Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 8. szám · / · Réti Ödön: A vér

Réti Ödön: A vér
I.

Geometriátlan elszórtságban kapaszkodnak a Vlegyásza lankás lejtőjére Alsómeszes község zegzugos utcái. Terméskőből, fenyőszálakból épített házaival semmivel sem különb, sem nyomorúságosabb, mint az ilyen hegyi falu szokott lenni.

Esteledik. Blau kiáll a boltja elé. Néz. Füstöt lát a templom irányában, látja, hogy emberek futnak arra. Tenyeréből ellenzőt csinál a szeme fölé, úgy néz. Nem füst, porfelhő az... Komédiások, cirkusz?

A bolton keresztül bekiált a szobába:

- Fáni, vigyázz egy kicsit!

Az asszony kíváncsian jön előre, meglátja a port, a sokadalmat.

- Biztosan verekedés - gondolja magában, s már visszakiáltaná az urát, de az már messzebb jár. Látja, hogy kocsik mennek keresztül az úton, az emberek körülveszik, zajongnak, csoportokba verődve tárgyalnak, majd visszafelé szállingóznak hangos beszéd közben.

Blau is jön. Együtt jönnek a szomszéddal, Tóth Mihály csizmadia mesterrel.

- Nahát meggyüttek, úgy-e hogy mégis igaz - mondja Tóth, mikor a bolt elé érkeznek.

Blauné az ura arcát nézi. Blau nem szól, csak elgondolkozva integet a fejével.

Tóthné is idejön. Odafordul a boltosnéhoz.

- Maga nem is volt ott? Nem is látta őket? De okosabban is tette, micsoda egy nép az, juj! Az asszonyok még csak hagyján, azok csak hasonlítanak valamennyire asszonyokhoz, de az emberek? Nem is emberek azok, hanem gurillák!

- Gorillák - javította ki az ura -, négy kocsi gorilla.

Tóthné apróra elmesélte, hányan voltak, hány ember, hány gyerek.

- Az embereken földig érő köpönyeg - kaftán - javította ki Tóth.

- Kaftán vagy köpönyeg, az mindegy - folytatta az asszony -, a fejükön sapka, a fülük mellett kacskaringó... - csimbók - helyesbítette Tóth.

- Hát legyen csimbók - felelt vissza a felesége -, de az volt a legfurcsább, hogy a legapróbb figyerek is úgy volt öltözve, mint a nagyok.

A csizmadia elkezdett kacagni... - nagy gorilla, kis gorilla.

Blauék hallgattak, csak aggodalmas tekintettel rá-ránéztek egymásra. Blau rosszkedvű volt, hamarabb zárt a szokottnál, ki sem nézett, nem jön-e valaki, pedig az utolsó percben is jöhet valaki dohányért, kocsikenőcsért, vagy valami egyébért. Van az ő boltjában minden: héring egész hordóval, cukor, nem is egy süveggel, sem kettővel, koszorúfüge, keszkenő, pántlika, szalonna, szalámi, sajt, ostornyél, fűszer, minden! Minek ide másik bolt, untig elég egy ilyen kis faluba egy bolt, hogy nem tudtak azok ott maradni, ahol voltak... Mikor lefeküdtek is erről beszéltek, sóhajtozva, sötét aggodalomban. Másnap reggel is erről esett a szó. Kis pad állt a Blauék előtt, oda telepedtek a szomszédékkal, ott tárgyalták az esetet. Igaz, nem jött váratlanul, rég beszélik, hogy valami Lutvák nevű, két házat megvásárolt egymás mellett, a Kiss Pálékét meg az özvegy Kertészné házát. És majd jönnek, lesz új bolt, lesz köztük, aki iparos, szabó vagy bádogos, igaz-e ez, nem lehet most tudni, de eljönni már eljöttek. Itt vannak és itt is maradnak... A csizmadiáéknak kellett őket vigasztalni. Hogy talán mégsem bizonyos, aztán nem is megy az olyan könnyen, sok víz lefolyik addig a Meszes patakon, pedig de kevés a vize... De hamar kisült: nem volt igazuk a Tóthéknak, literrel lehetett volna megmérni, mennyi víz folyt le a kertek alatt a kis Meszesen, míg a jövevények boltot nyitottak. Mert azalatt, míg ők itt beszélgettek, azok már javában dolgoztak, deszkákat fűrészeltek, cövekeket vertek le a földbe, ott a Kiss Pálék udvarán.

Tóthék Pistája hozta a hírt, aztán maga Kiss Pál is erősítette, amit a gyerek mondott... Boltot csinálnak, pálinkamérést, fűszereset, ő tudhatja legjobban, hisz az a ház, ahol mindez történik, az övé volt, nem másé, ha arra jár, most is becsalogatná a lába... de a fej, az nem engedi.

Blauné majdhogy el nem sírta magát.

- Ugyan szomszédasszony - vidítaná Tóthné -, ha csinálnak bótot, csináljanak, verje meg a csoda! De csak nem gondolja, hogy valaki maj az ő boltjukba, a csimbókos boltba beteszi a lábát, mikor maguk is itt vannak?

- Az is gazember, aki oda beteszi a lábát - mondja Tóth, aztán meg hiába, nem is hiszi, amíg saját szemeivel nem látja...

Odaballagott. Hát csakugyan dolgoznak, mégpedig serényen. Emberek meg asszonyok csak bámulták a nagy igyekezetet, meg hogy ilyen embereket nem is láttak idáig... A tanító úr is figyelte őket, miután a gyerekeket elzavarta az iskolából. Sokan összeverődtek így, ha komédia volna se többen, meg hogy itt fizetni se kelletett. Beszélgettek, évődtek egymással, de leginkább a jövevényekkel.

Különösen Varga Tamás tudott jóízűeket mondani.

- Hej atyafi, magáhó szólok körű-tollas testvér, mikor beretválkozott utójára?

Nevettek az emberek, mert Varga úgy eltalálta: egy pihe az egész ember, a ruházatja, a haja, a csimbókja, mely nagyokat lebbent az igyekezettől, amint a térde közé szorított gerendát ácsolta.

De úgy teszi magát, mintha nem is hallaná Vargát, vagy hogy nem is érti...

Bántja ez Varga Tamást, megint odaszól:

- Na, az is régen lehetett, mikor maga a Jordán vizébe megtisztálkodott!

Egy másiknak, aki deszkát szegez, azt mondja:

- Ecsém! nem fogja a szeg a görcsöt, be kék fúrni hamarabb, kaptya le a füle mellől az egyik fúrót.

Gál Imre, tizenhat év körüli suhanc kavicsot szed a földről s dobál. Jól kezeli a követ, amit megcéloz, el is találja, fejet, hátat...

De azok tűrnek beszédet, kacagást, dobálódzást. Csak egy fiatal - Gállal egykorú lehet -, akinek kezére koppan a kő, szisszen fel, a dobálódzó felé fordul, féktelen gyűlölet villan a szeméből, s fogai közt morogja: - gój, gój...

- Gój, gój! - utánozzák az emberek, s nagyokat nevetnek.

Tóth uram rosszallva nézi az incselkedést, s már menne is innen, de jön egy új, magas, vállas ember, fekete szakállú, tisztább, rendesebb, úrabb külsejű, mint ezek itt. Látszik mindjárt, hogy megbecsülik, hajlongnak előtte, s valami szapora, érthetetlen nyelven beszélnek hozzá.

Ő is úgy felel, nézi, mit végeztek, magyaráz, mutogat, integet a kezével. Aztán még áll egy darabig, elnéz az idevalósiak feje fölött, nézi a Vlegyászát, megfordul, elmegy.

Varga Tamás elkurjantja magát.

- Ez nyilván a generálisuk!

- Hacsak nem a királyuk - véli egy másik.

- Csimbókkirály... gojgojkirály - mondja Varga.

- Gojgoj király, gojgoj király - kiáltozzák nagy nevetés között az emberek.

Tóth uram megcsóválja fejét, s hazafelé indul. A többiek ott maradnak, még fel is szaporodnak.

A szemük láttára elkészül a deszkabódé. Söntéssel, asztallal, paddal, olyan kocsmaféle. Az is bizonyítja, hogy kívül gyaluforgácsot kötnek egy póznára, ki is szegezik menten. Másik csimbókos fekete betűket fest a bódé oldalára... Egy ládából nagy üveget emelnek ki, sárgás lé van benne, kisebb üvegek, tömpék, hosszúnyakúak, meg poharak is kerülnek elő, az írás is elkészül ezalatt... "Pálinka".

Kijön a körütollas, kezében hosszúnyakú üveg, a nap felé fordítja, keresztülpislog rajta, lotyogtatja...

- No, nekem nem kellene, ha ingyen mérné is - szólalt meg az öreg Nacsa Illés. - Méreg az.

- Ha méreg - torkollja le Varga -, az sem árt kendnek, ivott már maga petrólt is.

- Ivott a fene! - mérgeskedik az öreg.

- Aztán hogy méri? - kíváncsiskodik Varga.

A tollas mond valamit, s hozzá két ujját mutogatja.

- Krajcár vagy fillér?

A tollas most négy ujjat mutat.

- Négy fillér? Annyiér a Blaunál is kapok.

- Eriggy be, tróbáld meg... - biztatják, lökdösik egymást, mígnem látják, hogy a Gál gyerek kifeszített mellel belép a bódéba, s leszúr négy fillért. A körütollas mosolyog, csordultig önt egy pohárkát. A gyerek felemeli, a világosság felé tartja, kacsint előbb az emberek felé, aztán egy hajtásra leissza. Integet, hogy jól esett neki, másodszor is odatartja poharát a hosszúnyakú alá, csordultig kapja, lehajtja... fizet, kisétál...

- Ni, az ebihal, lepipált bennünket - mondja Varga s bemegy, nyomon követi az öreg Nacsa, s utána lassanként a többiek is.

Nem telt bele hat hét, igazi boltja volt a körütollasnak, kívül cifra tábla: "Paskusz Léb vegyeskereskedése. Pálinkafőzése, mérése és eladása."