Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 12. szám
Jaj, én sokféle lelkem, kik belémszorulva zsibongtok,
Ezer útra húztok és szomjaztok ezer vizet.
Mindenik kínomat féltve, ha végül fáradtan levetném,
Felsír az egyik lelkem "Ne vesd el, ne vesd el, ne még."
Ezer csáppal falánkan környékezlek tenger élet
S csapódik egyszerre ezer csorbító csapás le rám.
- Jó azoknak, kik csak sírnak s megalszik lelkük a könnyben
S nem csiklandja szívük sírván is csábos csalóka gyönyör.
Jó nékik, kik örömbe halnak széthulló szirmos ajakkal
S nem marad éber bennük semmi, ha tárul a csók.
De ezer lelkem virraszt és váltogatva egymást
Nem hágy elhalni engem s betelni az élet ölén.
- - - Szeretőm nem lehet: kéjben ős testvérség íze fakad fel
S szerelmes borzongást hintve hull rám a testvéri ajk.
Gyermekem embernyi pajtás, vetélkedő kedv kél közöttünk,
S kit sújtanom kéne, mert bántott: azt sután sejtem fiamnak. -
Ezer lelkem enyémnek fájlalja mindenek őszét
Ezer vajudás kínja tép bennem véres sebet.
Őrült gyökerem reszket és meztelenre meredve
Lihegve gyüjti magába nedvedet, ezer hazám.
Ezer libbenő ágam, mert enyém mindenik menny is,
Sok mohó mennynek adózva, kifosztja öngyökerét.
Jaj, nékem ezer lelkem, ezer darabra téptek!
Pozdorjaként hullok szerte, nincs törzsöm, nincs sorsom nekem.
Sírván kiáltok utánad, Lelkek Marokszedője,
Fogd össze ezer kalászom, hogy békélt kéve legyek.