s a veszte s a vége az, hogy a fájdalomtól s a tehetetlenségtől elveszti fejét, s akkor esik neki üldözőinek, mikor legtöbben vannak, s legkevesebb félnivalójuk van tőle!

*

A külső nyomorúságra rádupláz a belső. Az igazgatási és pénzbeli fennakadás - mely Ausztriát is megbénítja, minket pedig tönkretesz. S minálunk még ezenfelül a politikai hazugság is. Vegyük az ellenzéki pártalakulást. Szívemmel, lelkemmel, minden reménységemmel vele vagyok az Andrássy pártalakító gondolatával. De nem merem hinni, hogy ez, ennek őszintesége és komolysága jóvá tehesse azt az erkölcstelen hazugságot, ami az ellenzéki szervezkedés első etappejában, a függetlenségi szervezkedésben foglaltatott. Ezt a komédiát mintha egyenesen Tisza István számára csinálták volna, aminthogy az egész függetlenségi komédiát mintha egyenesen az abszolutizmus rendelné meg, hogy lehetetlenné tegyen Magyarországon minden komolyságot, minden erőt, minden parlamentarizmust, alkotmányosságot és politikai életet. A monarchia már körülményei közt - s éppen a magyarságnak! - perszonál-unióra gondolnia egyenesen öngyilkosság. Aki tehát beszél róla és követeli, az vagy beszámíthatatlan, vagy képmutató. S az ellenzékiségnek emberöltők óta legsúlyosabb helyzetében őrültségre vagy komédiára építeni az ellenzékiséget: olyan árulás és erkölcstelenség, ami még a mi töröknevelésű rabszolgaközéletünkben is páratlan.

Nem tudom megérteni, hogy radikálisaink, csak azért, mert még mindig nem ábrándultak ki Magyarországon egy radikális választójog lehetőségéből, mint lehetnek szembehunyók e nyomorúságos játék iránt. Értem, ha keveslik az Andrássy választójogi netovábbját, de csodálom, ha még most sem látják meg, amire két év előtt figyelmeztettem őket, hogy nincs az a magyar, kitől, ha a dolog komolyra fordul, többet kaphatnának, mint Andrássytól, sőt minden bizonnyal Andrássy az a magyar, kitől legtöbbet várhatunk, s feltétlen bizonyos, hogy Andrássy, ha ígéreteiben tartózkodó is, viszont amit ígér, azt állja. Vajon a többet, amit az Andrássy netovábbjánál az úgynevezett szövetkezett ellenzéki terv jelent: az Andrássy megbízhatóságánál talán jobban biztosítja az, hogy ez a több e percben a perszonál-unióhoz, a külön bankhoz és vámterülethez s egyéb efféle jókhoz van hozzákötve - ezekhez a homokzsákokhoz, melyek mint a tapasztalat mutatja, azért vannak feltéve a függetlenségi párt léghajó-kosarába, hogy levegőbe szórassanak, mihelyt kormányképességbe való emelkedésről lesz szó? Ki áll jót róla, hogy az ellenzéki többnek is nem lesz, alkalomadtán (ha ugyan, ilyen szándékos kormányképtelenségnél még valaha alkalma adódhatik!) ugyanilyen homoki sorsa? Én nem mondom, hogy a választójog dolgában Andrássy ne mehetne még tovább, mint amennyire már elment. Nem látom át, hogy esetleg kétmillió-hatszázezer választó mennyivel veszedelmesebb a nemzeti épség számára, mint kétmillió-négyszázezer. De három dolog bizonyos. Először az, hogy amire Andrássy rááll: a kétmillió négyszázezer választói szám, az egész ipari munkásság feljogosítása, s a részben vagy akár egészben titkos szavazás: az igen komoly, igen radikális választójogi reform, s nemcsak a Tisza választójogához képest, de általában is nagy reform, meggondolván, hogy egyébként mint állanak Magyarországon a radikalizmus erőviszonyai. Másodszor bizonyos, hogy amily fontos dolog a választójog, mégsem az egyetlen fontos, s ennek az egynek ideális tökéletességéért éppúgy nem szabad az ország kibontakozásának útjába állani, mint nem volt szabad, annak idején, a szintén jogos véderőbeli nemzeti követelésekkel. S harmadszor bizonyos, hogy az ideális választójognak a lehető leggyengébb kezessége, ha az a vagy együgyű, vagy képmutató politika girálja, amit a monarchia s a magyarság mai helyzetében a negyvennyolcaskodás jelent. A mohó sietség, mellyel a függetlenségi fúzió elébe ugrott a nagy ellenzéki fúziónak, tönkretette úgy a választójog dolgát, mint az ellenzékét, s utólag igazolja Tisza Istvánt.