Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 14. szám

Szabó Ervin: Cím nélkül

Úgy érzem: nem jó ennek az írásnak címet adni.

Miért írok mégis? Olyan dologról van szó, amelyről azt hittem jóideje, hogy végeztem vele. Már tudniillik a nyilvánosság előtt. Vannak emberek, nem spekulatív, de cselekvő természetek, akik csak a nyilvánossággal tudnak gondolkodni. Mit csináljak kérdésekkel, amelyekről tízszer, hússzor szóltam, semmi más eredménnyel, minthogy végül azt mondhattam magamnak: mire való mindez? Lett ezekből a szavakból valaha tett? Hogyan tudjam, igaz-e, amit írok. Hol állhatják ki szavaim igazságuk próbáját? Magyarországon nem. Messzebb meg nem hathatnak. Várjunk hát, amíg ide is megjön ezeknek a próbáknak ideje. Addig pedig beszéljünk másról, próbáljunk ki mást, talán kevésbé fontost, bizonyára kevésbé húsba és vérbe vágót, de nem kevésbé igazat és jót. Ne akarjunk orvost játszani, ahol nem tudunk segíteni.

És most? Miért szólok mégis? Időszerűbb talán a dolog? Lehet már megint, hasznos, már megint írni és beszélni és címül fölébe tenni: A szociáldemokráciáról? Vagy: A munkáspártokról és az osztályharcról? Vagy más egyenes, megmarkolható szót.

Aligha. És az körülmény, hogy a napokban cikket olvastam az ortodox marxista Neue Zeit-ban, amely akaratom ellen fölkavart bennem régi emlékeket, bizonyára nem elég ok arra, hogy írjak bevégzett dolgokról.

Valami azért mégis változott. Nem nagy dolog a kívülállónak, igaz. De nagy dolog annak, aki átélt tíz vagy tizenöt esztendőt a magyarországi munkásmozgalom életéből, és cselekedetei útját kritikus gondolat szántotta. Csak az érzi (tudhatja tehát), micsoda gyökeres változást jelent az, hogy a magyarországi szociáldemokrata párt két vagy három éve tudatosan és bevallottan együttműködik és együtt verekszik azokkal, akiket az osztályharc terminológia szerint polgári pártoknak neveznek. (Amiről különben éppen ebben a folyóiratban annyi bölcs szót mondott az évek során Ignotus.)

De hogy ezért időszerűbb volna elméleti fejtegetéseket írni a pártokról általában és a szociáldemokrata pártról? Sokszor egész sor nemzedék kell ahhoz, hogy elméleti igazság tettre váljon, de ahhoz majd mindig kell legalább egy generáció, hogy új gyakorlat meggyökeresedett elméletet kikorrigáljon. Mert az emberek csak egyszer tanulnak életükben, de mindennap cselekszenek.

Nem lehet tehát azt remélni, hogy egyhamar rokonabbnak hangozzanak hangok, amelyek igazak voltak azelőtt is, igazolódtak azóta a gyakorlatban is, de ellentétben vannak azokkal az eszmékkel és eszmélődésekkel, amelyekkel ezt a gyakorlatot cselekvőik kísérik.

Olvasom a Szocializmus-ban, a magyarországi szociáldemokrata párt folyóiratában, a vitát arról, hogy helyes-e az osztályharc szempontjából a szövetkezett ellenzékkel való kooperáció. Nem akarok beleszólni. De azt meg kell állapítani: a mellette és ellene szólók egyformán ugyanazzal az elmélettel támogatják érvelésüket, és szinte egyformán jól. Éppen csak azt nem veszik észre, hogy a tények most már minálunk is rácáfoltak arra az elméletre. És ezért ma is hiábavaló olyan helyen, amelyen minden szó politikai szövevények szálaiba bogozódik, elmondani olyasmit, ami egy biztosan és jó úton járó akciónak ha hamis elméleti alapjait is kikezdi. A harcos embernek hinnie kell, bármit, de hinni. Hogy mit csinál, az többnyire úgyis teljesen független attól, hogy mit hisz. Illúziókban és illúziókból élünk.

De ha a másik ember cikket olvas az ortodox marxizmus reprezentatív folyóiratában, amely idestova tíz éve hangoztatott eszméket most azon a fórumon szólaltat meg, amelyről eddig (és valószínűleg ezután is) csak annak az elméletnek képviselői szóltak, amely bármily világtörténelmi hivatást teljesített a világ egyik legcsudásabb szervező alkotásának erjesztésére és forrasztására, ma egyik legnagyobb akadálya nemcsak új elméleti megismeréseknek, hanem az európai demokrácia előrelépésének is, akkor nem állja meg, hogy ő is meg ne szólaljon.

Hiúság-e avagy az igazságot keresőnek önkéntelen, kénytelen dolgára eszmélése, hogy fölveszi az elejtett fonalat, ha nem is nagyon bízik benne, hogy bárki is hasznát lássa - másodrendű kérdés.

*

Arról szól a Neue Zeit cikke, amelyet ismeretlen nevű szerző, J. Meerfeld írt Nachdenkliche Betrachtungen címmel a június 20-iki számban, hogy a német szociáldemokrata párt, amely most ülte hatalmas életének ötvenedik születésnapját - elpolgáriasodott.

A német párt - úgymond - túl van azon a fázison, amikor, tegyük, politikai tömegsztrájkra gondolhatott. Miért? Mert nemcsak erősebben differenciálódott, hanem sokkal inkább van hozzáfűződve polgári létföltételekhez, semhogy ma még hadat üzenhetne a polgári társadalomnak az általános sztrájk formájában. A szakszervezetek gyakorlati munkát végeznek, gazdagok és sok a veszíteni valójuk. Az általános választójogért élet-halál harcba szállni vezetőik nem fognak. "A vagyon konzervatívvá tesz, még a kollektív vagyon is."

Azután a politikai tömegsztrájk egyáltalán nem vág a német faj természetéhez. Forradalmi akciókhoz temperamentum kell, nem német pedáns alaposság. Ilyennel vannak a szövetkezetek megcsinálva: ezekre sem lehet számítani.

Ennyit a generálsztrájkról. Mi is belemegyünk majd, ha meg leszünk győződve sikeréről. De ez nem fog bekövetkezni. Nem szabad a tömegek hangulatát a nagyvárosi népgyűlések harcias szellemén mérni. Százezrek és milliók élnek odakünn, akiket a tudás egyáltalán el nem ért még, vagy akik politikai képzetei a legzavarosabbak. Nézzük a legiparosabb rajnai tartományokat. "A szociáldemokrata szavazatok száma nem mértéke harci erőnknek, sőt a politikai és gazdasági szervezetekhez tartozók is távolról sem megbízhatók végig."

De nemcsak a gazdasági szervezetekben rejlik az elpolgáriasodás veszedelme: a politikai mozgalmat is erősen fenyegeti éspedig főként mind súlyosabbá váló szervezeti fölkészültsége folytán. A politikai szervezet mindinkább öncél lesz. Alig van már választókerület, ahol nem volna párttitkár, a nagyobbakban két-három kiadásban is. Nagyon kitűnő emberek vannak köztük, de - hamar válnak hivatásuk rabszolgáivá. Bibliájuk az alapszabály, a taglétszám, a beragasztott pártbélyegek emelése, az ülések és gyűlések szaporítása egyetlen céljuk. A szervezet megöli a szellemet. "A szervezeti fejlődés bizonyos fokán beáll a megmerevedés, és a holt mechanizmus veszélyezteti az eleven szellemet." "A német pártgyűlések habitusa is igen elüt egy forradalmi konventtől. Lassankint jól működő és jól berendezett pártüzem lettünk, amelyben forradalmi lendület számára alig van hely. "Minden épkézláb fickó (ganzer Kerl), még ha kicsit bolondos is (querköpfisch), esztétikai örömet kellene hogy okozzon nekünk, és mégis mindannyiszor csak kelletlen dohogást vált ki a stramm párt- és szakszervezeti fegyelemben fölnevelt elvtársakból, ha valaki egyszer gondosan szabályozott hőmérsékletű levegőnkre rányitja az ajtót." A német munkásmozgalom szimbóluma az aktacsomó lett.

A szocializmusba pedig úgy beleszületnek az emberek, mint a bajor parasztok a centrumba. Az első nemzedék, amely a sturm und drang idejét kiverekedte, kihalt, és helyükre a nagy városokban "született" szociáldemokraták léptek. "Minden látszólagos radikalizmus ellenére éppen itt látjuk a nyárspolgáriasodás legerősebb csíráit, amelyek nincsenek meg ott, ahol egyenkint kellett mindenkinek súlyos belső harcok árán a szocialista eszményekhez eljutnia. A szociáldemokrata érzület a főgócpontokon már oly magától értődő lett, hogy szinte politikai közönyösséggé válik - olvastam nemrég valahol. Itt aztán megeshetik, hogy választójogi tüntetések közben a blattot ütik, és hogy egyetlen gyűlésen tizenkét órán át vitatkoznak egy causa celčbre-ré vált »affér« fölött."

*

Így írnak most a Neue Zeit-ban, amelynek elméleti fegyvertárába tartoznak a következő tételek: A szociáldemokrata párt osztályszervezet és az osztályharc szerve. - A gazdag és nagy szakszervezetek az osztályharc legbiztosabb támaszai. - A szövetkezetek forradalmi harci eszköz. - Csak a szervezet jelent erőt: a latin népek munkásmozgalma újra-újra föllobbanó szalmaláng. - A szocialista társadalom meglesz, mihelyt a szociáldemokrata szavazatok száma az összes szavazatok többségét teszi ki: nincs tehát fontosabb dolog a választási propagandánál. - A szociáldemokrata párt tiszta munkáspárt, mert a szociáldemokratákkal szavazók munkások és szocialisták. - A német munkásmozgalmat a tömegek irányítják: vezetők nincsenek. - A német szociáldemokrata párt nem hasonlítható az angol-amerikai machine-hez: nem öncél a hivatásos politikusok számára. - Csak egy közös cél van: a szocializmus, és ezért helyet foglalhat soraiban mindenki, aki szocialista: a pártmozgalom nem öli ki az egyéniségeket. - Aki azt vallja magáról, hogy szociáldemokrata, az szocialista is. És így tovább.

E sorok írója idestova tíz esztendeje tartja és mondja, hogy ezek a tételek hamisak. Hogy most a marxizmus legortodoxabb orgánumában olvassa cáfolatukat, nem biztatja azzal a reménnyel, hogy immár végleg el vannak intézve. Meerfeld cikkét követni fogja száz más, amely ez újabb tényeket és megismeréseket is rá fogja húzni a régi elmélet kaptafájára. Nem végzi-e ő is cikkét azzal a kijelentéssel: "teljesen mentesnek érzem magam szindikalista gerjedelmektől vagy éppen a közvetlen cselekvés bámulásától?"

Mégis azt tartom: ez a cikk Karl Kautsky folyóiratában szimptomatikus jelentőségű. Amikor a német munkásmozgalom figyelmes szemlélője megállapíthatja, hogy minden fontos gyakorlati kérdés egy táborba tereli mindazokat, akik a revizionizmus ádáz elméleti csatáját vívták, ha a politikai sztrájk, a lefegyverzés, a szakszervezeti probléma, az antimilitarizmus, a gyarmatosítás kérdésében egy táborban látjuk az ortodox Kautskyt és Bebelt a revizionista Bernsteinnal és Frankkal - és a másik oldalon csak maroknyi, többnyire nem német fanatikus marxistát: akkor újra bebizonyosodik, hogy az emberek cselekedetei adják meg lényük kulcsát s nem elméleteik.

És ha a német szociáldemokrácia legellentétesebb elméletű vezetőinek ezen egyértelműségét a gyakorlati kérdésekben most maga a párt természetének elvi kritikája kíséri: akkor azon a nyomon vagyunk, hogy az új elmélet készül.

Ettől az új elmélettől mindenesetre távol vagyunk még Németországban is. De ha kialakul, alig hisszük, hogy tévednénk, ha azt tartjuk, hogy két megismerésből fog kiindulni. Az egyik: a politikai párt a munkásosztály számára nem az osztályharc szerve, hanem az osztályok együttműködéséé, a polgári demokráciáé. A másik: a szocializmus dinamikus és kinetikus ereje a gazdasági munkásmozgalom.

És ha majd a német tekintélyek is rájöttek erre a megismerésre, akkor aztán Magyarországon is szabad lesz beszélni - a szindikalizmusról.