Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 8. szám

Balázs Béla: Halálos fiatalság
Dráma három felvonásban

(Részlet a második felvonásból)

Dobrai Ágnes 26 esztendős zongoraművésznő. Pénze van és előítéletei nincsenek. Szabad ember. Sem családi, sem társadalmi kényszerűségeket nem ismer. Ha támad sors, amely kényszeríti, az csak legbelső emberi természetéből nőhet. De Ágnes nehéz természetű ember. Vaskos egyenességű, brutális becsületességű, olyan lélek, melynek csak egy vitorlája van, de az nagy. Egyszerre csak egy szelet tud fogni, de az messzire viszi. Az életből is kiviszi. "Túlságos komolyan veszi a dolgokat, még nem elég öreg" - mondja neki egy "öreg" barátja, Lubloy, akivel azért szoktak olyan nagyon össze, mert elhiszik egymás bajait, és nem uszítják, tuszkolják vissza egymást az életbe vigasztalásokkal.

Ágnes 16 esztendős kora óta egyedül él, függetlenséghez szokott, magában nyugvó, minden idegen újtól irtózó úri természet. Mégis egy hónappal ezelőtt megtörtént, hogy találkozott Józsa Miklóssal. És rájuk zuhant a szerelem, mint a bunkó, és söpörte őket, mint az ár. Nem volt ennek a szerelemnek semmi akadálya, és Miklós egészséges, friss, barbár férfiegyszerűségében nem is érti, hogy Ágnes mért ellenkezik, mért védekezik? Pedig Ágnes megmagyarázza. "Mióta ismerlek" - mondja - "megszűnt számomra minden, ami azelőtt volt. Volt egy mesterségem, melyre életemet tettem. Nincs. Közömbös és idegen lett. Voltak embereim, emlékeim: testemhez nőtt csigaházam. Nincs. Idegenek lettek. Csak te vagy. Rád vagyok utalva. De téged egy hónapja ismerlek. Nem is ismerlek. Nem tudom, mikor hagysz itt kifosztva. Ezt nem bírom. Mióta ismerlek, egyetlen érzésem van: várlak. A koponyámban egyetlen gondolat van: te és a te apró-cseprő ügyeid. Magam megszűntem, olyan vagyok, mint egy cérnára fűzött cserebogár. És én ezt nem bírom, ezt szégyellem." Dobrai Ágnest nem boldogítja, hanem megalázza ez az igába hajtó nagy szerelem, és fél tőle és védekezik ellene, mint az örvény ellen. Van egy Félix nevű unokatestvére. Olyan kedves, semmirevaló, jó fiú. De együtt nőttek fel, egy a fajtájuk, közösek az emlékeik, régi megbízható pajtás, és Ágnes az új, idegen, ismeretlen, rettenetes hatalom elől Félix mellé búvik. A nagy szerelem elől belemenekül észrevétlenül egy kicsibe. Miklós mindezt nem érti. Szerelmes vad férfiasságát lázítja ez az "oktalan" ellenkedés, és erőszakos lesz. Akkor Ágnes kiutasítja. "Hát nem szeretsz?" - kérdi a férfi. "Mindenekelőtt úr vagyok, és azt teszem, amit én akarok!" - Ezt feleli Dobrai Ágnes.

Miklós azonban nem az a fajta férfi, aki annyiban hagyja a dolgot. Fel nem jöhet, hát az utcán les Ágnesre. Hideg téli viharban áll lent az ablaka alatt másnap. Ágnes pedig mint egy ketrecbe csukott riasztott vad, vergődik a szobájában. "El akartam oltani a lámpát és feldöntöttem. Most minden ég." Mondja Félixnek. Nem bírja ezt ki, és meg akar szökni. Barátja, Lubloy aznap utazik Szicíliába. Hirtelen elhatározza, hogy vele megy. Intézkedett, elbúcsúzott, és most egyedül marad öreg pajtásával, Félix unokabátyjával.

Ágnes (becsukja Lili mögött az ajtót, aztán a félfának támaszkodik): Na! Végre! (Körülnéz a szobában.) Hát ez be volna fejezve. Kész. Utazunk. (Szünet múlva.) Hat év előtt jöttem ide Kassáról. Körülbelül ilyenkor. Ugye?

Félix: Körülbelül ilyenkor.

Ágnes: Hat év! Úgy érzem, mintha itt volna a tenyeremben egy darabban. El lehet csukni a fiókba.

Félix: Mért dobtad ki szegény Lilit? Úgy el volt keseredve.

Ágnes: Nem tudom. Nem bírom már az ismerősöket.

Félix: Már?

Ágnes: Be van fejezve. Én már utazom. (Beljebb jön. Mozdulatában, hangjában lassankint álmodozó, szinte ittas valami nő.) Nem furcsa ez? Egy ötlet. Csak az, hogy el is lehet menni. És az emberek olyanok lesznek, mint a ködképek. Fázom tőlük. Pedig szerettem őket.

Félix: Én is menjek el, Ágneske?

Ágnes (Félixhez megy és átöleli a nyakát): Te öreg? Te ne menj el. Te maradj itt. Te nem vagy az emberek. (Szünet múlva.) Én valahogy csak tőled utazom most el. Én most hazulról utazom el: Ófaluból.

Félix: Ófaluból?

Ágnes: Igen. Nem különös? Ha gondolom, hogy most el kell menni - messzire, egészen, akkor Ófalu fáj. Elfájok odáig. Mintha onnan kellene elutaznom. Így voltam, mikor hat év előtt eljöttem Kassáról. Szerettem ott lenni. Sírtam. De nem Kassát, Ófalut sirattam. Én valahogy mindig csak Ófaluról utazom el.

Félix (szomorúan): És köd lesz abból is?

Ágnes: Nem. Hiszen éppen ez az. Ha engem visz a szél, akkor azt is elfújja, ami közben volt, mint a felhőt, és csak a régi kertet látom elmaradni mögöttem.

Félix: De látod, mégse marad el egészen. Utánunk jön, ha baj van. Elő lehet húzni a mellényzsebből azt a régi kertet és ami benne volt.

Ágnes (összenéz Félixszel): Lehet?... Gondolod?... (Halkan.) Bár lehetne... Nincs más.

Félix (Ágnes felé közeledik, zavartan): Ágneske... (Hirtelen elfordul, más hangon.) Hát ez így van. Se ingyenjegy, se szánkázás, se semmi... Még három óráig leszünk együtt. Aztán én Amerikában és te Afrikában vagy hova a fenében.

Ágnes: Ugye furcsa, hogy ez igazi? Amerika, Afrika! Nem olyan, mintha a térképen játszanánk utazást, mint régen? Emlékszel a kis ólomhajókra, Félix?

Félix: Én rabszolgakereskedést űztem velük Dél-Afrikában.

Ágnes: Én mindig Ceylonba utaztam.

Félix: Igen. Annak nem volt semmi értelme.

Ágnes: De én mégis mindig Ceylonba akartam utazni. Nem tudom, mért? Ceylon! Most is oda akarok utazni, Félixke. Odamegyek: Ceylonba.

Félix: Akkor ideje lesz már megrakni a tarisznyát Ágneske, mert lemaradsz. Nem kezdenél csomagolni?

Ágnes: Csomagolni? Furcsa. Csomagolni kell?... Valahogy jól érzem magam. Mintha már utaznék. Ez itt a kocsi. Most ülünk itt ketten, Félixke, és utazunk. Érzem a rugó ringatását. Most mindjárt be fog vakítani az ablakon valami állomás ívlámpája. Valamit kiált a kalauz. Sötét alakok futnak. Színes kis lámpák ingnak.

Félix: Megkongatják a kerekeket. (Utánozza.) Pamm - pamm - pamm. Aztán indulunk lassan: - s - ss - ssss.

Ágnes: Aztán reggel van. Az ember fázik és kinéz a nedves földekre.

Félix: Idegen asszonyok fésülködnek. Aztán reggelizés. A kávénak más az íze, és a kiflinek más az alakja.

Ágnes: Akkor az már nagyon messze van. (Pausa.)

Félix: Hát így lesz. Más lesz már a kávé és a kifli. De mégsem Ceylonba utazol, Ágneske, és a báró úr, azt hiszem, nagyon röstellné, ha poggyász nélkül mennél vele.

Ágnes (feláll): Hát csomagoljunk. (Hirtelen.) Te Félix, érted te azt, hogy nekem most egyszerre el kell utazni? Lubloyval?

Félix: Ha az ember gondolkodik, akkor semmit se ért.

Félix: Kicsoda Lubloy? És kicsoda Lili? És kicsoda Miklós?

Félix: Egyszer Gömörben vadásztam, és egy falusi kocsmában találkoztam egy utassal. Másnap vele mentem, és egy fél évig laktam a birtokán. Az ember sohse tudja. Hát csengessek a Julcsának, Ágneske? Vacsorázni is kellene. Elmúlt nyolc óra is.

Ágnes: Hát csengess - csomagoljunk. Pedig nem jó lesz megtudni, hogy milyen keveset kell elvinni, hogy ne maradjon itt semmi. (Az íróasztalhoz megy.) Hát Józsa Miklós úr szimfóniáit sem tisztázom többet. (Összerakja.) Pedig szépen tudok írni. Ugye? Nézd! Sok baja lesz más kopistával. Legalább eszébe jutok majd. Vidd el neki holnap.

Julcsa (bejön): Kisasszony, parancsol?

Ágnes: Hozza le a nagy sárga kuffert a padlásról. Törölje jól meg, és csomagoljon be fehérneműt, ruhát, amennyi belefér. De nagyon gyorsan, itt a kulcs.

Julcsa: Mi? El tetszik utazni? És azt a nagy sárga kuffert? Hova? Mikor?!

Ágnes: Még ma este utazom, Julcsa, tizenegykor. Egészen elutazom. Nem jövök többet vissza ebbe a lakásba.

Julcsa: Szűzanyám!

Félix: Majd Félix úr küld utánam még mindenfélét. Addig itt marad, és segíteni fog neki. Még három hónapi bért adok magának. Elég lesz?

Julcsa? Kisasszony! Kisasszony, én nem hozom le a sárga kuffert! Rohadjon le a két kezem, ha lehozom!!

Ágnes: No, Julcsa. Mi leli?

Julcsa: Én nem!

Ágnes: Akkor a házmesternével csomagoltatok. Pedig az el fogja lopni a felét.

Julcsa: Nem lesz itt házmesterné és semmi. Tudom én, mi az az elutazás! De én itt maradok. És ha tűkkel szurkál és összevagdal engem, nem fog elkergetni. És tőlem nem fog elmenni! Tudom én, mi az az utazás. Tudom én, hova utazik az ember! Nem lesz itt semmi!

Ágnes (komolyan nézi Julcsát): Nézd, Félix - Julcsa azt hiszi, hogy meg akarom ölni magam. Vajon mért hiszi? Magyarázd meg neki, hogy csak kéjutazásról van szó.

Julcsa: Nekem ne magyarázzon a Félix úrfi. Mit tudják azt a férfiak! A szemüket behunyni tudják. De én voltam már a Rókusban, én is!

Ágnes (halkan, megindultan): Julcsa! Gyere ide.

Julcsa (Ágneshez lép és a szemébe néz): Itt vagyok, kisasszony. A Julcsa. És nem megyek el innen.

Ágnes (magához öleli és megcsókolja): Azt hiszed, hogy meg akarom magam ölni? Miért? Most az következik? Mondd. Az következnék? (Elereszti.) Semmi sem következik, Julcsa. Csakugyan elutazom. Nem egyedül. Egy úrral. A báró úrral. Ha nem hiszi, megnézheti, hogy szállunk be a vonatba.

Julcsa (hátrál egy lépést): Lubloy báró úrral utazik el?!

Ágnes: Igen, Julcsa. No, Félix, nem igaz?

Félix: De igaz.

Ágnes: Ő velem marad, és kikísér az állomásra. Hiszi már?

Julcsa: És a Miklós úrfi? - Azt elhagyja? - Otthagyja az utcán?

Ágnes: Ott. - Hát behozza a sárga kuffert?

Julcsa (nem tud magához térni): Le. - Lehozom a sárga kuffert. - Mindjárt behozom. (Hirtelen sarkon fordul és kiszalad.)

Ágnes: Julcsa most nagyon megvet engem. Nem ez következnék.

Félix: Én azt hiszem, hogy ő nem a padlásra szaladt most fel, hanem le az utcára.

Ágnes: Hogy szól Miklósnak? - Lehet. Mindegy.

Félix: És ha Miklós feljön?

Ágnes: Feljön? - Lehet. Mindegy. - Én már nem vagyok itt. - Mintha már tíz év előtt mentem volna el. Lehet is, hogy tíz év előtt mentem el, és most egy percre visszalopódzkodtam ittfelejtett holmiért. (Az íróasztal előtt ül és kihúzgálja a fiókokat.) Szinte kíváncsi vagyok, mi lesz itt. Levelek. Miklós levelei. Gyere, Félix, ülj mellém. Nem szeretsz idegen íróasztalban kotorászni? Én roppant szeretek. Gyere, nézzük együtt, mi minden van itt.

Félix (odaül): Én azt szeretném, ha már tizenegy óra volna.

Ágnes: Miért? - No, öregem. Elszontyolodtál?

Félix: Nem szeretek főpróbát tartani a temetésből.

Ágnes: Szamárság. Mikor még rabszolgakereskedést űztél Dél-Afrikában, nem voltál ilyen szentimentális. Látod, mennyi levelet írt Miklós? Szép rendben vannak. Mindegyikre rá van írva, mikor kaptam, mert ő sohasem írt dátumot. De én rendes vagyok. Már mikor kaptam, emléknek tettem el. Elégessem? Mondd? Elégessem?

Félix: Hagyj békiben.

Ágnes: Nem. Elviszem magammal. De ugye el is égethetném. Furcsa. (Másik fiókot néz.) Látod, ez a naplóm. Hogy tudtam ennyit összeírni? Két szóban el lehetne mondani, mi történt. (Más fiókot húz.) Látod, Félixke, itt szögek vannak és srófok és tollak és kések és mindenféle csudálatos dolgok. Nagyszerű. Mi? Kell?

Félix (kihúzza a balról legszélső fiókot): Hát ez mi?

Ágnes: Csitt! - Az nem gyereknek való. Azt hagyd békiben.

Félix (kivesz egy kis üveget és egy skatulyát): Ópium? Veronál? - Ejha!

Ágnes: Hát aztán? - Életsegédeszközök, pajtás. Még evvel is nehéz megúszni a szerelmet egy szegény nőszemélynek.

Félix: Honnan szedtél ennyi veronált? Egy bikát el lehetne örökre altatni vele.

Ágnes: Hát nem ez volna a legúribb halál? Gyűjtöttem szorgalommal, mikor még olyan komoly voltam, mint a Julcsa. Most már akár itt is hagyhatom.

Félix: A vonaton is szükséged lehet rá, ha nem tudsz elaludni.

Ágnes: Igaz. (A blúzába rejti.) Itt van. Már el is csomagoltam.

Félix: Hát az mi?

Ágnes: De mi ám! - Mi van itt, oh, mi van itt.

Félix: Én írtam? Mutasd. Ez rég lehetett. Mutasd. (El akarja venni.)

Ágnes: Nem. Nem adom. (Felugrik, a zongorához megy vele. Olvas.) "Kedves Ágnes, kár, hogy nem vagy ebben a vakációban Ófalun, mert most rossz nekem itt, mert megbuktam latinból, és most mindenki szekíroz, pedig most vadászni is lehetne, jókat kék csókára, mert van két jó winchester." (Félix odajött, és Ágnes mellé áll és belenéz. Ágnes átöleli a nyakát.) Akarsz te is belenézni? Olvassuk. (Csendesen olvassák. Pausa.)

Ágnes (megindultan): Látod, milyen aranyos voltál, látod?

Félix: Te hazajöttél akkor erre a levélre.

Ágnes (összenéz Félixszel, csendesen): Hazamentem. - Mert téged szekíroztak. - Mert megbuktál latinból.

Félix (lehorgasztja a fejét): Rég volt. (Pausa. Csendesen fütyülni kezdi a Donauwellen keringőt.)

Ágnes (leül a zongora elé): Gyere. Játsszuk, ahogy a Wencel bácsinál tanultuk. Tudnád még? Gyere.

Félix (nagyon szomorúan): Én? - Én semmit se tudok már. - Semmit.

Ágnes (csendesen játszani kezd): Egy, kettő, három. Mondta a Wencel bácsi. Egy, kettő, három. (Tovább játszik. Az arca elkomolyodik. A feje lehorgad. Aztán a kezei lecsúsznak a billentyűkről, és a feje előreesik a kottatartóra. Hosszabb szünet.)

Félix (simogatja Ágnes haját, lehajolt, és megcsókolja bizonytalan, csukló hangon): No. Öreg pajtás. - Hagyd. - Hiába. - Kelj fel. Csomagolni kell. Utazni kell. Hallod?

Ágnes (feláll és Félix vállára teszi a két kezét, és könnyes szemmel nézi): Félix! (Félix vállára borul.)

Félix: Ágneske: - Kis Ágneske. - kis Ágneske. (Csókolja. Elébb a homlokát és haját, aztán az arcát és a nyakát egyre szenvedélyesebben.)

Ágnes (lassan, gyengén védekezni kezd): Félixke! - Elég. - Hagyd. - Kis fiam. Elég. (Hirtelen lök egyet Félixen.) Pszt. Jön?

Félix: Ki jön? - Miklós? - biztos?

Ágnes: Biztos.

Félix: Mit mondjak neki?

Ágnes: Semmit. - Jöjjön. Intézzük még el ezt is. - Itt van már. - Hagyj egyedül. Menj le a nagybátyánkhoz az első emeletre. Majd hívatlak. (Kopognak.) Menj hát!! - Szabad. (Félix elmegy.)

Miklós (felöltőben, kalappal a kezében jön be. Csupa hó és víz. A haja csapzott, borzas, az arca halálsápadt, szemei merevek és lázban égők).

Ágnes (ijedten, halkan): Miklós. - Hogy nézel ki! - Hogy nézel ki! (Eltakarja a szemét, és az ajkát rágva járkál az íróasztal előtt, lesütött szemmel. Nem mer felnézni Miklósra. Mintha monologizálna.) Hát nem bolondság az utcán ácsorogni ebben az időben? Tudod, hogy vigyázni kell a torkodra. Mi értelme volt? Neked is rossz, meg nekem is. Ugye? Hát érdemes? Most hogy nézel ki. Ülj le. Majd megszáríttatom a felöltőd a konyhában.

Miklós (az ajtófélfához támaszkodva mered Ágnesre. Rekedt hangon): Igaz, hogy ma este elutazol Lublóyval?

Ágnes (háttal Miklósnak, lesütött szemmel): Igaz.

Miklós: Jobban szereted azokat, mint engem?

Ágnes: Nem.

Miklós: Azok jobban szeretnek téged, mint én?

Ágnes: Nem.

Miklós: Hát mért?

Ágnes: Éppen azért.

Miklós: Mért?

Ágnes: Mert így kényelmesebb. Nem jár felelősséggel. Nem kötelez semmire. Szabadon hagy.

Miklós (eszelősen, egyforma hangon): Mért?

Ágnes: Mértékletes ember ihatik bort. Be is rúghat. Alkoholistának nem szabad. Látni sem szabad. Én így vagyok veled. Érted már?

Miklós: Mért?

Ágnes (megint járkál): Nézd, Miklós. - Én tegnap megmondtam mindent, többet nem tudok. Kezdjük újra? Ugye, ennek nincs semmi célja. Ha nem érted - hát nem érted. - Ezen nem lehet segíteni. - És ez el van intézve.

Miklós: Mért?

Ágnes: Igazán sajnállak, hogy olyan bolondba kellett megakadnod, mint én. Sajnállak. - Talán még jobban is sajnálnálak, ha magam nem állnék sokkal kutyábbul.

Miklós: Mért?

Ágnes: Ki fogod ezt te heverni hamarosan. Olyan hamar, hogy szinte röstellni fogod. Nem félek tőle. Hiába se volt. Belőlem lett mondod az első szimfóniád. Pedig az szép. Végeztem hivatásom. Mehetek. A második még szebb lesz. Ebből meg lesz majd egy asszony. Hidd el, az mindegy. - De nekem belőle nem lett semmi. Semmi. Érted ezt? Üres maradtam. És annak nem szabad lennie.

Miklós: Mért?

Ágnes: Mert még a szerelmedet se kaptam. Sohasem mertem, sohasem bírtam tudomásul venni, hogy szeretsz. Csak megzavart, felforgatott. - Nem tudtam benne megnyugodni.

Miklós: Mért?

Ágnes: - És nekem végső biztonság kell. - Én gyenge ember vagyok. - Egyszerű rend kell. Nem bírom az életzűrzavart, nem bírom a fiatalságot.

Miklós: Mért?

Ágnes: Csak! - Így van. - Ha nem érted, nem tehetek róla. - Olyan életstílust oktrojáltál rám, melyet nem bírok.

Miklós: Mért?

Ágnes: Mert hipnotizálni sem hagynám magam.

Miklós: Mért?

Ágnes (kiegyenesedve szembefordul): Mert emberméltóságomat sérti!

Miklós (nincs egész eszméletnél): Mért?! - Mért?!

Ágnes (rémülten): Miklós! - Mi lel?! - Rosszul vagy?!

Miklós: Mért? - (Elszédül. Belekapaszkodik a kottaszekrénybe, és lever egy üvegvázát.)

Ágnes (sikoltva): Félix! - (Hozzárohan és a kerevethez hurcolja.) - Miklós! - Az istenért! - Mi lel? - Miklós! - Miklós, beteg vagy? Mi fáj? - Mondd. Beszélj! Jaj, jaj, jaj Istenem! (A kerevetre fektette.) Lázad van? Most ne legyél beteg?! Nem szabad. Nem lehet.

Miklós (elhárítja): Semmi - semmi. -

Ágnes: Lázad van! Lázad van. Jaj i - Látod, mért álltál az utcán ebben az időben. Látod. Hát most beteg lettél miattam. Hát most beteg vagy. (Felugrik, ordítva.) Julcsa!! - Julcsa!! - (visszatérdepel Miklóshoz.) Nagyon rosszul vagy? Fáj valami? Hol fáj? Édes egyetlen fiam! Hát lent álltál miattam és megfáztál. Oh te szamár, te szamár! Hát mért nem jöttél fel? Mért nem jöttél föl hozzám? Oh Istenem! Julcsa!!! -

Julcsa (ijedten futva bejön): Kisasszony! - Mi van?!

Ágnes: Szaladjon kocsiért rögtön. Szaladjon le az első emeletre. Telefonáljon az orvosért. Rögtön hajtasson Miklós úr lakására. Mondja Félixnek, hogy rögtön jöjjön fel. Szaladjon. Mit ácsorog!

Julcsa: Oh, a Miklós úr! Beteg!

Ágnes (magánkívül): Menjen!!

Julcsa (indul): Rögtön, kisasszony.

Ágnes: Hozza be a bundámat. Itt lóg. - Gyorsan. - Nincs tea? - Aspirin sincs. Semmi sincs. (A kezeit tördeli.) Istenem, Istenem, mit csináljunk.

Julcsa (Behozza Ágnes bundáját az előszobából): Itt van, kisasszony. Megyek már kocsiért, orvosért. (Futva el.)

Ágnes (Betakarja Miklóst a bundájával és fölébe hajol. Félig sírva, halkan): Miklós! Jól be vagy takarva? - A kezedet is. Így szépen. Fázol még? Hozzak még valamit? Mi kell? Mit hozzak?

Miklós: Semmi - Nem kell - Te - Te maradj itt.

Ágnes: Itt, itt. - Itt vagyok. Édes. Itt vagyok. Mindjárt itt lesz a kocsi. Hazaviszünk. Lefektetünk. Szép melegen betakarunk. Ott jó lesz és meggyógyulsz. Oh Istenem, Miklós?

Miklós: Ne menj el. - Maradj.

Ágnes: Nem megyek. Nem megyek. Itt maradok. Veled megyek. Oh Miklós, Miklós! Mért szeretsz! Mért csináltad ezt! Mért nem hagytál engem elmenni, megdögleni! Hát mit érek én neked? Itt álltál ebben az időben, és most itt van! (Sír.)

Miklós: Ne vedd el a kezed a homlokomról.

Ágnes: Itt van, édes. - Édes kis fiam. Jó? Simogassam? Még? Nem fázol? Jól fekszel? Ezt a párnát a fejed alá. Így. Jobb most? Jobban vagy? Fáj a torkod? Mondd. Fáj a torkod, Miklós, mondd?

Miklós: Velem maradsz?

Ágnes: Veled, veled maradok. Hát mit csinálnék? Hová mennék? Hová? Hová mennék? Óh, milyen forró az arcod? Miklós! Mért csináltad ezt, mért csináltad ezt, mért csináltad ezt!

Miklós: Ágnes!

Ágnes: Mi kell, édes? - Kell valami? - Szólj. Itt vagyok. Ágnes. - A te Ágnesed. Mi kell? Jaj Isten, Isten. - Mért nem hívtalak fel? Mért nem mentem le hozzád! Mit akartam? Mi történt? - Most beteg vagy miattam! És nem jön senki. (Felugrik.) Hát mért nem jön már Félix?! (Ordít.) Félix!! Mit csináljak? - Félix!!

Miklós: Ágnes!

Ágnes (visszaveti magát a kerevet elé): Itt vagyok. - Takard be magad - takarózz be. - Itt vagyok. Itt a kezem. édes, egyetlen. Miklós. - Mindjárt, mindjárt itt lesz a Félix, és leviszünk szépen a kocsiba. Aztán befekszel jó meleg ágyadba, aztán kapsz orvosságot és minden jó lesz. Miklós! (Feláll.) - Le foglak vinni én. Nem jön senki. Én leviszlek. (Lehajol és megpróbálja felemelni.) Leviszlek.

Miklós (feltámaszkodik): Ne. - Hagyj. - Nincs semmi. Semmi - lemegyek magam. Csak gyere velem. (Megint elszédül.)

Ágnes: Miklós! - Gyere. - Lefekszel az én ágyamba. Rögtön gyere - átviszlek. Csak a szomszéd szobáig. Hagyj, édes, drága, engedd. Csak az én ágyamig. Az én ágyamba fogsz feküdni.

Félix (lihegve a futástól, bejön): Jó estét. Itt vagyok.

Ágnes: Félix. - Beteg a Miklós!

Félix (Miklóshoz megy): Jó estét, Miklós! Rosszul van? Katonadolog. Vár már a kocsi. Szépen elvisszük haza. Nem tud járni? Nem baj. (Lehajol és átfogja.) Nem fáj, ha így fogom? Bravó. Hiszen olyan könnyű, mint a csibehús. Gyerünk. (Felkapta és viszi ki.)

Ágnes: Jól fog, édes? Nem fáj semmi? Mindjárt otthon leszünk, Miklós. Félix, vigyázz! Lassan vigyed.

Julcsa (bejött): Kisasszony, a kalapját, a bundáját! Csak nem megy így el ebben az időben.

Ágnes: Telefonált az orvosnak? Mit mondott?

Julcsa: Azt mondta, rögtön megy. Kisasszony, behozom a másik felöltőjét. Várjon egy percig, az istenért. Legalább a kendőjét vigye. Itt a kendője. (Felkapja egy székről Ágnes plédjét és kiszalad utána.) Kisasszony! Kisasszony!

(Függöny.)