Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 10. szám

Pásztor-Freund Mária: A kubizmus térproblémája

A legújabb művészetnek legfeltűnőbb, legfontosabb s a megelőző művészettel legellentétesebb vonása: az ő megváltozott térfelfogása, vagyis új térproblémája. Ez az új térprobléma természetesen nem egy hirtelen és különállóan keletkezett valami, hanem e művészet sajátos absztrakt művészi akarásának, felfogásának természetes következménye. Mi most e művészetnek csak a térproblémájával, külső kifejezésében legmeghatározóbb és legfontosabb jegyével kívánunk foglalkozni.

Az impresszionizmus térproblémája a végtelen tér elérése volt: vagyis az atmoszférikus távolság feltüntetése, az alaknak, a testeknek ebbe a távolságba való behelyezése, az atmoszféra rájuk gyakorolt elváltoztató hatásainak feltüntetése által, az ember optikai sajátságaira támaszkodva.

A legújabb művészet ellenben a végtelen térből zárt, kubikus egyesformát csinál, ezt mint anyagot kezeli, s a test és e zárt anyagszerű tér között sík, összefüggéseket keres és létesít. Ez az anyagszerű tér válik alappá, és ezen alap és a testek közötti relációk már csak sík relációk lehetnek.

Már nem a tér (az anyagszerű alap) van hatással a testre, hanem fordítva, a test határozza meg az alapot, az van hatással reá. Az történik, hogy nem a test olvad a térbe, mint előbb, hanem az alap olvad a testbe, megszűnik önálló jelentősége. Az alap olvad belé a testbe, az alap már csak mint a test kisugárzása jő számba, s már nem is szerepel se térként, se alapként, hanem együtt a testtel alkot egészen új problémát. Vagyis a tér köbtartalmú anyaggá, tehát szintén testté vált, és ebbe az anyagba helyezkedik belé a test. Így két kubikus anyag helyezkedik egymásba, s ezek egymásbahelyezkedésének, relációiknak mikéntje alkotja az új térproblémát.

Az eddigi úgynevezett térprobléma így egészen megszűnt, s új probléma lépett a helyébe, mely e művészet absztrakt művészi akarásának következményeképp egészen absztrakt természetű. Az a probléma ugyanis, hogy a testek relációi milyen hatással vannak az anyagszerű téralapra, s viszont, hogy e hatás következtében keletkezett síkrelációk milyen alakulatokra bontják, milyen formákba kényszerítik a testeket. Nagy kölcsönhatás jő így létre a testek s az anyagszerű téralap között, mely kölcsönösen alakítja mindkettőt: a téralapot, a testet meghatározó rendszer szerint, és az e réven az anyagszerű térben keletkezett síkidomok viszont a testtel lépnek síkrelációkba. Vagyis: a testet alkotó forma és vonalrendszer az anyagszerű térre is kiterjesztve, azt síkidomokra bontja, melyek azonban viszont a testet kényszerítik ezekben a bizonyos síkidomokban való megjelenésre. Az anyagszerű téralapnak a testek által való idomokra bontása bontja viszont ismét a testeket síkidomokra.

Ebből látjuk egyrészt, hogy a tér szerepe teljesen megváltozott, másrészt, hogy a tér és a test viszonya is egészen más lett. Már nincs szó mindegyiknek külön voltáról, se egyiknek a másikra gyakorolt módosító hatásáról, hanem a térnek és a testnek, mint anyagnak, mint egyneműnek, együtt és egyszerre és egyben való megjelenéséről.

Erre az álláspontra fejlődött fel a térprobléma, a tér és a test viszonya a mai művészetben. Ezt látjuk, ha a merész és mindig elöl haladó francia művészet legújabb alkotását vesszük tekintetbe, melyet irányelnevezéssel "kubizmus"-nak szoktak nevezni, és ezt látjuk, ha a mi legújabb művészetünk tartózkodóbb, kísérletszerű tapogatódzásait nézzük, melyek a mi művészi viszonyaink között még mérhetetlen merésznek tetszenek.

Valódi komoly jelentőségű "kubizmus" tehát csak akkor keletkezik, ha a teret kubikus zárt anyagnak tekintik, és ennek az anyagszerű téralapnak s a testeknek egymásba való helyezkedése, s az így keletkezett relációk kölcsönhatása alkotják a problémát. Az olyan "kubizmus", mely optikai térbe helyez síkidomokra redukált testeket, csak játékszerű.

A kubista térprobléma jövője? Lehet, hogy egészen új, eddig nem gondolt eredményhez vezet, jósolni nem szabad. De valószínűbb, hogy csak átmenet, csak segítség valami már elértnek az elvesztéséhez, és ennek helyébe egy újnak a megszerzéséhez. Vagyis: segítség ahhoz, hogy az optikai végtelen térből dekoratív, önálló alapsík válhassék. Mert az átmenet a mindent meghatározó végtelen térből az önálló alapsíkhoz nem következhetik be hirtelen, először meg kell szűnni jelentőségének, meg kell szűnnie ható térnek lenni, egészen el kell vesznie. Talán az új térprobléma az, amely e munkát elvégzi.