Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám · / · Barta Lajos: A Macska-zugban

Barta Lajos: A Macska-zugban
VII.

Haloványan és búsan feküdt az ágyban. Egészen bele volt ágyazva a sok tollba. Künn a május ragyogott.

- És így fekszik már két hét óta? - kérdezte Gedenk Anna.

- Mit tegyek! - felelt vékonyan és csüggedten.

- Élni! - mondta Anna.

- Nem lehet. Nem tudok! Az élet agyonnyom engem.

- Ugyan ne komédiázzék! Amit mond, az: - ostobaság.

- Bocsásson meg - és a homlokát szigorúan összeráncolta -, ne bántsa meg így az én életem fájdalmát. Nagyon szép, hogy meglátogatott, nem is gondoltam arra, hogy - éppen kegyed! A nővérei azok tettek így tönkre!

- Miért szaladt utánuk! Jobban is végződhetett volna.

- Minek az! - mint búcsúzó sugár, olyan búsan zengett a szava. - Nem itt próbáltam meg először!... Másutt is megpróbáltam már a házassággal, de mindig rosszul végződött, az ember nem csinálhatja meg úgy, hogy az egyéni méltóságát nem kellene feláldozni. És akkor inkább nem kell! Már egészen boldog voltam, kétszer is reméltem. De csak heccet csináltak belőlem. Meg is írtam nekik levélben.

- Csak éppen arra nem gondolt, hogy nekem szóljon! Pedig ha esze van: elgondolhatta volna, hogy nem csak úgy hiába intettem magának az ablakból!

- Hát azt úgy gondolta! - és sárga arcára gyönge kis pirosság szökött, de rögtön elenyészett. - Mindegy! Abból úgysem lehetett volna semmi.

- És miért nem?

- Ne tessék azt tőlem kérdezni!

- Nem mondja meg azonnal! - fenyegetően állt föl az ágy mellett.

A beteg megijedt:

Ne legyen olyan kegyetlen! Nagyon fáj nekem.

- Most azonnal mondja meg nekem!

- De ilyesmit! Lássa: - én úgyis meghalok. Egészen bizonyosan meghalok. Maga pedig olyan szigorú. Nem szép... Igazán sohasem gondoltam arra... én mindig arra gondoltam: valami szép fiatalt. Magától féltem is. Maga folyton egzecíroz az emberrel... Köszönöm, hogy eljött, de most tessék szépen elmenni! Nem akarok erőlködni, semmit sem akarok tenni: át akarom magamat engedni a halálnak.

- Mi van itt ebben a csészében?

- Ah, hagyja azt! Egy kis becsinált! De nem ettem belőle. Nézze meg, nem ettem.

- Na látom, hogy mennyire meg akar halni. Hát tudja: az nagyon szép, amit maga énrólam gondol, és az ember meg is haragudhatnék érte, hogyha még eszembe jutna, hogy magával akarnék valamit. Csakhogy fütyülök már magára, tudja. Most pedig keljen föl!

- Hogy tetszik azt gondolni?

- Úgy gondolom, hogy fene baja van, hát keljen föl!

- Nem tudok fölkelni, higgye meg, már nagyon gyönge vagyok, nem tudom a lábamat mozgatni.

- Hol van a nadrágja? Abban a szekrényben? Van magán egy tisztességes hálóing? Egy-kettő, azonnal keljen föl!

- Lássa, hogy lett volna bizalmam magához! Hiszen nem hagy engem most sem, amikor már lemondtam mindenről: az életről is, a bánatról is. Pedig az én bánatom, az szép volt!

- Hagyja azt a nyavalygást! Itt van ez a korsó hideg víz! Ha azonnal ki nem ugrik az ágyból, rögtön beledöntöm a nyakába!... Hát nem érzi, milyen rohadt itt a levegő! Ki akarom nyitni az ablakokat. Egy-kettő! Vagy a nyakába kapja a vizet!

Komoróczy félt Annától és a hideg víztől. Kimászott az ágyból, fölhúzta a nadrágját, aztán leült az ágy szélére.

- Hát jó, ha ennek a csúfságnak is meg kell esni velem. Most itt vagyok. Mit akar velem?

Anna belekapaszkodott a karjába, és húzni kezdte a szobában:

- Egy-kettő, egy-kettő! - kommandírozott.

- Nem bírok, lássa, nem bírok. Nagyon gyönge vagyok! - nyögte és sóhajtotta Komoróczy.

- Hogyne bírna! Lássa, hogy bír.

- Hát igen, úgy látszik, hogy bírok!

- És most mit fog csinálni? - kérdezte Anna, amikor már az ágy mellett, két széken ültek.

Komoróczy nyafkán, sóhajtva és sipogva beszélt:

- Azt hiszem, hogy át fogom helyezteti magamat.

- Hát meg van győződve arról, hogy nem tudna énvelem boldog lenni?

- Nem, magában nincs semmi megértés sem a bánat, sem az egyéni méltóság iránt! Maga olyan brutális!

- És nem is tudna hozzám szokni?

- Nem, világért sem! - kiáltott fel őszintén.

*

Csak át kellett lépni az utcán, és Gedenk Anna otthon volt, a hegyek és az erdők benéztek hatalmas zöldjükkel és égbenyúló ormaikkal a Macska-zugba. Lenn látszott a város, és a házak fölött egy nagy torony magasodott ki. Anna látta a tornyot, és megjelent előtte a templom, mely alatt van, látta a rendházat márványköves folyosójával és a kövér, piros arcú barátot, akinek egyszer egy percre már volt a szobájában... Látta magát, ahogyan egyszer majd fáradtan és megtörve jön föl a rendház lépcsőin, aztán a hosszú út végén befordul otthon a kis kapun, benyit az ajtón, az apja éppen a kandúrral verekszik, az anyja köt, nem is gondol arra, hogy mi történt ővele, és majd megkérdezi:

- Nusika drága! Nem akarsz egy kis kávécskát?...