Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 11. szám

Halász Imre: Megfordított konverziók

Hol vannak azok az idők, mikor a magyar pénzügyminiszter a Vaskapu szabályozására fölvett 3 1/2 százalékos kölcsön kibocsátásával kísérletet tett a 3 1/2 percentes járadéktípus meghonosítására, s mikor már abban reménykedtünk, hogy összes államadósságainkat sikerülni fog egykor 3 1/2 percentes járadékká konvertálni és ezen az úton sok milliónyi megtakarítást elérni?

Azóta majdnem két küzdelmes évtized vonult el fejünk fölött, s ama remények teljesülése helyett megkezdődött a 4 percentes magyar koronajáradék árfolyamának - mely a 90-es évek vége felé 100-on állott - fokozatos lemorzsolódása. Az idén már voltak napok, mikor e járadék 80-ra süllyedt. A 3 1/2 percentes járadéktípus meghonosításának reménye rég szétfoszlott, s most ott tartunk, hogy az eddigi 4 százalékos rente helyébe a magyar pénzügyminiszter - hozzátesszük, hogy osztrák kollégája is - elszánta magát a 4 1/2 percentes típus meghonosítására. Ha ily komoly dologban kedvünk volna élcelődni, azt mondhatnók: íme, belejutottunk a megfordított konverziók korszakába!

Pedig - tekintettel egy valamikor talán majdan elérkező előnyös konverzió eshetőségére - még nem is rosszallhatjuk a pénzügyminiszter elhatározását. Gondoljunk csak vissza azokra az időkre, mikor Széll Kálmán ezelőtt 38 esztendővel megteremtette a magyar aranyjáradékot, mely 6 percentes kamatozás mellett 80 százalékon volt csak elhelyezhető. Ha akkor egy alacsonyabb névleges kamatozás mellett - természetesen megfelelően alacsonyabb kibocsátási árfolyamon - kreálták volna meg az aranyjáradékot, ezzel majdnem legyőzhetetlen gát lett volna emelve ama konverzió útjába, mely kedvezőbb idők beálltával csakugyan bekövetkezett. Mert a pari árfolyamon való beváltással járó prémium oly nagy lett volna, hogy a konverzió nem fizette volna ki magát. A 4 1/2 percentes rentetípusra való áttérés tehát oly szükséges rossz, melybe bele kell nyugodnunk.

A magyar járadéknak az egykori 100 percentes árfolyamról a mai 82-es árfolyamra való lemorzsolódásával egyébiránt nem állunk egyedül. Socios habemus malorum. A járadékoknak s általában a fix kamatozású papíroknak fokozatos és igen jelentékeny árfolyamcsökkenése a lefolyt másfél évtizednek általános jelensége. E tekintetben a lehető legjobb társaságban vagyunk.

Az angol konzolok 1895-96-ban, a búr háború előtt 114-ig emelkedtek s a 2 1/2 százalékos konzolok azóta egész 74-ig szállottak alá. Most, midőn e sorokat írom, 75,35-ön vannak jegyezve. Kiszámították, hogy a rengeteg mennyiségű angol konzolok birtokosai 1896 óta 224 millió font sterlinget (= kereken 6000 millió koronát), tehát papírjaik eredeti értékének egyharmadát vesztették el az árfolyam csökkenése folytán.

A francia 3 percentes járadék birtokosai sem jártak sokkal jobban. E járadék a kilencvenes évek vége felé 105-ön állott, azután elkezdett hanyatlani, s a múlt év júliusában elérte a 92-es árfolyamot. Ma, midőn e sorokat írom, 85,37-en áll. Ez a kereken 20 percentnyi árcsökkenés a 15 milliárdnyi francia járadéknál háromezer millió frank veszteségnek felel meg.

A német 3 százalékos birodalmi járadék 1896-ban valamivel még 100-on fölül állott, a múlt évi júliusáig 80-ra szállott alá, ma 75,25-ön áll. Tehát értékének majdnem negyedrészét elvesztette.

Osztrák szomszédaink 4 percentes járadéka ugyanezen idő alatt 100-ról 84-re, a mi ugyancsak 4 percentes járadékunk 100-ról 82-re szállott alá. Ugyanazon idő alatt, míg a mi járadékunk 18 percentet vesztett, az osztrák 16-tal, a német 24 percenttel, a francia 20 percenttel, az angol pláne 30 percenttel csökkent. Tehát az árfolyamcsökkenés e gazdag nemzeteknél még nagyobb, mint nálunk, aminek magyarázata az, hogy ezeknél 1896-96-ban az árfolyamok csakugyan természetellenes magasságba voltak fölcsigázva.

A múlt évi júliusban (e folyóirat 14. számában) egy cikket közöltem, melyben méltán alacsonynak jelezhettem a magyar koronajáradék akkori 87,50-es árfolyamát. Az osztrák akkor ugyanezen az árfolyamon állott. Milyen legendáriusnak tűnik föl ez az árfolyam most, alig 10 hónappal később! Azóta nálunk 5 1/2, az osztrákoknál 3 1/2, a németeknél 3 3/4, a franciáknál 7 percentet csökkentek a járadékok. (Az angoloknál nem mutatkozott újabb csökkenés.)

Ezeket a múlt nyár óta beállt árfolyamhanyatlásokat csak részben okozták az azóta kitört balkáni zavarok, túlnyomó részben a más okokból bekövetkezett pénzszükség okozta őket.

Abból pedig, hogy az árfolyamok csökkenése már közel két évtized óta az egész vonalon szakadatlanul tartott s ugyanazon okok hatása alatt, melyek előidézték, a múlt év nyara óta is folytatódott: joggal következtethető, hogy a balkáni béke helyreállása magában véve nem fog előidézni valami jelentékeny árfolyamemelkedéseket. Ezek csak akkor következnének be, ha egész Európa pénzügyi konstellációjában mélyreható változások állanának be, vagyis ha megszűnnének azok az okok, melyek a járadékárfolyamok szakadatlan és következetes lemorzsolódását másfél évtizeden át az egész vonalon előidézték. Az utóbbi napok tőzsdei tapasztalatai (egy kis emelkedés a békehírekre, azután nyomban gyors visszaesés) szintén igazolták ezt a felfogást. Világos, hogy az aktuális politikai konstelláció csak az egyik éspedig a kisebbik jelentőségű irányítója a járadékárfolyamoknak. A nagyobbik és fontosabbik azokban a tényezőkben rejlik, melyek már közel két évtized óta működnek, és előreláthatólag még igen soká működni fognak. E tényezők az állami járadékokon kívül az egyes tartományok, városok stb. kölcsönkötvényeire, valamint a záloglevelekre majdnem egészen egyenlő mértékben gyakorolták és gyakorolják árcsökkentő hatásukat.

Egy nevezetes világgazdasági jelenséggel állunk itt szemben, mely az összes művelt nemzetek közművelődési és gazdasági struktúrájában beállott átalakulásokkal van okozati összefüggésben. A tőke fokozódó idegenkedése a fix kamatozású papírokban való elhelyezkedéstől keresztülvonul az összes művelt nemzetek újabb társadalom-gazdasági életén.

A tőke természeténél fogva konzervatív. Ez a konzervatív jelleg abban a tendenciában jut kifejezésre, hogy a tőke mindenekfölött a teljes biztosságot nyújtó elhelyezkedésre törekszik. A tőkéknek az a része, melyet par excellence konzervatív jellegűnek mondhatunk, elsősorban a föltétlen biztosságot keresi. Ez volt előbb a kimagasló jellemvonása az európai tőkék többségének. Ez a konzervatív jellemvonás azonban az utóbbi másfél évtized során nagymértékben csökkent. Ma már a tőke sokkal kevésbé konzervatív, mint előbb volt. Az okok egész sorozata hatott ebben az irányban. Megkísértem a főbb okok kimutatását.

Kezdjük el a legelső, "primaire" oknál, mely az okok sorozatában legelöl áll, azután menjünk át ennek az alap-oknak okozataira, melyek a maguk részéről ismét megannyi másodlagos okok gyanánt hatottak tovább.

Ez a tulajdonképpi alapvető ok kettős jellegű. Egyrészt az európai s az ezzel kulturális tekintetben egy szempont alá eső más világrészbeli lakosság számbeli szaporodása, másrészt ezen egyre szaporodó lakosság életigényeinek, "standard of life"-jének szemlátomást észlelhető megnövekedése. Mind a kettő egy elementáris hatalommal előre törő folyamat, melyet semmiféle emberi erő, semmiféle politikai mesterkedés föltartóztatni nem képes. Ez tulajdonképp az a titokzatos hatalom, melyben az újkori civilizáció ereje lüktet.

A százmilliókra rúgó népszámszaporulat már magában az összes életszükségletek iránti kereslet egyre nagyobb fokozódását idézte elő, elkezdve a táplálkozáson, folytatva a ruházkodási, lakási, élvezeti stb. igényeken végig.

A puszta számbeli szaporodás azonban nem fejezi ki az életszükségleti igények növekedési progresszióját. Ez utóbbi sokkal nagyobb a puszta számbeli szaporodás progressziójánál. Vegyünk a sok közül csak egy tünetet. A vidéki lakosság szaporodási többlete a falukból a városokba tömörül össze, s ugyanakkor, mikor ez a változás végbemegy, túlnyomóan növényevőből túlnyomóan húsevővé válik.

A kultúrnemzetek megszaporodott százmilliói nemcsak élni, hanem jobban élni akarnak, mint kevesebb számú előzőik éltek. Az átalakulás nem szorítkozik az élelmiszerek és a többi életszükségleti tárgyak mennyiségére, hanem kiterjed ezek minőségére is.

Az emberek nemcsak többen vannak, de egyenként is több s ami szintén fontos, jobb tápszert, ruházatot, lakást és szórakozást követelnek. Az igényeknek ez a kettős irányban való megnövekedése talán minden másnál pregnánsabb kifejezője annak, amiben a modern idők társadalomgazdasági haladásának igazi mozgatóereje megnyilatkozik.

Ez talán nem tetszik az avult aszkéta-morál hirdetőinek, kik a lemondást prédikálják, s a túlvilágra szóló utalványokkal akarnák kifizetni a boldogság után sóvárgó emberiséget. De az új idők embere kinőtt már az aszkézis világfölfogásából, ő ebben a világban követel magának emberhez méltó életet. Mondhatják erre, hogy e posztulátumból még nem következik, hogy annak ténnyé is kell válnia. S ez áll is, mikor csupán egyes emberről van szó. De mikor nem egy, hanem háromszázmillió ember hangoztatja: nem akarunk szűkölködni, jobban akarunk élni, mint eddig - ez már olyan hatalom, mely, ha nem érvényesül is mindjárt egész terjedelmében, de igen jelentékeny társadalompolitikai hatásokban gyakorlatilag érezteti hatását.

Aligha tévedek, midőn a tömegösztönök ezen elemi erővel való nyilvánulásában látom tulajdonképpi alap-okát annak a ténynek, hogy a munkabérek az utolsó emberöltő alatt majdnem megkétszereződtek egész Európában. Minthogy pedig minden elképzelhető életszükségleti tárgy előállításához először, másodszor és harmadszor munka kívántatik: a munkabérek emelkedése múlhatatlanul maga után kellett hogy vonja, aminthogy tényleg maga után is vonta, az összes életszükségleti tárgyak megdrágulását.

Ez a megdrágulás nem minden tárgynál egyenlő, de egészben véve szerencsére átlagban kisebb méretű, mint a munkabér emelkedése. Ennek pedig az a magyarázata, hogy a technika fejlődése és a munkás értelmi színvonalának átlagos emelkedése ugyanazon munkamennyiséggel fokozott mennyiségű és jóságú javak előállítását teszi lehetővé. A végeredmény az, hogy a munkás - a legtágabb értelemben véve e szót - részben elveszti ugyan a réven, amit a vámon nyert, vagyis többet keres ugyan, de többet is költ, mint előbb: egészben véve azonban mégis nyer, mert nemcsak megél, de jobban él meg, mint eddig.

Mi a helyzete a fejlődés e nagyszerű evolúciójával szemben a termelés másik főfaktorának, a tőkének? Képzelhető-e, hogy a tőke, mely nem más, mint összegyűjtött munkaeredmény, mely az azonnali elhasználástól elvonatott azért, hogy újabb termelés eszközéül szolgáljon, kivonhassa magát a közte és a termelés másik faktora közt fennforgó kölcsönhatások alól? Hogy ebben a kérdésben helyesen ítélhessünk, természetesen nem szabad arra az álláspontra helyezkednünk, hogy a tőketulajdonos mind dúsgazdag ember, kinek életcélja a munkások kizsákmányolása. A tőkebirtokosok óriási többsége valóságban szerény viszonyok közt élő ember, ki tőkéje mellett többnyire maga is dolgozik, tehát egyúttal munkás is. A tőkebirtokosok százezrei tehát szintén oly emberek, kik előtt az életszükségletek árának emelkedése éppen nem közömbös, olyan emberek, kik előtt az életszükségletek árának emelkedése éppen nem közömbös, olyan emberek, kik nemcsak nyugodtan aludni, de enni is akarnak. Ezek a szerényebb sorsú tőkebirtokosok azt tapasztalják, hogy a fix kamatozású papírjaik után nekik kijáró mérsékelt kamat, a számszerinti összeget tekintve biztos ugyan, de annak vásárlóereje igen tetemesen, manapság átlagában egyharmadával megcsappant. Tehát a kamatnak az a nagyratartott biztossága tulajdonképp részben csak fikció. Sőt még az sem kerülheti ki soká figyelmüket, hogy ez a fiktív jelleg tulajdonképp kiterjed magára a tőkére is. Kiterjedne arra még akkor is, ha árfolyamértékben változatlan maradna. Pedig nem marad változatlan, mert hisz látjuk, hogy az árfolyamok másfél évtized alatt 15, 20, 25 percenttel estek. Ezek a tapasztalatok méltán lehangolják a tőkebirtokosokat. Sokan közülük igyekeznek szabadulni ebből az állapotból. Keresnek tőkéjük számára más befektetést, és találnak is bank- és ipari papírokban s más egyebekben.

Íme, a tények ereje így rázta föl a konzervatív tőke nagy részét kényelmes alvásából, így vette rá, hogy ne tekintse a teljesen gondtalan heverést főcélnak, hanem megtanuljon mozogni, gondolkozni, fáradni, esetleg valami kockázat árán is magának jobb megélhetést kiküzdeni.

Íme, így szüli a munkabérek emelkedése, mely pedig, mint kiemeltük, lényeges kritériuma korunk haladásának, a javak megdrágulását, s a javak megdrágulása így vetkőzteti ki a tőkék egy részét konzervatív jellegéből, s okozza a közönség nem csekély részének elidegenedését a fix kamatozású papíroktól. Ez természetesen előmozdítja az árfolyamok lemorzsolódását, s ez az utóbbi okozat másodsorban ismét okává válik további tőkék elpártolásának.

A föntebb elmondottakhoz járul még két tényező: az egyik a tőkemegtakarítások ütemének némi meglassúdása, a másik az államok, községek, testületek és magánosok kölcsönkeresési törekvéseinek nagymérvű megnövekedése.

Ami az elsőt illeti, nem állítható ugyan, hogy a tőkeképződés a művelt nemzeteknél ne volna még ma is igen jelentékeny, sőt abszolút számokban kifejezve még ma is nagyobb az, mint bármely előző korszakban volt. De a mai kor gazdasági életének nagy dimenzióihoz arányítva bizonyos relatív csökkenés tagadhatatlan. Minthogy az életszükségletek átlag mintegy ötven percenttel megdrágultak, a megtakarítható összegek a háztartások nagy részében erősen megcsappantak, néhol egészen megszűntek, nem is szólva azokról, kiknél az eladósodás lépett a tőkegyűjtés helyébe.

Ha az egyes esetekben időlegesen észlelhető munkaszünetelések eseteit kivesszük, kétséget alig szenved, hogy a munkabérek nagy emelkedése következtében - nagy átlagokat tekintve - még a munkabér után élő társadalmi rétegekben volnának meg legjobban a tőkegyűjtés föltételei. E lehetőség kihasználása azonban egyelőre még nem történik meg a kívánatos következetességgel. Munkásaink nagyobb részénél egyelőre észlelhető s talán érthető is az a hajlam, hogy az elért kereseti többleteket elsősorban életmódjuk följavítására használják föl. A postatakarékpénztár üzemkörének fejlődése egyébiránt indul, s hogy eljövend az idő, mikor a kis megtakarításokból állandó elhelyezést kereső tőkék fognak fölhalmozódni, miként ezt a nyugat gazdag nemzeteinél látjuk.

Az európai pénzpiac várható alakulásánál elsőrendű szerepet játszik az a tény, hogy az óriási dimenziókban fejlődő ipar és kereskedés egyre nagyobb mértékben magához vonja azokat a tőkéket, melyekhez kész is, képes is magasabb kamatot nyújtani a járadékoknál. Ehhez járul, hogy a nagyobb munkabérekkel s az összes használati javak magasabb árával természetszerűleg vele jár, hogy a mindennapi forgalmi élet funkcióinak lebonyolításához is sokkal nagyobb pénzösszegek kívántatnak, mint annak előtte.

Az érem másik oldala azt mutatja, hogy a fix kamatozású papírok elhelyezést kereső tömege nemcsak hogy nem csökken, de évről évre emelkedő irányt mutat. Az államok, a községek és a többi köztestületek évről évre sok százmillióra rúgó kölcsönkibocsátásokkal fordulnak a pénzpiachoz. Ennek oka nem csupán az újabb rohamos fejlődésnek indult militarizmus, hanem a művelt nemzeteknek minden téren mutatkozó befektetési szükséglete is gazdasági, közművelődési és emberiségi célokra. A mérsékelt ütemben haladó tőkeképződés egyfelől s a gyorsabb ütemben növekvő kereslet másfelől a feszültség állapotát idézi elő a hitelpiacon.

Nem maradhatott hatás nélkül az európai pénzpiacra az a nevezetes tény, hogy kezdetét vette Afrika és Ázsia gazdasági és kulturális invesztiálása, s hogy ezek a világrészek is Európától várják a befektetéseikhez szükséges rengeteg összegeket.

Ami a jelenlegi konjunktúrát illeti, merőben tévesnek bizonyul majd azoknak a nézete, akik arra számítanak, hogy a balkáni béke megkötése után mintegy automatice be kell következni a pénzbőség korszakának. Ily korszak tudvalevőleg nem előzte meg a balkáni zavarokat, sőt már ezek megindulása előtt állandóan feszült volt a pénzpiac helyzete. E zavarok megszűnése sem fog tehát elővarázsolni egy oly helyzetet, mely előzőleg sem létezett, s melynek föltételei nincsenek meg. Némi könnyebbedés lehetősége természetesen kizárva nincs, de egészben véve a világkonjunktúra úgy áll, hogy belátható időben sem pénzbőség bekövetkezése, sem a fix kamatozású papírok árfolyamainak említésre méltó emelkedése nem várható.

Elsősorban maguk a balkáni államok fognak kölcsönökért az európai pénzpiacokhoz fordulni, részint a háború költségeinek likvidálására, részint a tönkrement hadi készletek pótlása, részint gazdasági és közművelődési szükségleteik kielégítése végett.

Maga Törökország is mindenesetre tetemes kölcsönre fog szorulni, hasonló célból, mint győztes ellenfelei s ázsiai birodalmának új alapon való rekonstruálása végett. De ezek a kölcsönök el fognak törpülni Kína sokat emlegetett nagy kölcsöne mellett. Japán szintén 200 millió koronát von el az európai pénzpiactól, Oroszország pedig 600 milliós kölcsönt készül fölvenni. Azután sorban jönnek az európai államok, melyek mind sok száz milliós befektetésekre készülnek részint katonai, részint más célokra. Ausztria és Magyarország a kölcsönkérők sorából szintén nem fog hiányozni. Mintegy kétmilliárd koronára tehető az a kölcsönösszeg, melyet az államok ebben az esztendőben fölvenni szándékoznak. A pénzpiac helyzete e nagy kibocsátások jegyében állván, pénzbőség és a járadékárfolyamok jelentősebb emelkedése nem várható.