Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 10. szám · / · Földi Mihály: Férfidal

Földi Mihály: Férfidal
1.

A köszvényes, nyugalmazott százados köhögve, izgatottan emelkedett fel a fotelből, és hozzám fordult.

- Na mi az? Mennek ma is? Mennek, mennek?

Felöltőmet a másik karomra tettem át, s hallgatva néztem magam elé. Szándékosan csináltam ezt a pillanatnyi szünetet, lélegzetemet elfojtva élveztem zamatos reszketését e csendességnek. Még levertem a cigarettám hamuját, s pillantásommal vigyázva követtem a szürke por kóválygó hullását, aztán fanyarodottan mormoltam valamit.

- Nagyszerű... - tüszkölte a százados s a többiek: a százados fáradt felesége, kinek őszülő sáfránhajában gyakran gyönyörködtem, mikor a vesztibül villanyfénye rászórta ibolyasugarait, a lengyel gyógyszerész, szegény, merevedett nyakával, a pécsi földbirtokos dagadt vízfejével és a színes külsejű író hóbortos mosolygásával, meg az iroda agyondolgozott fáradt kis Fräulein Helenje s a sok többi letört, siratni való beteg ember a szanatóriumban, mind elgondolkozottan, mélán és izgatottan ismételte:

- Pompás!

Fräulein Helene sóhajtott, s hirtelen a félig revideált számla fölé hajolt, amint meglátta a jó doktort, ki addig vezette évtizedeken át ezt a népes, ragyogó betegmenhelyet, míg maga is beléasztmásodott.

A századosné ölébe ejtette a kezeit s elcsendesedetten harapta el a hangokat.

- Hogy élnek, élnek... Istenem, mily nagyszerű!

Akkor már szégyenlős pirosság bújt az orcája bőre alá, zavart, beteg félelemmel vett kezébe egy képeslapot, s a pálmák mögé húzódott.

A lifthez léptem. Nem ő jött. A doktor szólított meg, jóakaró tekintettel tette vállamra a kezét.

- Nem soká kimaradni! Értettük? Nem soká... Hideg italokat nem inni, füstbe nem menni. A cigarettából pedig már elég volt. Értettük?

Megértettük. Jókedvűen nevettem derék, jó barátomra, édes öreg orvosomra. Ő maga is elmosolyodott, s amíg köhögése kínzón fojtogatta, könnyező szeméből aggódó szeretete ömlött felém. Az első emeleten hallottam, hogy valaki becsapja a szobája ajtaját: nem zavaró hangosan, hanem azzal a kedves koccanással, mely figyelmet ébreszt maga iránt. Ruhasuhogás. Halk torokköszörülés. A lépcsőhöz fordultam, az asszony már ott volt.

Egymásra nevettünk megértő hunyorgással, s úgy éreztük e percben, hogy mérhetetlen mélységű közös titkunk van, kettőnknek. Finom zúgásban rezgett a vesztibül izgatottsága, a százados átsántított a másik oldalra, a lengyel gyógyszerész felemelkedett s megmerevedett nyakán a gallérját igazgatta, az író furcsa hajlongásokkal köszöngetett. Az asszony szeme sarkába mosolygó ránc konyult, kis selyemkabátját nevetve nyújtotta át nekem. Azzal megindultunk.

Az orvos még utánunk szólt: Nicht lange ausbleiben... Amikor feltártam az ajtót az asszony előtt, s arcomon lebegett a mindjárt aludni térő betegek meleg és sajnálkozó lehelete, úgy éreztem, hogy a boldogság lépked el előttem, s daloló jókedvvel szegődtem az asszony mellé. Ő halk kuncogással nevetgélt, s amint felfelé mentünk a szűk, gyérvilágú hegyi úton, mosolygó felülállással láttam magam előtt a vesztibül fátyolos tekintetét, a megnyúlt arccal, kétségbeesve egymásra néző betegeket.

Az asszony megfogta szemével a szememet.

- Mi már nem ide valók vagyunk. Feleslegesen zavarjuk ezeket a szegény embereket.

Hangosan kacagtam.

- Mit tegyünk! Azt hiszem, úgy tekintenek ránk, oly szeretettel s oly gyűlöletes kegyetlenséggel, mint az életre. Gondolja el: egy fiatal, a lelkének élő férfi s egy fiatal házas asszony. Azt hiszem, szeretnének minket magukba szívni, mint a napsugarat, s megfojtani, mint a keserű orvosságot.

Megszakíthatatlanul nevettünk. Az asszony mondta:

- S amellett van alkalom a pletykára, látja. Egy vígkedvű, mivel se törődő asszony s egy hódoló - no ne bízza el magát! - és kívánatos idegen férfi. Aufforderung zum Tanz.

Felnevettük a csöndes tengerparti utcákat. Egy magaslaton megálltunk, s a kifényesedő éjszakában visszapillantottunk a szanatóriumra. Apró, kivilágított szobáival, magas jelzőlámpájával beszédesen állott a tenger előtt. Egy kissé elborultam.

- Nézze csak, asszonyom, nézze. Ennyi kis lyuk egymás mellett és fölött, komikus, szűk ketrecek egymás tetején, melyekben mi eltengődünk. Nem csodálkozott még ezen? Ezekben folynak le így egymás feje fölött a mi tragédiáink, minden emberi boldogság, az egyikben sírnak, a másikban ruhát próbálnak, színházba készülnek, itt az író szövi megható költészetét, fölötte kidűlt öregek vonszolják magukat és gyermekek hancúroznak. Nyomasztóan hat reám ez az egy csomóba összehordott emberi élet.

Figyelmesen hallgatott reám. Felnevetett.

- Az egyik szobában az én derék jó uram púposodik az íróasztala fölé, a másikban én állok a tükör előtt s magához készülök.

Ismét derűs pogánysággal kacagtunk a tenger felé. Olyan meghatóan szép volt a tenger, mintha az asszony lehelete kövesedett volna meg fehér, opálos, vibráló felszínén. Nyakamon éreztem az asszony leheletét. Az égre tekintettem s a zizegő csillagokra. Szemeimbe könnyek gyűltek, az én meleg, dús cseppű könnyeim, úgy beszéltem az asszonyhoz.

- Oly elégedett és oly mindennel betelt vagyok, asszonyom.

- Soha nem éreztem mást - kacagta arcomba - amióta élek, mint elégedettséget. Bevégezettnek érzem magam, akihez már semmit sem lehet tenni. Soha nem éreztem hiányt.

Letörülte a könnyeimet, én magamhoz vontam a kezét, és jókedvűen szóltam.

- Szeretnék választani, asszonyom. De mégse! A halált most messze érzem magamtól. Inkább tartson még meg maga mellett egy nagyon kis ideig, csak szépen kérem!

Megállás nélkül nevetett gyöngy nevetésével. - S mennyi az a nagyon kis idő, mi? - Aztán hirtelen másra tért át. A szemaforra mutatott a rakodó parton, mely vörös fényét egyhangún vetítgette a tengerre. Megindultunk ma esti célunk felé, a német sörcsarnokba a dalünnepélyre.

*

Úgy hatott ránk a kedélyesen komoly Liedertafel, mint zenés mise után a föld sós íze. Az örök egyhangú életet éreztem verni a füstös, kupolás kis sörcsarnokban. Feketébe öltözött, komoly német dalárok vonultak fel az emelvényre: iparosok, kereskedők, hivatalnokok, többnyire már családosak, kimelegedett, dagadt arccal vették kézbe kottáikat, s amíg mesterük munkában meghatalmasodott tenyerét intésre emelte, a kotta mögül mosolygó és büszke férfiszemhunyorgással pislongattak le asszonyaikra. Az asztaloknál néhány helyi notabilitás ült, de nagyobbrészt öregek vagy még a dal komoly méltóságához illetlen fiatalok ültek s a dalosok asszonyai. Ezek legelöl! Karcsú és hosszú poharakban édes fekete sört állítottak maguk elé, mosolygó összeértéssel nyújtogatták nyelvüket a csípős édességbe, és sikoltó kacagással vonták el a poharat kapálózó gyermekeik elől. - Szakasztott az apja!

A levegőben, a durva szivarfüstben valami szentimentális izgatottság úszott, itt mindenki belemelegedett a dolgába.

- Ezek az élethez hozzánőtt emberek - szólottunk.

Itt mindenki ösmerte egymást, a terem egyik végétől a másikig kapcsolták a beszélgetést, s ha valamelyik derék embernek ötlete támadt, harsogó nevetéssel szaladt vele végig az összes asztalokhoz. Néha, nagy ritkán összebújt néhány férfi, s derűs örömmel mondottak el valami tréfát, aminek hallásától vigyázva tartottak távol minden asszonyt.

Csak mi voltunk itt idegenek e boldog emberek közt, körülöttünk csakhamar megüresedtek az asztalok, s az egyszerű boldogság mint edző jégkéreg vette körül asztalunkat. Gyanakodva néztek ránk vissza, s bizonyára szívesen vették volna távozásunkat. De mire elkezdődött a dalosünnep, megfeledkeztek rólunk. Széles szájjal énekelték el a dalárda mottódalát hirtelen támadt csöndben.

Engem valami komorság fogott el, az asszony hátravetette magát székében és derűsen mosolygott, mintha elemében lett volna.

- Nézze - szúrt hegyes kis ujjával az asszonyok felé -, nézze - és boldogan kacagott -, lassanként hogy magukhoz térnek e derék polgárnők a komolyságból, mint valami hirtelen ijedtségből. Nézze csak, hogy veszik sorra félig lehunyt szemmel a dalosokat, hogy mustrálják őket s rövid percekben férjeket cserélnek, házasodnak és elválnak, ámde még gondolatban is templomi szertartásossággal. Balul ütött találkozásokat hamaros mámorban korrigálnak, s a végén minden a régiben marad.

Megelégedetten nevetett, míg nekem fájt ez a "minden a régiben marad".

- Nézze, nézze, rövid percekben mennyi életvágy sűrűsödik itt össze, s mennyi elégetődik ki. Mennyi vágyat visznek innét haza, hogy felélik itt magukat az elgondolásban, s otthon, a családi ágyban boldog ismétlésekkel karolnak egymásba.

Felülállón, egy kissé anyáskodó magyarázással nézett le rám az asszony.

- No, miért komorodott úgy el?

Most először néztem az asszonyra kutató szemmel. Szerettem volna részekre szedni, minden porcikáját külön megvizsgálni: így, egészben most nem értettem. Eddig nem is törődtem a megértésével, mely pedig életem minden dolgának élvezetében eddig megzavart: végtelen felejtéssel szívtam magamba azt a narkotikumot, melyet ez az asszony magában hordott. Most megborzongtam.

A szomszéd asztalnál szólt valaki.

- Mily jó, hogy holnap vasárnap van, nem kell dolgozni, lehet pihenni.

És nyújtózott. Az asszony a szemembe nevetett. Én csüggedten szóltam:

- Emberek, akiket a boldogság elfáraszt, s a boldogság után pihenésre van szükségük! Minden gondolatomat a boldogságról, örömérzésekről, az élet értékeiről testetlen álmoknak látom itt, melyeknek egyetlen megoldása csak a tőlük való menekülés lehet. Elmenekülni, asszonyom, a boldogságról való vágyaimtól, elmenekülni tőlük, s halálosan elfelejteni ifjúságunk minden vágyát és elgondolását az életértékekről, úgy érzem, ez a férfi célja. Összehordani egy csomó követ, oszlopokat fejteni ki a terméketlen sziklákból, s amíg az épület gyerekembertársaink hajlékává lesz, egyúttal álmaink temetője is.

Szerelmi dalokat énekeltek már rekedten, s végül fáradtan és elnyújtottan az örömhimnuszt: - Freude, schöner Götterfunken... Schwester aus Elysium...

- Hogy van az, asszonyom, hogy amíg itt zsibbadtan állok ezzel a levegővel szemben, melyben összesűrűsödik az élet minden java: szerelem, találkozás, hiúság és büszkeség, küzdés és pihenés, célhozérés és sikertelenség... amíg én kábulok és szomorodom, Ön kacag a könnyezésig, szinte dalol, mintha elemére talált volna.

Valami nedves ezüstfátyol hullott az asszonyom szemére, amint most végignézett komoly mosolygással. Láttam, hogy e percben szeret engem, s szeret a lázadozó és elégedetlen voltomért, azért a szélmalomharcért, melyben érzéseim és céljaim okát kutatom...

Ismét a tenger fölött állottunk, szótlanul meresztettük magunkat a messzeségbe. Engem a tökéletes boldogság kábulata fogott el, míg oldalamon éreztem meleg pihegésű, magában mosolygó asszonyomat, s beleveszíthettem magunkat az éjszaka végtelenségébe. Fáradt félénkséggel gondoltam el, mi lehet még most, ezután? Zavart beteltséggel bandukolni hazafelé, rövid percekre még együtt lenni, s már csak reflexiókkal érezni azt, ami lehetne és volt, míg hamarosan megszakít minden vágyhálót egy hozzánk idegen ember közbejötte, kinek a pénze mégis isteni öröm... Felsóhajtottam asszonyomhoz.

- Isteni öröm a végtelenség, isteni öröm magunkba vetíteni a messzeségek gömbjeit, a kékes ezüstöt. De talán mégsem önmagukért valók, mi meg sohasem vagyunk elegendők magunknak. Kell hozzá a Maga örök megelégedettsége, az a folyós arany, ami ötvözetté nemesíti leborulásunkat a végtelenség előtt, s a Maga ópiumos narkotikuma, mely megöli a dolgok körvonalait, határait, mely megszabadít a földíztől. Nézzük sokáig, asszonyom, a tengert, aztán az eget és a reszketős csillagfényt, mely ide zenél... Mily tiszta átlátszók ezek s mily feneketlen mélységűek. Nézze, asszonyom, mily gyönyörűséges ez a tengerparti éjszaka, mikor elvesznek a határok, ledőlnek a körvonalak, mikor, asszonyom, szerelmetes jó asszonyom, nem érezzük a magunk hitét sem, végességünket, azt, hogy van gyomrunk, fejünk és végtagunk, hogy van olyan vágyunk is, mely soha teljesedésbe nem magasodott, mikor nem látunk magunknál büszkébbet és kiválóbbat, mikor, asszonyom, összefolynak, egybeolvadnak, akik keresik egymást.

Szépek a tengerparti éjszakák, asszonyom, egyetlenem, a mi éjszakáink. Amikor nem tudjuk, hogy a tengeren túl van temető is, hol nevetséges buckák alatt komikus nyugalommal eltűnünk, s mikor nem látjuk a csigolyáinkat, a rostjainkat, az idegeinket, melyekké a végtelenség megérzése összezsugorodik, mikor megfeledkezünk a lehetőségek csekély számáról. Erre van, egyetlen asszonyom, a Neptun, arra a Szaturnusz, s valahol arra most másoknak ragyog a Nap. A Tejút... kiteríteni érzéseinket a messze fényhídon!

Megfogtuk egymást, s azt hiszem, azontúl már csak az ajkam szótalan mozgása s a testem remegése éreztette meg az asszonnyal, hogy mit akarok mondani. Arcom kidagadt, s szakadatlan panaszossággal duzzadtak ajkamra érzéseim kimerítetlen szólamai.

- Ennél intenzívebb boldogságot nem találhatok. Borzadok attól az élettől, mely ezután rám zuhanna: nem mert küzdésre szólító, hanem mert megalázó. Elveszi szépségét mindannak, mi előtt addig leborultam, s folytonos és oktalan változásával engem ítél tévedőnek. Érzi, asszonyom, Maga is az éter rezgését, a csillagfénynek azt a zsongító hullámzását, mely egy ismeretlen érzékünkön át belénk tör, s ismeretlen dimenziókra enyhíti lényünket? Érzi, asszonyom, az életnek ezt a beteljesült ritmusát, kinek mi is most részei vagyunk, s a kilépés belőle oly életferdítőn fájdalmas lenne. Maradjunk, egyetlen asszonyom, ne mozduljunk. A ritmusomat vágyódtam megtalálni hosszú, kopár esztendőkön át: az alkotások kielégíthetetlen lázát nem tudom érezni. Enyém az érzések százszínű selyme s boldogságom a rejtett érzések liliomos remegése. Asszonyom, kérem, egyetlen jó asszonyom, ne mozduljunk, maradjunk. A világ ritmusában, a messzeség...

Reszkető testtel tapadt hozzám, és sokáig összefogózva maradtunk.

- Megkövesedtünk a ritmusban - suttogtam. - Maradjunk még, asszonyom.

Forró, tüzes kézzel simította arcomat, s úgy éreztem, hogy minden el nem csókolt csókja arcomon izzik. Ritmusos remegésekben egyesültünk, előttem megsemmisült az élet minden kontúrja. Fázva és szorosan összebújva mentünk aztán a szanatórium felé. Kábultak voltunk, máról, holnapról és múltról semmit sem éreztünk, tökéletes beteltség borult rám, mintha felszívott volna az ég messzesége. Halk, csendességbe felcsobbanó szavakat ejtettünk el boldogságról, szépségről és narkózisról, az életről, a végtelenségről meg a halálról. A homályos világosságú folyosókon vigyázva, lábujjhegyen lépdeltünk, hogy magunkra ne ébresszük az embereket. Szobája ajtajánál még várt rám, amíg lehoztam a morfiumfiolát. A villany alá húzódtunk, csendesen, egymást pisszegtetve halk lépésekre, s megszámoltuk. Tizenkét tabletta volt az üvegcsében. Kiszámoltam asszonyomnak hatot, s a többivel felmentem a szobámba. Így egyeztünk meg: nem akartuk látni rút elgyengülésünket, a sápadozó feloszlást.

Ő szólt utoljára.

- Kimondhatatlan boldog vagyok most. Sosem hittem volna, hogy meghalni menni ily nyugodt boldogságot jelent.

S kábult, ringó léptekkel ment a szobája felé, kissé baloldalra dűlt, mintha én mellette volnék s mindig kísérném.

Kihajoltam az erkélyen, s egy ideig még magamba szívtam a tenger illatát, az éjszaka világos zörejeit, a párolgó fényeket. Akkor végigdűltem a chaise-longueon, s egyenkint lenyeltem a tablettákat. Csendesen dudorásztam magamban mélyről jött, ismeretlen melódiákat, s érdeklődve figyeltem, mint hatol be egykedvű lassúsággal vérembe a méreg, mint térít józan magamhoz, mint kábít és görnyeszt és meghajtja fejemet, mintha azt akarná, hogy leboruljak, mielőtt végleg szikáran felemelkedhetném: én nem éreztem megsemmisülést és sajnálkozást.