Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 8. szám · / · Figyelő

Gordius László: Kelen László versei

Engem örömmel töltenek el az egészséges fiatal lélek dekadens hangjai, mint minden, amiben természetadta feltételek törvényszerű következését - látni, mert lehetetlennek tartom, hogy a mának ifjú lelke, ha igazán erővel telt és egészséges, ne dekadencián keresztül jusson el egészségéhez és erővel való teltségéhez. Előtte a szép világ, az örömtől duzzadó bőség tengere, rajta az ifjúi lét gazdag pályája, a töretlen akarat árbocán lengő reményeket a színes vágyak szele dagasztja, a partokon a műveltség karcsú portikusza, a művészet bűbájos kertje, a márványcsarnokokban a legszebb nő vár, a szerelem legtündéribb szimbóluma, a százszorszép elérhetetlen. Ifjú-e, akinek nincsenek könnyei, mikor kiderül, hogy mindez nem lehet egyedül az övé?! Ma, mikor már és még nem lendítik anyatejjel kapott ideálok a fiatal lélek energiáját, a ma őrült józansága idejében meg kell gázolni az ifjúnak a csalódások nagy vizét, hogy megtalálja és elfogadja helyét, osztályrészét, szerepét, énjét e világban. Szeretem a szomorú fiatal embert - s még jobban szeretem, ha könnyeiből kristályok, gyöngyök, csillogások ülepednek le, áhítatos csend magányában kialakítottak, párák lengenek fel, melyeknek fehérében opálos tűzmag villan, ha méltó emléket állít minden felzokogásának. Azért csak szerethetem, ha valaki húszesztendős, miként Kelen László és Magány címmel versfüzetet ad ki, benne harmincöt verssel, és ilyeneket mond: "...szobrok, képek, régi porcelánok, sohasem értek el szobám faláig... óh nélkülem ütik meg majd a gongot s nem lesz szomszédnőm soha szőke marquise... és mégis - gőgösen csukom le számat." Vagy ilyeneket "...minden egyes kiejtett szavamra egy drága perc az életből lejár... minden egyes lázas mozdulatnál az élet karja lanyhábban ölel: táncolnál még te és vadul mulatnál, de meg kell állnod egy nagy alkonyatnál, ha a legeslegjobb táncos jön el." - Tudom, hogy van ebben naivság és rutin, tudom, hogy a húszéves fiú ilyen kérdésében: "hahó, hajósok, búsan szól az ének, mikor az álmok szerteszét foszolnak? Hahó, hajósok, napsütött vizeknél a lantokon a hurok megbomolnak?" - van reminiszcencia, és aki akar, talál még a kötetben egy-egy hézagot a vers lelke és formája közt, talál egy-egy gyenge vonalat (szeretem hajló hátadat a karcsúdíszű széken). Tudom. De azért mégis kellemes és finom versek ezek, melyek közt jólesik lapozni, és öröm rágondolni, hogy mi válhatik a fiatal erőből, melynek bágyadásából e kecses életek fogantak. "Én sápadtlángú, álmos gyertyaszál, miért égek itt a hónapos szobába? Ha lelkem innét messze délre száll, mért vagyok oly rég rabnak idezárva? Jőjjön valaki halkan, nesztelen, mint hogyha fátylas alkonyi köd szállna és fújjon el egy fáradt éjjelen és csend legyen egy hónapos szobába..." Aki ezeket a szavakat - az utolsó mondat szavait - így helyükre tudta állítani, azt meg elénk hozhatja a jövő.