Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám · / · Barta Lajos: A Macska-zugban

Barta Lajos: A Macska-zugban
VI.

Tavasz lett, hatalmas erők telítették a levegőt, és minden sápadt élet új erőre kapott. A Macska-zugba is csak úgy dőlt a napfény, a kis ablakok, mint a gyémánttükrök úgy ragyogtak, a kis udvarokon mindenütt virágokat ültettek, mintha eljött volna a föltámadásnak ideje...

A lombosodó erdőkbe, a szőlőkön túl, fönn a hegyen mindenféle sárga szerpentinutak indultak, sárga szalagok, melyek szertefolytak a hatalmas rengetegben. Az erdőben jártak, ott voltak mindhárman Komoróczyval. Tavasziasan voltak öltözködve, avval a könnyedséggel és friss színességgel, mely a hegyoldalon virágzó fákhoz tette őket hasonlóvá. Csak Komoróczy félt a fénytől, duplatalpú cipőjét, meleg ruháját és felöltőjét sehogysem hagyta el. Olyan is volt a kis társaságban, mintha betegüket vitték volna sétálni magukkal a tavaszban.

A földből meleg párák szálltak föl, a sarjadzó füvek csillogtak, a friss lomb, a hasadó rügyek, a feslő levelek, a selyem és moha pelyhes, édes lágyságát, a csecsemők szűz húsának meleg-hamvas frissességét idézték föl, a beláthatatlan hatalmaknak engedelmeskedő növényzet életének természetszagú zamata mély fűszerként itatta át a levegőt, ahogyan előre mentek, az erdők mélyéből előkerült, az egek kékségét és a kilátások távolságát kereső állatoknak látszottak az erdők hatalmas magányában, a sárga ösvényeken...

- Fogadjunk - mondta Gedenk Anna -, magán most is rajta van a trikó!

- Hagyd békén szegény fiút! - tartóztatta Gedenk Böske, aki mint valami fiatal állat, most minden pórusában érezte a természetet. - Szegény Jenő - megcirógatta a vállát -, egészen jó fiú, csak az a baja, hogy nagyon tragikus ember!

Gedenk Anna ibolyákat fedezett fel a füvek közt, Böskével ottmaradtak, hogy elrabolják a bokrok titkos öléből az apró kék virágokat. Letépték őket gyönge, nedves szálaikról, és az ibolyák édesen és búsan halálra készülve kibocsátották nemes illatukat...

Komoróczy előrement Lujzával a sima úton, mely minduntalan befordult és elveszni látszott a sűrűségben.

- Szép az erdő! - mondta a fázós ember.

Gedenk Lujza éppen egy tisztás messzeségébe nézett, mely mint zöld szőnyeg, apró színes, kandi virágokkal behintve húzódott föl a hegy oldalán, a szelíden remegő százados fák között. Lujza nem felelt, a tisztást nézte. Olyan emlékezetesek voltak neki ezek a füvek, ez a csend, ez az egész tavasz! Szerelme ezeken a tájakon valaha hatalmasabb és nagyszerűbb volt, mint ez az egész erdőség, ezek a hegyek, elborította őt magát, az egész láthatárt, a mindenséget... Szíve borzasztó fájdalommal mozdult most meg, és egyszerre megtelt annak az utálatos játéknak a csömörével, melyet Komoróczyval folytatott. Ifjúsága mint az összetört kavics hevert körülötte, amelyből valaki kitördelte magának az aranyat, és szívtelenül elment vele... A költőre, szerelmére, könyvére, a versekre gondolt, sorokat, szavakat, képeket idézett föl magának, de nem találta magát azokban. Roppant távolság választotta el attól az erőtől, mely ezeknek a verseknek életet adott, és keserűen érezte, hogy a szeszélyes sorokban él és lüktet valami, ami teljesen és egészen a költőé, mely erő egészen a maga kedve szerint használta fel őt. Borzasztó, fájdalmas hidegséget és bánatot érzett, amikor azt kérdezte magától: hogy miért voltak ezek a versek akkor szépek, amikor a fiú még szerette őt, amikor minden sorban nagyszerű megrendülést érzett? Mert fiatalsága és a szerelmi szenvedélye idegen és nagyszerű élettel töltötte őt el akkor, de azóta már eltűnt mindez... a költőt fölfedezték, de senkinek sem jutott eszébe, hogy az ő áldozatul odadobott szenvedélyeit, boldogságát és érintetlenségét ünnepeljék amannak zsenialitásában... Az erdőkben sem jelezte semmi, és csak tudatában izzott összezsúfolt, vad fájással, hogy valaha itt tartózkodtak, hogy hevertek a füveken, kacagtak és daloltak a fák közt, leszívták a kéjt egymás szájáról, hogy az őrületes üdvösség gyönyörű részegsége közben itt vette el őt magának derekáig mezítelenné lett testével.

- Szereti a természetet? - kérdezte Komoróczy.

- Szeretem - felelte Lujza -, de a természet nagyon fájdalmas.

- Tetszik látni: ezt egészen így érzem én is. Én félek a természettől. Ez a sok zöld, ez a borzasztó sok fa, ez a szörnyen nagy ég, ezt kérem, alig lehet elviselni.

- Maga is boldogtalan?

- Hiszen tetszik engem ismerni! Az egész élet csupa szenvedés. Én nem vagyok beteg, csak nagyon kell magamra vigyázni. De a múlt is úgy nyomja az embert. Az ember együtt szenved az őseivel... Én már csak abban bízom, hogy megnősülhetek, aztán majd körülöttem mindent úgy rendezünk be, ahogyan az nekem jó. Azt hiszem, egész kellemes lehetne. Végtére mindent meg lehet találni. Tetszik látni: kellő óvatossággal az ember sohasem kerül ágyba. Nem igaz? Nem muszáj a természettel ujjat húzni? Nyáron is egész szépen lehet meleg harisnyát viselni, és lefekvés előtt is kipróbálhatja az ember: hideg vagy meleg kell-e lábának? És a gyomrot se muszáj elrontani! Ami a szívet illeti: az ember tartózkodik a nagy emócióktól, a tüdő miatt pedig: tetszik látni, már több mint fél éve járok kegyedékhez, és még egyszer sem hűltem meg. De nekem csak magához van most már bizalmam! - Komoróczy Lujza keze után nyúlt, és megcsókolta a kezet. - Nagyon szép kéz! Nagyon jó kéz!

- Miért sír?

- Egészen a szívemre megy! Én - engedje megvallanom - az első perctől kezdve magát szerettem. Ami Böskét illeti, az nagy eltévelyedés volt.

- Csak menjünk előre! - szólt Lujza.

A szíve egészen összeszorult, alig tudott szólni és lélegzeni, az ínyét olyan keserűnek érezte, mintha epe folyt volna rajta szét. Sietve, majdnem rohanva ment előre, úgy, hogy Komoróczy alig tudta követni.

- Igazán nagyon boldog vagyok - lihegte -, ezt vártam én az élettől. Drága! Maga meg tud érteni engem, nekem sokkal finomabb és érzékenyebb lelkem van, mint azt általában gondolnák. Magának is nagy fogékonysága van a szenvedés iránt. Lássa, maga is sír.

Az út a kanyarodó után kiöblösödött, az egyik felén tömött fenyőerdő állt, a kék kökörcsinek a fű közül, mint bús szemek néztek föl rájuk. A nap sugárzott és körülözönlötte őket fénnyel, a másik oldalon a hárserdő, mint ezüst vértezetű hősök tábora állt, és folyton az ég felé látszott nőni a nap tüzében... A hársfák ezüst levele Lujza szemébe fénylett, és fájdalmán keresztül vergődött egy strófa, mintha az erdőből hatalmas csengéssel harangozott volna a végtelen kékségbe:

Úgy jössz hozzám mint a tavasz
Érkezik a hárs-erdőhöz,
És valahány élted lenne:
Soha tőlem el nem szakadsz,
Mert a lelkem végtelenje,
Földből serkedt, égből lopott
Vad ereje hozzám kötöz.

És az erdő és a magasság, a füvek sűrűje és a lombok rengetege megtelt a költő emlékével, megtelt szavakkal, harangokkal és hegedűkkel, kacagással és jajjal, belemarkoltak a kedélyébe, és mintha széttépték volna a lelkét millió apró ezüst ujjal, és ezer napfénymarokkal belehajították volna az erdőkbe, a magasságba, a sarjadzó füvek meleg párájába életének földúlt és remegő atomjait

- Hiszen tetszik tudni, milyen nagy szomorúságok vannak az én múltamban! - akarta folytatni Komoróczy.

- Nem, bocsásson meg! - kiáltott Gedenk Lujza, mintha nagy zúgást kellett volna keresztülharsognia -, én nem akartam semmi rosszat!... Maga nem tudja azt... amit maga akar, az nem lehet... én nem leszek a maga felesége, inkább meghalok...

- Lujza! Lujza! - hangzott az erdőn át messziről a leányok szava.

A hangok megijesztették, és Lujza egyszerre futni kezdett. Komoróczy is kiáltozott:

- Lujza nagysád! Drága Lujza nagysád!

De Lujza csak futott, futott könnyű és színes tavaszi ruhájában, huszonhárom évével a hatalmas tavaszi erdőben, csak futott előre, előre a kanyargó utakon, a sűrű, sötét és hangtalan zöld között...

- Mi van magával, mi történt magukkal? - kérdezte nyers részvéttel Anna Komoróczyt.

- Hagyjon engem! Hagyjon engem! Most már mindennek vége van! - és a sárga ember hangosan zokogni kezdett.

Ketten kétfelől belekapaszkodtak a karjába, és vitték az erdőn át, le a dombnak.

- Hát Lujzát hová tettétek? - kérdezte otthon Gedenkné.

- Majd megjön, csak hagyja a mama! - mondta megilletődve Gedenk Böske.

- No, szép volt az erdőcskében? - kérdezte minden átmenet nélkül. - Na, biztos korog a gyomrocska!

Leültek és hallgattak, csend volt, mint a kertben, vihar után. Az öreg nő azonban elpuhult szívével már nem sejtett rá semmi nagyra, ami az ifjúság mélységein keresztül zúghat. Kedves volt, ártatlanul mosolygott:

- Jó, friss kávécskát főztem! - mondta, és már indult is, hogy enni adjon nekik.