Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 10. szám

Halász Imre: Az Andrássy-korszak

Gyérülnek azok sorai, akik még munkában látták gróf Andrássy Gyulát. A huszonhárom évvel ezelőtt elhunyt államférfinak azt a képét, mely e kortársak emlékezetében él, lényeges vonásaiban monori Wertheimer Ede tanárnak háromkötetes élet- és korrajza nem fogja megváltoztatni. [*]

De még ezek a kortársak is olyasmit fognak érezni, mint mikor egy régi kastély ritkán látogatott termében járunk, s szemünk előtt hirtelen megakad egy a falon függő arcképen. Valaki kinyitotta a bezárt ablaktáblákat, a rég elhunyt családtag képére egy fénykéve esik, s mi dobogó szívvel szemléljük a jól ismert kedves vonásokat, melyekre már-már kezdett ráereszkedni az időnek mindent beborító ködfátyola.

Így vannak Andrássyval a régiek. Hát még az ifjabb nemzedék - azok tudniillik, kik csak Wertheimer három vastag kötetéből - ha ugyan elolvassák - fogják megismerni Andrássyt! Ezek előtt az egykori Andrássy gróf is csak tovasuhanó árnyék, múló tünemény, minőt néha álmainkban látunk. És az fog maradni azután is. Mert ne ringassuk magunkat illúziókban - nincs föltámadás! A kis emberek nyomtalanul eltűnnek a semmiségben. A nagyokból legendák hősei lesznek, aminőket néha ágálva viszontlátunk a színpadon, de hiába nézzük a káprázatos képet, mégiscsak más az arc, a hang, mások a mozdulatok, mint a porladó hőséi voltak. Még akkor is így van ez, ha az ábrázoló elsőrangú művész.

Pedig túloznánk, ha Wertheimert ilyennek mondanók. Nem plasztikai alakítások erőművésze, nem szellemek fölidézője ő, hanem egyszerű hűséges krónikás, szorgalmas adatbúvár, ki a bécsi és berlini állami irattárakban, az Andrássy-levéltárban hosszú időn át búvárkodott, nyomtatott és írott, nagyrészt kiadatlan dokumentumokból évekig gyűjtötte az adatok ezreit, hogy ezeket az Andrássy-korszak részletes rajzává illessze össze. Összegyűjtött jóformán mindent, ami csak közelebbi vagy távolabbi vonatkozásban van Andrássy személyéhez, ami annyit jelent, hogy körülbelül összegyűjtött és összeírt mindent, ami akkortájt fontos dolog történt Európában. Munkája miniatűr-rajzok sorozata, melyeken nemcsak Andrássy alakját látjuk, hanem ott van az európai politika majdnem minden vezető embere, mindjárt Andrássy mellett Bismarck, azután lord Beaconsfield és Salisbury, Gorcsakov herceg és Schuvalov, ott látjuk settenkedve a ravasz Ignatiev tábornokot és a Törökország érdekeit védő Karatheodory pasát. Még Beust körrajza is ott gunnyaszt, most már persze csak a háttérben, tovább szövögetve intriguáinak pókhálóit. Hát még a "minorum gentium" alakok tarka, itt-ott groteszk csoportjai! Ki győzné őket elszámlálni? Az utóbbiak közé talán nem volna igazságos besorozni Tisza Kálmánt, mert ez, habár itt csak hűséges támogatóként kíséri Andrássyt a nagy politika titkos ösvényein, Magyarországon elvégre az első ember volt hosszú időn át.

Wertheimer tanárnak ez a most megjelent II. és III. kötete, melyekben Andrássy mint külügyminiszter van bemutatva, valóban meglepő tömegét nyújtja új, részletes adatoknak, melyek közül nem egy leleplezés számba menő adalék Európa diplomáciai történetéhez. De nekem az a benyomásom, hogy mindezek a nagyszámú adatok nemigen fogják megváltoztatni azokat a jellegzetes vonásokat, melyek Andrássyról az emberek tudatában és képzeletében megrögződtek, kétséget nem szenved azonban, hogy érdekesen kiegészítik ezeket. Sok dolgot, amit eddig csak nagy vonásokban láttunk, most mintha egy górcső gyűjtőlencséje alá helyezve vizsgálhatnánk.

Egyébiránt mikor Andrássy mint külügyminiszter a nagyvilág színpadára kilépett, Európa egészen másnak látta őt, mint aminek mi itthon ismertük. Aránylag leghelyesebb véleménye volt róla Bismarcknak, ki már előbb gondosan figyelte működését, és már 1871. szeptember elején személyesen is megismerkedett vele Salzburgban. De a többiek mind ferde világításban látták. Lord Beaconsfield nem sokat tartott róla, és a londoni nagykövet Beustnak gondja volt rá, hogy a brit államférfiak minél tovább megmaradjanak, s ha lehet, meg is erősödjenek ebben a véleményükben. Gorcsakov herceg, az orosz birodalmi kancellár csak annyit vélt tudni Andrássyról, hogy esküdt ellensége Oroszországnak, s ez a tudomása is hamis volt, mert Andrássy nem Oroszországnak, hanem a forradalmi panszlavizmusnak volt ellensége, ami mégiscsak más. A berlini háromcsászár-találkozáson (1872. szeptemberben) Andrássy annyira elbűvölte az agg orosz államférfit, hogy - mint mondá - a saját ifjúkori arcképét látta benne felújulva, ami sokat mond egy oly végtelenül hiú embernél, aminő az orosz külügyminiszter volt. Bismarck is hozzájárult Gorcsakov Andrássyról való véleményének helyesbítéséhez. Fölvilágosította például, hogy Andrássynak esze ágában sincs, mint Gorcsakov hitte róla, Lengyelország ügyeivel törődni, mert hisz maga Andrássy mondotta egy ízben, hogy Magyarország hajója annyira túl van terhelve, hogy bármely túlsúly elsüllyeszthetné, nem kívánatos tehát ez ránézve, még ha egy métermázsa arany volna is.

Schweinitz tábornok viszont, az előbbi bécsi, majd szentpétervári német nagykövet, arról világosította föl az orosz államférfiakat, hogy Andrássy nem akarja Németországot orosz szövetségese ellen kijátszani. Mindez megkönnyítette Andrássynak a beilleszkedést abba a kombinációba, mely a háromcsászár-szövetség neve alatt ismeretes, s mely akkor uralkodott az európai politika fölött. Ez persze nem ment oly könnyen és simán, mint ahogy most itt a tényt regisztráljuk. Andrássy például 1872. augusztus 31-én, mielőtt Berlinbe a három császár találkozására elindult, ezt írta feleségének: Képzelje csak, Albrecht főherceg most a fejébe vette, hogy nekünk egyesülnünk kellene az orosz cárral Németország ellen!

Ferenc József őfelsége azonban nem Albrecht főhercegnek, hanem Andrássynak a gondolatát fogadta el. Ezt a gondolatot Andrássy képletesen úgy fejezte ki, hogy a háromcsászár-szövetség legyen egy háromszög, melynek egyik oldalát mi alkotjuk, arra ügyelve, hogy a másik két oldal ne jusson közelebb egymáshoz, mint mihozzánk.

Hogy azonban a háromcsászár-szövetség még legvirágzóbb korában sem volt merő őszinteség, azt megkapóan mutatja az a tény, hogy Németország Vilmos császárnak (1873-ban április hóban) szentpétervári látogatása alkalmával oly katonai egyezségre lépett II. Sándor cárral, melyben egy harmadiktól való megtámadtatás esetére kölcsönös támogatást ígértek egymásnak. Ezt a hátmögötti szerződést Bismarck nem helyeselte, s meg is tagadta annak aláírását, úgyhogy azt német részről Moltke, orosz részről Barjatinszky tábornok írta alá. Érdekes, hogy pár héttel később, mikor Sándor cár ellátogatott Bécsbe, egészen hasonló megegyezés jött létre (1873. május 25-én) Schönbrunnban monarchiánk és Oroszország között. Erről Vilmos császárt is értesítették, s ő helyeselte is azt, mert egészen megfelelt annak a gondolatmenetnek, mely a közte és Oroszország közt létrejött fentebb említett egyezményt eredményezte. Hogy tulajdonképp ki ellen voltak irányozva ezek a szerződések, annak kielégítő magyarázatát Wertheimer sem tudja adni.

A háromcsászár-szövetség meglazulása már 1875-ben megkezdődött, éspedig abban az irányban, mely Andrássy intencióinak megfelelt. Az Oroszország és Németország közti jó egyetértés bomladozott, Bismarck kétségtelen bizonyítékokat kapott arról, hogy az orosz kormány egy Németország ellen irányuló orosz-francia szövetség iránt puhatolódzott a francia kormánynál. Nagy elhidegülés kezdődött most már Németország és Oroszország közt, melyet Andrássy már akkor arra használt föl, hogy szorosabbra fűzze a szálakat, melyek bennünket Németországhoz csatoltak.

Az 1875. december 30-iki Andrássy-féle reformjegyzéket s az 1876. májusban létrejött berlini memorandumot, melyek Andrássy állásfoglalását a boszniai lázadás következtében napirendre került keleti kérdésben mutatják, már e folyóirat 1912. január 16-iki számában tárgyaltam. Ezeket tehát most mellőzöm. Andrássy a berlini memorandumtól, bár ahhoz hozzájárult, nem várta a balkán-félszigeti lázongások lecsillapodását. Jellemző erre nézve az is, hogy fogadást ajánlott Gorcsakovnak, hogy Anglia a berlini memorandumot nem fogja elfogadni. Andrássy megnyerte volna e fogadást.

Most már az osztrák-magyar és orosz uralkodók közt (1876. július 8.) lefolyt reichstadti találkozásra került a sor. Itt Andrássy üterére tapintott Gorcsakovnak, mikor azzal a kérdéssel lepte meg: akarják-e Önök Konstantinápolyt? Ez ellen az orosz kancellár természetesen szerényen tiltakozott. A reichstadti megállapodások s az ezt követő és kiegészítő 1877. január 15-iki titkos konvenció volt mintegy a nyitány az 1877-ben megindított orosz-török háborúhoz, melynek utójátéka a berlini kongresszuson játszódott le.

Ebből a mozgalmas korszakból meg kell említenünk egy eddig ismeretlen eseményt, mely minden másnál jobban mutatja, mennyire élére volt állítva a helyzet a san-stefanói békekötés után. Nem kisebbről van szó, mint Andrássynak 1878 februárjában előfordult leköszönéséről. Ezt maga Andrássy beszélte el gróf Stolberg német nagykövetnek, s ennek 1878. február 28. és március 1-én kelt jelentései alapján ismerteti azt szerzőnk. Andrássy 1878 februárjában úgy vélekedett, hogy a monarchia nem tűrheti némán a san-stefanói szerződést, melyben az oroszok a reichstadti megállapodásokat egyszerűen ignorálták, s tudtunk és beleegyezésünk nélkül rendelkeztek a kelet fölött. Andrássy elérkezettnek látta az idejét, hogy erősen állást foglaljunk Oroszország ellen. De sem a két parlament vezető elemei, sem az uralkodó nem támogatta őt, az utóbbi azért nem, mivel az udvari és katonai körök - ezek közt az oroszbarát katonai attaché, ki mindig az oroszok szekerét tolta - Andrássy ellen dolgoztak. Úgy vélekedtek ezek, hogy Németország nemcsak nem támogatna, de hátbatámadna bennünket, ha Oroszországgal háborúba keverednénk. A helyzet annyira kiélesedett, hogy Andrássy beadta lemondását. Nevezetes azonban, hogy éppen az előbb mindig oroszbarát Albrecht főherceg ebben az esetben Andrássy mellett volt, sőt maga Erzsébet királyné is támogatta Andrássyt ebben a válságban, mely az uralkodó legteljesebb bizalmának nyilvánulásával, Andrássy politikájának győzelmével ért véget.

Andrássy egyébiránt nem is akarta a háborút Oroszország ellen, mert meg volt győződve, hogy erélyes állásfoglalásunk háború nélkül is elégséges lesz a san-stefanói béke keresztülvitelének megakadályozására. Annál is inkább elégségesnek tarthatta ezt, mert hisz Anglia is egész erővel állást foglalt az orosz túlkapás ellen, s hatalmas hajóhadat küldött Konstantinápoly védelmére. Andrássy előrelátása helyesnek bizonyult. Oroszország meghátrált. Nem lett háború, de létrejött a berlini kongresszus és bekövetkezett a san-stefanói szerződés alapos megnyirbálása.

A berlini szerződésről szóló fejezetnek szembeszökő aktualitása van a balkáni viszonyok legújabb alakulása tekintetéből. Andrássy nagy súlyt helyezett monarchiánknak a novibazári szandsákban megszerzett katonai pozíciójára. Azt mondotta, hogy Novibazár olyan ránk nézve, mint a Dardanellák Konstantinápolyra nézve. A szandsák nélkül Andrássy szavai szerint Bosznia nekünk egy zsákutca. A szandsákban való katonai pozíciónk főcélja Szerbia és Montenegró egyesülésének s ezzel egy nagy délszláv állam alakulásának lehetetlenné tétele.

És éppen ezt a pontját Andrássy alkotásának, mely keleti politikájának legértékesebb része, valódi záróköve volt, rontották meg tehetségtelen utódai. Különös, hogy Wertheimer könyve éppen a szandsákra vonatkozó fejtegetéseiben nélkülözi az éppen itt kétszeresen kívánatos világosságot és precíziót. Az ő előadásából (III. k. 165. l.) minden olvasó, ki a berlini szerződés eredeti szövegét kézhez nem veszi - s ugyan hány olvasó teszi meg ezt? - azt fogja kiolvasni, mintha Bosznia és Hercegovina megszállásának előfeltételéül egy monarchiánk és Törökország közt a mi bevonulásunkat megelőzőleg létesítendő előzetes megállapodás köttetett volna ki. Pedig ilyesmi nem történt. A berlini szerződés 25. cikkében említett előzetes megállapodás nem vonatkozik Bosznia és Hercegovina megszállására, hanem csupán arra, hogy mielőtt a novibazári szandsákra nézve megszerzett helyőrségtartási jogunk végrehajtatnék, a részletekre vonatkozólag az osztrák-magyar és török kormány a megállapodást fönntartják maguknak.

Ily előzetes megállapodás létesült is, de nem Bosznia és Hercegovina megszállása előtt, mert ebben az esetben arra szükség nem volt, hanem Bosznia és Hercegovina megszállásának befejezése után, 1879. április havában, mielőtt csapataink Novibazárba bevonultak. Sokszor volt szó erről az áprilisi konvencióról úgy akkor, mikor tárgyalás alatt volt, mint később, Andrássy visszalépésével kapcsolatosan.

Annak bizonyítására, hogy Andrássy mily nagy súlyt helyezett novibazári pozíciónkra, megemlítem, hogy Andrássy ennek még nagyobb biztosítása céljából már jóelőre külön is fedezte a hátát, titkos konvenciót létesített (1878. július 13-án) Oroszországgal, melyben ez beleegyezik, hogy Novibazárban is végleg bennmaradhassunk, éppúgy, mint Boszniában, ha a szandsákban fönntartott török közigazgatásból esetleg valami egyenetlenségünk származnék. Így bástyázta körül Andrássy novibazári pozíciónkat, melyet utódai könnyelműen föladtak.

Mi volt az oka, hogy Andrássy a szandsákban nem törekedett a tökéletes okkupációra, hanem megelégedett a helyőrségtartás jogával? Az okokat, melyek őt erre indították, legjobban megtaláljuk abban a nagyfontosságú levelében, melyet 1879. augusztus 6-án a Württembergi herceghez intézett, ki Novibazárba bevonuló csapataink parancsnoka volt, s ezt a bevonulást nagy tapintattal és körültekintéssel, a törökökkel való jó egyetértésben hajtotta végre.

Lássunk néhány mondatot ez eddig kiadatlan levélből:

"Ez a módozat - azaz a törökökkel való közös megszállás - lehetővé teszi, hogy ezt a kirohanási kaput nyitva tartsuk számunkra anélkül, hogy ott béke idején is egész hatalmunkkal őrt álljunk." "Ilyképpen - írja Andrássy tovább - a szandsáknak Törökországgal közös megszállása a mi keleti politikánknak alapgondolatát legtökéletesebben kifejezésre juttatja. Ez abban áll: Törökország fönntartása ameddig semmi jobbal nem helyettesíthető, irántunk ellenséges nagy-szláv alakulások megakadályozása, ha a török uralom megbukik, a természetellenes orosz túlsúly legyőzése oly politika által, mely a szláv-keresztény népek jogos érdekeit megvédi anélkül, hogy a mohamedán elemnek irtó háborút üzenne, oly politika által, mely nem veszi föl a lehetetlen harcot nagyszláv értelemben Oroszországgal, hanem igazságos lehet keresztények és mohamedánok, szlávok és nem-szlávok iránt egyaránt."

Andrássynak e saját szavai lesújtó ítéletet tartalmaznak utódainak hihetetlenül rövidlátó és könnyelmű eljárására. Ezek kivonultak Novibazárból, bezárták előttünk a kelet felé vezető kaput, zsákutcát csináltak Boszniából. Miért? Azért, hogy elérjenek egy "nesze semmi, fogd meg jól"-féle eredményt, a szultánnak lemondását Bosznia fölötti, tisztán elméleti és platonikus úgynevezett szuverenitásáról.

Értékes fejezete Wertheimer könyvének az, mely Andrássy lemondásának indokait fejtegeti. Megelégedéssel konstatálom, hogy az általa fölhozott indokok minden fontos pontban összevágnak azokkal, melyeket "Bismarck és Andrássy" című munkámban előadtam. (L. ennek 182-196. l.)

Megkapó érdekességűek szerzőnknek azok a fejtegetései, melyek a monarchiánk és Németország között létrejött s ma is fönnálló békeszövetség előzményeit tárgyazzák. Ez volt Andrássy külügyminiszteri működésének mintegy megkoronázása. Drámai erővel hat annak a rendkívül éles küzdelemnek a leírása, mely Bismarck és Vilmos császár közt amiatt lefolyt, hogy Vilmos körömszakadtáig ellenezte a békeliga megkötését, mivel ebben perfidiát látott unokaöccse II. Sándor cár ellen. Vilmos császárnak hetekig tartó ellenállása heves jelenetekre adott alkalmat. Nem egyszer indulatosan tört ki, azt mondotta, hogy már minden összeesküszik ellene, hogy őt megölje. Máskor öklével erősen az asztalra ütve kijelentette, hogy most, mikor két héttel előbb szorított kezet II. Sándorral Alexandrovóban, olyan perfidiát nem követ el, hogy szövetséget kössön, melynek éle Oroszország ellen irányul. Inkább lemond.

De Bismarck nem tágított, s mikor végre minden eszköz Vilmos kapacitálására eredménytelennek mutatkozott, kijelentette, hogy tizenhét esztendeje már, hogy ilyen küzdelmekben éli le életét, tovább nem bírja. Az összes német államférfiak - az egy oroszbarát Manteuffel kivételével, ki Vilmost az alexandrovói találkozásra Bismarck akaratja ellenére rávette - egyetértettek Bismarckkal. A trónörökös szintén.

Végre bejelentette Bismarck, hogy lemond, s az összes miniszterek vele mennek, ha a császár el nem fogadja a szövetséget. Csak ekkor engedett végre Vilmos császár. Ennek a történelmi jelentőségű küzdelemnek leírása nagyrészt Bismarcknak egy 1879. augusztus 31-én kelt s a császárhoz intézett, eddig kiadatlan, 62 lapra terjedő jelentéséből származik, továbbá részben Bismarcknak, részben Andrássynak leveleiből s más eredeti kéziratokból.

Ugyancsak egy magának Andrássynak tollából származó, 1886-ban írott s az Andrássy-levéltárban meglevő eddig kiadatlan emlékiratból van merítve az a fontos értesülés, hogy a monarchiánk és Németország közti védelmi szövetség gondolata nem Bismarck agyában született meg, mint eddig hitték, hanem Andrássyéban. Más források is bizonyítják ezt. Andrássy előtt már akkor, mikor a háromcsászár-szövetségbe belépett, végső cél gyanánt az Oroszországgal való "természetellenes szövetség"-nek békés úton való fölbontása s ennek helyébe egy Németországgal való kizárólagos szövetség megkötése lebegett. Többször fölvetette ezt az eszmét Bismarck előtt, de mindig süket fülekre talált. Mikor azonban II. Sándor cár Miljutin hadügyminiszternek és a túlzó pánszlávoknak befolyása alá került, és az orosz politika egy Németország ellen irányuló orosz-francia szövetség megkötését tűzte ki céljául, s erre nézve Bismarck minden kétséget kizáró bizonyítékokat szerzett: akkor, de nem előbb, Bismarck is belátta egy Anglia-Magyarországgal kötendő védelmi szövetség szükségességét. Mikor fölülrá értesült Andrássy visszalépési szándékáról, akkor rögtön sietett megvalósítani az eddigelé visszautasított eszmét.

Andrássy már mint lemondott miniszter írta alá október 7-én a szövetségi szerződést. S ezzel egyúttal befejezettnek tekintette küldetését. Egy nappal később, 1879. október 8-án hozta a hivatalos lap az Andrássyt állásától fölmentő, rendkívül meleg hangú kéziratot. Megkönnyebbülve vonult vissza. Hogy mily tehernek érezte már a hivatalt, mutatják Bismarckhoz intézett, október 10-én írott búcsúzó sorai, melyeket e jellegzetes szavakkal keltezett: "Kormányzásomnak tizenharmadik, szabadságomnak első esztendejében."

 

[*] Gróf Andrássy Gyula Élete és Kora. A magyar tud. Akadémia megbízásából kiadatlan források alapján írta monori Wertheimer Ede. Második kötet: az 1877. jan. 15-iki titkos conventióig. Harmadik kötet: Andrássy életének utolsó évei és jellemzése, Budapest, 1913, a magyar tud. Akadémia kiadása. Ára a két kötetnek 30 korona.