Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 8. szám

Halász Imre: Bismarck és a magyar emigráció

Gróf Teleki Lászlónak 1861. május 8-án bekövetkezett öngyilkossága véget vetett a magyar nemzeti igazgatóság hangzatos címe alatt működött forradalmi triumvirátusnak. E triumvirátusnak életben maradt két tagja, Kossuth és Klapka közt fölül rá csakhamar éles ellentét keletkezett. Klapka 1861. május 27-én levelet írt a budapesti ún. forradalmi bizottságnak, melyben egyebek közt ezeket mondja: "Ha a nemzet fél és nem mer a fölkelési eszmével megbarátkozni, akkor kövesse Deák Ferencnek és azoknak politikáját, kik a tranzakció útján remélik kivihetőnek Magyarország politikai lételének biztosítását. Maradjon meg a függetlenségi párt, de ne nehezítse a mostani válságos percekben a Deák által kitűzött bölcs és mérsékelt politikát." Kossuth e levél miatt megneheztelt Klapkára, és szemrehányásokat tett neki 1861. június 23-i levelében. Később, 1867 után hazatérvén, Klapka csakugyan ráállott a Deák-féle kiegyezés alapjára.

A magyar emigráció működésében a triumvirátusnak föntjelzett megszűnése után majdnem teljes szünet állott be. A Londonból 1861 tavaszán Turinba átköltözött Kossuthnak voltak ugyan ez év májusában ismételt értekezései Cavour gróffal, s ez a államférfi igyekezett Kossuthban és általa a magyarokban fönntartani némi reményt, de történni, a magyar országgyűlés eredménytelen föloszlatása után, a Schmerling-korszak éveiben nem történt semmi. "Az országgyűlés ránk nézve valóságos szerencse lett, így próbálta vigasztalni Cavour a lehangolt Kossuthot. Időt nyertünk általa - úgymond - a készülethez. Ha az országgyűlés eredmény nélkül oszlik szét (s ez nemsokára bekövetkezett), akkor - la phase légal sera traversé - túl lesz haladva a törvényes fázis - mint Napoleon császár kívánta. Tartsa ön politikai barátait jó reménységgel hazájában. Hivatkozhatik e részben bizalmasan rám és Victor Emanuel királyra."

Az események megmutatták, hogy ez csak üres biztatgatás volt.

Nemsokára maga Cavour kijelentette Kossuthnak, hogy nekik nincs többé joguk Olaszország pénzforrásaival a magyarországi belső mozgalmakra rendelkezni. Napoleon politikájában gyökeres változás állott be. Nemsokára ezután (1861. június 6.) a nagy olasz államférfi váratlanul meghalt.

Az emigráció működése ezzel a fagypontra szállott alá. E helyzet szignatúrája volt a dunai konföderáció halva született terve, melyet Kossuth a következő év elején régi írásai közül előkeresett és Helfy Ignác "Alleanza" című milánói lapjában - az exkormányzó engedelme nélkül - közzétett. Ez a fantasztikus terv nagy kiábrándulást okozott még Kossuth régi híveinek soraiban is.

Úgy látszik azonban, hogy a Budapesten létezett központi forradalmi bizottság, mely az 1861-iki országgyűlés összejövetele előtt, az akkor föléledt remények hatása alatt végleg föloszlottnak látszott, a kiegyezési remények szétfoszlása következtében ismét valami gyenge vegetáló létre ébredezett.

Egy ily titkos bizottság létezése és létezésének mibenléte utólag alig ellenőrizhető. A politikai konstelláció alakulásához képest ma létezik, holnap nem létezik, egyszer az avatottak előtt valami életjelt ad magáról, azután hallgat. Annyi bizonyos, hogy még 1861 második felében az osztrák rendőri közegek a bizottságot létezőnek tartották, történtek elfogatások is. Woratka pesti rendőrfőnök 1861. augusztus 13-án még azt jelentette az osztrák kormánynak, hogy gróf Andrássy Gyula is egyike a "nemzeti szövetség" korifeusainak, mely szövetség föladata, mint írja, egyfelől az ország belsejében az ellenállást szervezni, másfelől a külföldön az osztrákellenes elemeket megnyerni a Magyarország önállósága érdekében indítandó beavatkozás eszméjének. Hogy Andrássy a bizottságban határozottan a dinasztiával való kibékülés mellett emelt szót, azt Worafka nem tudhatta. (L. Bismarck és Andrássy című munkám 38. l.)

Kossuth, ki a bizottságot 1861-ben megszűntnek állítja, később maga azt írja, hogy 1862-ben viszonya a budapesti comitéhez egészen megszűnt - tehát mégis kellett létezni ily comitének -, s a comité, mint Kossuth írja, a következő évben, 1863-ban, közvetlenül (azaz az ő közvetítése mellőzésével) egyenes összeköttetésbe lépett az olasz kormánnyal. Ezt a viszonyt az olasz kormány nem akarta teljesen megszüntetni, mert Velence még nem volt megszervezve, és úgy vélekedett, hogy majd mikor ennek megszerzésére kerül a sor, akkor a magyar forradalmi elemeknek még hasznát veheti. Ennek a, ha talán nem is egészen fiktív, de problematikus "forradalmi bizottságnak" olaszországi képviseletét gróf Csáky Tivadarra bízták, ki ez idő tájt az olasz kormánytól, vagy talán magától Viktor Emánuel királytól bizonyos pénzösszegeket is kapott az organizáció fönntartására. Kossuth szerint ezekben a pénzmanipulációkban a pesti comitének része nem volt. Az olaszországi emigráció e nem ellenőrizhető pénzmanipulációk erecskéiben látszott elenyészni. Létezésének nyomai azonban még 1864-ben is mutatkoztak, mert akkortájt ismét ébredezni kezdettek egy inváziós kísérlet reményei. Ezek a forradalmi fantazmagóriák úgy látszik, időnként kisebb-nagyobb pénzáldozatokba kerültek Victor Emánuel királynak, ki később egy alkalommal keserűen panaszkodott Kossuthnak: ils m'ont volé, litterairement volé. (Kossuth: Irataim. VIII. kötet. 101. l.)

Párizsban Bismarck ottani porosz követ 1862-ben, porosz miniszterelnökké való kineveztetése előtt, összeköttetésbe lépett a magyar emigráció ottani maradványaival, vagy legalább nem utasította vissza ezek közeledési kísérletét. Scherr-Thosz Artur gróf, egy porosz családból származott, de Magyarországon már a 30-as évek végén állandón megtelepedett 48-as őrnagy, ki mint magyar emigráns Párizsban tartózkodott, éveken át tudósításokat küldött Bismarcknak, akkor már porosz miniszterelnök- és külügyminiszternek a magyar ügyekről. Bismarck agyában már akkor a német kérdés megoldásának merész tervei forrongtak, s későbbi Emlékirataiban tett nevezetes nyilatkozataiból jogunk van következtetni, hogy már akkor sem idegenkedett attól, hogy ha valamikor a szükség úgy kívánná, forradalmi eszközöket is megragadjon tervei keresztülvitelére. Bismarck figyelmezette Scherr-Thoszt, hogy neki küldendő tudósításai úgy legyenek tartva, hogy azokat a királynak is - a későbbi Vilmos császárnak - megmutathassa.

Mellőzöm itt a német kérdésnek Bismarck vezetése alatt az 1862-1865. években végbement peripetiáit. Ezek egyre fenyegetőbb felleggé gomolyodtak össze, és 1865-ben beállott már annak a nagy háborúnak a valószínűsége, melytől Bismarck a német kérdés megoldását várta, s melynek mintegy mellékproduktuma az olaszok által hőn áhított Venezia város és tartomány megszerzése lett. 1866 elején az események már ellenállhatatlan erővel ragadtattak a háborús megoldás felé. 1866. április 9-én aláíratott az Ausztria ellen kötött porosz-olasz szövetség. A politikai helyzetnek ez az alakulása újabb akcióra ébresztette a magyar emigráció egyes elemeit. Nemsokára megindultak az előkészületek egy magyar légió alakítására mind Olasz-, mind Poroszországban.

1866 nyarán föltűnik a láthatáron gróf Csáky Tivadar, ki az olasz kormánynál már évekkel előbb mint a magyar forradalmi bizottság képviselője szerepelt. Úgy látszik, az olasz kormánynál tett kísérletei ezúttal nem voltak sikeresek, mert kereste az összeköttetést Kossuthtal. Június első napjaiban megjelent az exkormányzónál Turinban, ez azonban nem akart vele tárgyalni, s oly embert óhajtott, kinek, mint mondá, bizonyos múltja van. Ilyenül jelentkezett nemsokára Komáromy György, kiről talán akkor Kossuth nem is tudta, hogy Csákyval sógorsági viszonyban van. Kossuth azt írja, hogy Komáromyt a budapesti bizottság küldte hozzá, későbbi leveleiben azonban azt állítja, hogy ily bizottság létezése is csak fikció volt. Már akár küldötték Komáromyt, akár magától jött, Kossuth késznek nyilatkozott vele tárgyalni, s megállapítottak egy magyarországi mozgalom fölkeltése céljából bizonyos javaslatot, melyben az olasz kormánnyal való összeköttetés módozatai és föltételei formuláztattak. Kossuth diktálta ezeket, a szintén jelenvolt gróf Csáky írta.

Kossuth megbízásából most már Türr István tábornok is akcióba lépett, ki arra volt kiszemelve, hogy Bukarestben és Belgrádban szervezzen egy Magyarországba berontandó inváziós csapatot. Türr elment Turinból Florencbe, hol akkor az olasz kormány székelt. Itt először is gróf Usedom porosz követet látogatta meg, s ettől azt az értesülést kapta, hogy Bismarck gróf is nagyon óhajtja, hogy Türr menjen el Berlinbe.

Június 10-én Türr István tábornok Berlinbe érkezett, hol a vasútnál a porosz kormány megbízottja, A. von Döring ezredes, a porosz nagy vezérkar sous-chefje várta. Ennek a körülménynek köszönhette, hogy még aznap érintkezhetett Bismarckkal.

Bismarck így szólott Türrhöz: Holnap reggel lesz a minisztertanács a király elnöklete alatt. Ott lesznek Moltke és Roon is. Ott, azt hiszem, keresztülviszem a háborút és talán a magyar cooperációt is.

"Másnap reggel 10 és 11 óra közt, a megállapodáshoz képest - írja Türr - ott voltam Bismarcknál. A kertben volt. Mikor meglátott, nagy lépésekkel jött felém, és két kezét nyújtva felkiáltott: "A háború el van határozva, mint szinte Magyarország közreműködése."

Fölhívására azt feleltem, hogy haladéktalanul megyek Florencbe, onnét pedig Romániába és Szerbiába.

Klapka ugyane napon - távirati hívásra - megérkezett Berlinbe, és megkezdette a magyar légió alakítására az előkészületeket.

Türr június 13-án Párizsban volt, s ott érintkezett Napoleon herceggel. Magával a császárral nem beszélt. Június 15-én Florencben volt. Itt először Usedomhoz ment. Usedom megmutatta neki Bismarck következő sürgönyét: sürgesse erélyesen az olasz kormánynál, hogy haladéktalanul egyezzék meg a magyarokkal. Usedom gróf e sürgönyt átadta Türrnek, ki azzal egyenesen a királyhoz ment s megmutatta neki.

A rohamosan egymásra következő események napjai voltak ezek.

Mikor Türr Florencbe június 15-én megérkezett, akkor már Kossuth is ott volt. Június 12-én érkezett oda Turinból, hogy maga vezesse az egyezkedéseket az olasz kormánnyal. Mint Bismarcknak Usedomhoz intézett, imént említett sürgönyéből látható, a hajtókerék szerepét a Florencben folyó tárgyalásoknál is Bismarck játszotta. Bismarck úgy fogta fel a helyzetet, hogy az olasz kormány csak Velencét akarja megkapni, s ha valami módon ezt a célját elérhetné, esetleg visszalépne a Poroszországgal kötött véd- és dacszövetségtől, és Poroszországot magára hagyhatná. Bismarck gyanakodva nézte az olasz kormány késedelmes eljárását, nagyobb serénységre sarkallta, és a magyarokkal való megállapodást is sürgette.

Bismarck aggodalma nem volt alaptalan. Ausztria még május elején felajánlotta Napoleon császárnak Velencét Olaszország számára, oly célzattal, hogy az olaszokat elvonja a Poroszországgal való szövetségtől. Május 12-én ez iránt egyezmény jött létre Napoleon császár és Ausztria közt, de Napoleon már május 4-én tudatta az olasz kormánnyal Ausztria ajánlatát. Ez megmagyarázza az olasz kormány temporizáló eljárását. Pedig Bismarck úgy ítélte meg a helyzetet, hogy nincs veszteni való idő. Ausztria június 14-én visszahívta gróf Károlyi Alajos követet Poroszországból, s 16-án a poroszok már átlépték a határt, s megkezdődött a háború.

Az olasz kormány nem tartotta becsületével megegyezőnek, hogy elfogadja Napoleon ajánlatát, és cserben hagyja szövetségesét. Június 17-én a habozó Lamarmora miniszterelnök visszalépett, s az erélyesebb gróf Ricasoli vette át a kormány alakítását. Meg is látszott rögtön a változás nyoma a magyarokkal való tárgyalásokon is. Most már ezek is gyorsabb ütemben haladtak, s június 18-án, tehát azon a napon, mikor Ricasoli átvette a kormányt, az olasz külügyminisztériumban Cerrutti olasz külügyi államtitkár és a Ricasoli által e célra megbízott Guerriri-Gonzaga marquis képviselő tárgyalta Kossuthtal a megállapodásokat, gróf Csáky és Komáromy is jelen volt.

A tervezet részletes tárgyalása és befejezése június 21-én történt meg. Időközben június 20-án Victor Emanuel király fogadta Kossuthot, s tudatta vele, hogy Poroszországgal megegyeztek abban, hogy Magyarországnak segédkezet fognak nyújtani. Ugyane napon Kossuth gróf Usedom porosz követet is meglátogatta. Usedom egész beszédet tartott Kossuthnak arról, hogy a háborút a legerélyesebben kell folytatni. Ha Kossuth emlékirataiban Usedom fejtegetéseit olvassuk, meglepetve látjuk, hogy ezek sokban szinte szórul szóra megegyeznek azzal a porosz jegyzékkel, melyet Usedom előtte való napon nyújtott át az olasz kormánynak. Ez volt az a híres porosz jegyzék, mely két évvel később, mikor 1868. július 21-én nyilvánosságra jutott, oly óriási föltűnést keltett. Ebben a jegyzékben fejtegette Bismarck a híres "Stoss ins Herz"-politika szükségességét. "Hogy Olaszország - így szól a jegyzék - Venecia állandó birtokát biztosíthassa magának, előbb az osztrák hatalmat szíven kell találnia. Mi lenne a következménye, ha Olaszország Udinére és Bellunóra szorítkoznék, hogy azután az erősített helyek ostromával foglalkozzék. Ezzel időt adna Ausztriának, hogy csapatait nyugodtan visszavonja észak felé, hogy erősítse seregeit Poroszország irányában." Bismarck azután kifejti, hogy a támadást mindkét részről a véglegekig, azaz Bécs falaiig kell folytatni.

Ugyanezt az eszmét fejtegette Usedom Kossuth előtt.

Mint látjuk, Bismarck, bár Ausztriának Velence átadására vonatkozó ajánlatát akkor még nem ismerte, bizalmatlansággal viseltetett olasz szövetségese iránt.

Kossuth Usedomnál tett látogatásának fő célja az volt, hogy meg akarta vele beszélni azt a tervét, hogy mihelyt Florencben az elvben már elfogadott javaslatait részleteikben is elintézik, nyomban Berlinbe indulhasson, s 10-15 tisztet útnak indíthasson az ottani magyar légióhoz. Kossuth ugyanis a tervezett két expedíció közül a porosszal szándékozott bemenni Magyarországba, mivel porosz oldalról indulva, három nap alatt magyar földre ért volna, ellenben ha a Garibaldi vezérlete alá rendelt olaszországi expedíciós csapatokkal induland vala, akkor Dalmácián és Horvátországon keresztül 25 napra leendett szüksége, hogy a tulajdonképpeni Magyarországba eljusson.

De mielőtt Kossuth ezt a tervét előadhatta volna, Usedom fölolvasta előtte a porosz kormánynak azt a sürgönyét, melyet ő - a porosz követ - a magyar ügyben az olasz kormánynak átadandó vala. Ebből rögtön látta Kossuth, hogy a porosz kormány komolyabb jellegű és nagyobbszabású expedíciót Felső-Magyarország irányában küldeni nem szándékozik, hanem csak az olasz kormányt presszionálja az Olaszországból indítandó expedíció végett. Kossuth úgy fogta fel Bismarck szándékát, hogy ez csak néhány tiszt vezetése alatt osztrák katonaszökevényekből akar egy kis csapatot összeállítani, s ha vagy 100 ember együtt lesz, ezeket bedobni Magyarországba. Gróf Csáky már mondott ilyesmit Kossuthnak. A Klapka-légió, mint alább látni fogjuk, nem volt ugyan egészen oly kisszerű, mint aminőre Kossuth célzott, de nem is felelt meg annak a nagyobbszabású tervnek, amely Kossuth szemei előtt lebegett. Kossuth egy minden szükségessel fölszerelt valóságos nagyszámú inváziós hadsereggel kívánt volna bemenni Magyarországba, mert fölfogása szerint csak ilyennel lehetett volna - ha ugyan általában lehetséges lett volna - elérni azt a célt, melyet ő elérni akart. S ebben Kossuthnak igaza is volt. Bismarck azonban ily tervbe belemenni egyelőre nem lett volna hajlandó, de különben sem kívánt szövetkezni a diktátori allűrökkel fellépő Kossuthtal, ki mint Magyarország teljhatalmú kormányzója, mondhatni egyenrangú tényezőként szeretett volna szerződni a két hadviselő kormánnyal. Bismarck azt kívánta, hogy a magyar légió tőle magától függjön, neki engedelmeskedjék, elsősorban porosz érdekeket szolgáljon. Csáky és Komáromy Bismarcknak be sem merték mutatni azt a megállapodást, melyet Kossuth - az ő tudtukkal - az olasz kormánnyal megállapított, mely azonban tudvalevőleg semmi eredményre nem vezetett, mert a Garibaldi nagy inváziós seregéből nem lett semmi, s az egész vállalkozás a gyorsan rohanó események következtében tárgytalanná lett, mielőtt kiviteléhez hozzákezdhettek volna.

Hogy Kossuth, jóllehet túlzott pesszimizmussal, de egészben véve mégis helyesen fogta föl Bismarck intencióit, arra bizonyíték Irányi Dánielnek egy augusztus 14-én kelt levele, melynek tartalmát a fentebb mondottakkal kapcsolatban itt említem meg. Irányi Dániel, kit Kossuth, miután azt az eszméjét, hogy ő maga menjen Berlinbe, elejtette, a porosz-magyar légiónál való képviseletével megbízott, meglátogatta Keudell titkos követségi tanácsost, Bismarck bizalmas hivatalnokát. Keudell udvariasan azt mondta neki, hogy Bismarcknak nincs semmi "prevenciója" Kossuth személye ellen, de azt gondolta, hogy Kossuth jelenléte inkább nehézségeket támaszthatna a porosz politikának, mert az orosz kormány már Klapka megjelenését is rossz szemmel nézte, valamint a magyar kérdés fölkarolását általában. Továbbá mivel eddig nem Magyarország jövőjéről, hanem csupán a légió szervezéséről van szó, evégett inkább katonával, mint politikai főnökkel kellett érintkezni. Hangsúlyozta egyébiránt Keudell Irányi előtt, hogy tekintettel a Franciaország felől fölmerült beavatkozási szándékra s a francia követelésekre, melyek, mint valószínűnek tartá, újabb háborút fognak maguk után vonni, a porosz kormány nemcsak fönntartja, de még szaporítani is fogja a magyar légiót. Ezt Keudell augusztus első hetében mondotta Irányinak.

Visszatérve az olasz kormánynak a magyarok vállalkozásával szemben tanúsított magatartására, ki kell emelnünk, hogy az olaszok - Bismarck minden sürgetése dacára is - nem valami nagyon buzgólkodtak az Olaszország felől indítandó magyar inváziós expedíció érdekében. Ezen, ha a háttért ismerjük, nem is csudálkozhatunk. Az olasz kormány minden körülmények közt már biztosan a zsebében érezte a háború díját: Velencét. Neki csak erre fájt a foga, s egyáltalán nem volt kedve embereket és rengeteg pénzt áldozni Magyarország fölszabadítására. Ricasoli sem mutatkozott sokkal buzgóbbnak, mint a leköszönt Lamarmora.

Kossuth szerette a kormányokkal és az emberekkel szemben a "kormányzót" adni. Türr tábornoknak adott írásbeli "Utasítása" pl. így kezdődik: Az olasz kormánnyal megállapított egyezkedés folytán a Szerbiában való erőszervezéssel Ön bízatik meg. Azután következik, hogy kap 400 000 frankot. Politikai kérdésekbe avatkoznia nem szabad stb.

De a derék Türr tábornoknak nem sokat használt ez a nagyhangú rendelet. Az ő dolgát húzták-halasztották. Ricasoli azt mondotta neki, hogy még hetek is eltelhetnek, míg útnak indulhat rendeltetése helyére. Ricasoli, mikor heteket emlegetett, magában azt gondolta, hogy e hetek alatt sok történhetik, talán meg is lesz a béke, s akkor Türr szerbiai és romániai expedíciója is felesleges lesz, a 400 000 frank is megmarad. Kossuthnál is sürgetőleg lépett fel Türr. Kérte, hogy ő is lépjen közbe az olasz kormánynál. Ennek sem lett foganatja. Általában az olaszok a pénzkérdésben kicsinyes szűkmarkúságot tanúsítottak. Június 23-án tárgyalta Kossuth a pénzkérdést Cerrutti államtitkárral és a már említett Gonzaga marquis képviselővel. Az olaszok úgy alkudtak, mint egy házaló. Tudnunk kell, hogy Kossuthék a két hadviselő kormánytól 5 millió frankot kértek, nem a két magyar légió eltartására és költségeire, mert ez közvetlenül az illető hadipénztárakból ment, hanem a Magyarországon, Szerbiában és Romániában indítandó izgatási és titkos szervezési célokra. A két kormány ezt lealkudta 3 millió frankra, mely összegnek a felét a porosz, felét az olasz ígérte fizetni. A poroszok becsületesen át is adták a rájuk eső 1 1/2 millió frankot. (Hogy másfél millió tallért adtak volna, mint némelyek írják, az tévedés.) E másfél millió frankot, mint az egyelőre csak a holdban létező magyar forradalmi kormány képviselője, Komáromy kapta kezébe. Ebből az összegből, mint mondá, egymillió frankot Magyarországba küldött. A többit gróf Csákyval együtt hamarosan elköltötték. Ezek az urak ugyanis nagyszerűen értettek a pénzköltéshez. Ha Kossuth s mások előadásának hinni lehet, egyenesen mesés pazarlást vittek véghez. Ékszereket, díszes ruhákat, drága paripákat vásároltak. Csupán egy ily paripának a lefényképezéséért 1000 frankot fizettek. Számot Komáromy senkinek sem adott. Igaz, hogy az, akinek ehhez joga lett volna, ti. Bismarck, sohasem követelt számadást, s mikor az egész ügynek vége lett, még írást is adott Komáromynak róla, hogy ami pénz esetleg megvan, avval úgy rendelkezik, ahogyan akar. Komáromy azonban a hazaküldött millióból még meglevő pénzt számon akarta kérni attól a nagy úrtól, akire rábízta, de aki azt nem maga kezelte, hanem egy gazdag rokona pénztárosának kezelésére bízta. Ez pedig úgy számolt be a rábízott pénzekről, hogy főbelőtte magát. Ez az elszámolási mód nem tetszett Komáromynak, s most már magát azt a nagyurat szerette volna felelősségre vonni, akinek ő közvetlenül gondjára bízta a pénzt. Ebből heves vitatkozás s végül párbaj lett, melyben a nagyúr agyonlőtte Komáromyt.

A dolgoknak e tragikus végkifejlődése természetesen jóval később történt. Most térjünk vissza a mi olaszainkhoz, kik 1866. június 23-án a florenci külügyminisztériumban Kossuthtal az Olaszország terhére elvállalt 1 1/2 millió frank folyósításának ügyét tárgyalták. Hát biz' ezek sok hímezés-hámozás után kijelentették, hogy ők nem adhatnak többet félmilliónál, de kérték a magyarokat, hogy ezt meg ne mondják a poroszoknak. Mit volt mit tenni, Kossuth s a jelen volt Csáky és Türr is, savanyú arccal belenyugodtak ebbe a furcsa eljárásba. Csupán annyit jegyzett meg Kossuth, hogy íme itt még élnek a régi florenci hagyományok. (A híres Macchiavelli ugyanis florenci ember volt, erre célzott Kossuth.)

Ebből a félmillió frankból a megállapodások szerint 400 000 frankot kellett kapni Türr tábornoknak. Ki tudja, meddig húzták-vonták volna még ennek a kifizetését, ha másnap, június 24-én be nem következett volna egy nevezetes esemény: a custozzai olasz vereség. Ez egyszerre nagyot változtatott a helyzeten. Az a titkos remény, hogy a háború hamarosan véget ér, s talán még a 400 000 frankot is meg lehet "spórolni", elenyészett. A háború folytatása most már a nemzeti becsület kérdése lett. Csak nem fogadhatják el Veneciát Napoleon kezéből, mint valami alamizsnát! - ez a kiáltás hangzott végig Olaszországon. Hogy a dolognak mi lett a vége, tudjuk. Az olaszok az egész hadjárat alatt nem győztek, s végül mégiscsak ingyen kellett elfogadniok Veneciát, mint valami alamizsnát.

A custozzai csatának meglett az a hatása, hogy most már az olasz kormány hanyatt-homlok siettette Türr tábornokot, hogy siessen és kezdje meg a forradalmi propagandát Romániában és Szerbiában. Hagyjuk útjára menni a tábornokot, s itt most csak annyit jegyzünk meg, hogy ő megbízatásának derekasan megfelelt, s a rábízott 400 000 frankról is végül pontosan beszámolt, amiről Kossuthnak elismerő nyilatkozatából is meggyőződhetünk, mely irataiban fönnmaradt.

*

Keressük föl most már az éjszaki csatatereket, s vessünk egy pillantást a Klapka-légió viselt dolgaira.

Július 3-án megtörtént az Ausztriára nézve végzetes königgrätzi csata. Két nappal ez után Napoleon császár nyíltan akcióba lépett. A "Moniteur" július 5-én a világ bámulatára közzétette az Ausztria és Napoleon között még június 11-én létrejött, Velence átadására és Napoleonnak a fegyverszünet érdekében való fellépésére vonatkozó közleményt. Bismarck Horsitzban értesült az Ausztria és Napoleon közti megállapodásokról, melyekhez az is hozzátartozott, hogy Ausztria mintegy kárpótlásul Velence helyett elvenné a poroszoktól Porosz-Sziléziát. Akkor ugyanis, mikor ezek a megállapodások létrejöttek, mindenki, Napoleon is, biztosra vette, hogy az osztrákok legyőzik a poroszokat. Most, két nappal Königgrätz után kissé furcsán festett Porosz-Sziléziának ez az odaígérése.

Napoleont a poroszok königgrätzi diadala megdöbbentette, de csak még jobban megerősítette beavatkozási szándékában. Ennek horderejét Bismarck természetesen számbavette, s így kiáltott föl: das soll uns Louis theuer bezahlen.

Ha a francia beavatkozással nem kellett volna számolni, Königgrätz után alighanem hamarosan föloszlatták volna a magyar légiót, mely akkor még csak a szervezés elején volt. Így azonban fokozott eréllyel hozzáfogtak szervezéséhez. Két nappal a francia beavatkozás nyilvánosságra jutása után, július 7-én sürgősen táviratilag Berlinbe hívatták Vetter tábornokot, ki ott július 11-én meg is jelent, s miután altábornaggyá való kineveztetését átvette, indult Neisséba, hol a magyar hadifoglyokból a légió alakítását folytatták.

Bismarck e napokban igen komolyan vette a francia tettleges beavatkozás eshetőségét. Július 9-én gróf Goltz párizsi porosz követhez küldött sürgönyével utasította ezt, tudja, ki mit szól Napoleon császár a Poroszország részéről formulázott békeföltételekhez, melyek szerint Poroszország annektálná: Szászországot, Hannovert, Kurhessent, Oberhessent, Nassaut és Schleswig-Holsteint, s ennek fejében megelégednék egy észak-német szövetség alakításával, melynek csapatai fölött a porosz király kapná meg a főparancsnokságot. Minket, magyarokat különösen érdekelhet, hogy Bismarcknak e sürgönyében az is bennfoglaltatott, hogy fontolóra kellene venni, ne vétessék-e föl a békekötésbe a magyar alkotmány helyreállítása is?

A Napoleon akcióba lépése által fölidézett francia-porosz feszültség még tetemesen fokozódott, mikor gróf Benedetti francia követ július 12-én váratlanul megjelent a porosz főhadiszálláson. A poroszok most már július 22-én megkötötték a fegyverszünetet, néhány nappal később, július 26-án pedig a nikolsburgi békepontokat. De ez nem szüntette meg Bismarck aggodalmait, mert már július 23-án, nyomban a fegyverszünet megkötése után Benedetti jelentékeny német területeknek Franciaország részére való átengedésének követelésével állott elő. Franciaország követelte Poroszországtól Saarlouist, Bajorországtól Landaut és a rajnai Pfalzot, Hessentől ennek a Rajnától nyugatra eső részét és Mainzot. Ez lett volna Franciaország rekompenzációja azért, hogy beleegyezik Poroszország megnövekedésébe és az Északnémet szövetség alakításába.

Oroszország is mozdulni kezdett. Oubril orosz követ kijelentette, hogy a békeföltételeket európai kongresszus elé kell terjeszteni, e nélkül Oroszország a békekötést semmisnek tekintené. Hasonló aggályok mutatkoztak Londonban, mert ott sem látták szívesen, hogy Napoleon egyedül ragadja magához a dolgok új rendjének megállapítását.

E napokban érte el tetőpontját a politikai helyzetnek feszültsége. Bismarck kénytelen volt számolni azzal az eshetőséggel, hogy Ausztria visszalép a nikolsburgi előzetes békétől, és Franciaországgal szövetkezve újra kezdi a háborút. Jól tudta Bismarck, hogy az osztrák császár tanácsadói közt voltak olyanok, kik ily irányban dolgoztak. Az osztrák elhatározások ide-oda ingadozásának mérlegelésével függött össze a Klapka-légiónak elindulása Magyarország felé. Nem mintha Bismarck ennek az expedíciónak - azokban a kis méretekben, ahogy megtörtént - valami stratégiai jelentőséget tulajdonított volna, de mert Ausztria elhatározásának tekintetéből csak hasznos lehetett egy oly mementó, mely figyelmeztette az osztrák államférfiakat, hogy mit várhatnak, ha Franciaországgal szövetkezve netalán folytatni akarnák a háborút. Bismarck ezt az eshetőséget is számbavette, s Moltkéval folytatott tanácskozása arra az elhatározásra vezetett, hogy ha kell, Ausztria és Franciaország ellen is folytatják a háborút. Erre az esetre egy komoly magyarországi mozgalomnak Ausztria háta mögött való fölszítását is számításba vették, mely természetesen sokkal hathatósabb eszközökkel vétetett volna foganatba, mint a Klapka-expedíció volt. Ez utóbbi csak falrafestése volt egy rémképnek, mely valósággá válandott volna, ha az események mérlege háborús irányban dőlt volna el.

Egyelőre természetesen még nem tartottak itt. Még volt kilátás arra, hogy a nikolsburgi alapokon rövid idő alatt sikerül megkötni a végleges békét. Ennek megfelelően a porosz király a nikolsburgi megállapodások aláírása után parancsot adott ki a magyar légió lefegyverzésére. De mielőtt ez a lefegyverzés megtörtént volna, a légió nagy része fegyveresen Oderbergbe rendeltetett. Ez volt az a csapat, melynek élén Klapka nyomban, mikor a parancsnokságot átvette (július 26.), és a légió tisztikarának kinevezése megtörtént (július 27.), elindult Oderbergből Orlauba. [*] De már július 29-én reggel, éppen mikor az Osztrau melletti sereg tovább akart indulni, visszaparancsolták, azonban nem Oderbergbe, hanem a szomszédos Schillersdorfba. Itt Klapka, Komáromy és Csáky azt a kérdést intézték a Klapka mellé rendelt A. von Döring porosz ezredeshez, hogy mi rendelete van a magyar légióra nézve? Döring ezredes hivatalosan tudtukra adta, hogy fegyverszünet lévén, nem engedhetik meg a betörést, és ha azt mégis megtenné, a porosz kormánytól sem pénzt, sem fegyvert, sem ágyút stb. utánuk küldeni nem fognak. Azonban egyúttal kijelentette nekik, hogy "Uebungsmarschokat" tehetnek. Döring ezredes tisztjei pedig bizalmasan azt mondották, hogy az ő véleményük szerint a porosz kormány kívánja, hogy Magyarországba bemenjenek, és őket cserben hagyni nem fogja.

Ekkor (július 29.) a magyarok haditanácsot tartottak, és 8 szavazattal 2 ellen azt határozták, hogy gróf Csáky Tivadar menjen a főhadiszállásra Bismarckhoz (a főhadiszállás ekkor Nikolsburgban volt), s tudja meg ez ügyben Bismarck akaratát, a légió pedig Schillersdorfban várja be a választ.

Meg kell jegyezni, hogy Klapka maga ebben a haditanácsban is sürgette a Magyarországba való bemenetelt, Csáky és Uechtritz azonban, valamint ekkor még Komáromy is ellenezték.

Simonyi Ernő, ki Kossuth utasítása folytán pár nappal előbb érkezett a magyar légióhoz, s kinek az lett volna a rendeltetése, hogy a Magyarországba való behatolás után Felső-Magyarországon mint kormánybiztos működjék, Kossuthhoz intézett jelentésében azt jegyzi meg, hogy a Bismarcknál való tudakozódást levélileg is el lehetett volna intézni, pl. Scherr-Thosz útján. Önkéntelenül előtérbe tolakodik itt egy kérdés, hogy ezt a dolgot miért nem intézték el táviratilag, és ennek nyomán az a másik kérdés: vajon Stolberg tábornok, ki 6000 ember élén azt az egész területet, melyen a magyar légió ide-oda mozgott, megszállva tartotta, s ki könnyen megakadályozhatta volna a magyar légió indulását, s ki bizonyára távirati összeköttetésben állott a főhadiszállással, nem váltott-e táviratot ebben az elég fontos és kényes ügyben Bismarckkal? A józan ész azt mondja, hogy okvetlenül váltania kellett, és Stolberg tábornoknak, valamint a Klapka mellé rendelt Döring ezredesnek alább említendő viselkedése igazolja ezt a föltevést.

Csáky eltávozása után ugyanis a helyzet rögtön megváltozott. A változás abban állott, hogy Komáromy, ki még az előző napon ellenezte az indulást, most rögtön, minden áron indulni akart, s az indulás - Bismarck válasza be nem várásával - csakugyan el is határoztatott.

Simonyi Ernő kérdezte Komáromytól e változás okát, s Komáromy azt felelte, hogy Döring ezredesnek a segédtisztje neki bizalmasan azt mondotta, hogy a magyaroknak vakoknak kell lenniök, ha nem látják, hogy a porosz Kossuth kívánja az ő betörésüket Magyarországba. Az indulás csakugyan még ezen a napon elhatároztatott, és végre is hajtatott.

Simonyi Ernő Kossuthhoz intézett jelentésében előadja továbbá, hogy ő és Komáromy az indulás előtt elmentek Stolberg tábornokhoz, ki Schillersdorf és a magyar határ között 6000 emberrel állott, és megkérdezték tőle, illetőleg kérték, hogy arra az esetre, ha a légió Magyarországba bemenni akar, ezt ne hátráltassa. Stolberg tábornok szívesen fogadta őket, s nagy sajnálattal kijelentette, hogy ő ezt nem engedheti meg. Azután segédjével a másik szobába vonult, s néhány perc múlva onnét kijött, és határozott, majdnem parancsoló hangon azt mondotta, hogy ő semmi esetre sem engedheti meg a betörést, s a fegyverszünet megsértését, s azt tanácsolja, hogy várják be a főhadiszállásról a választ. De mikor e szót mondotta: "várják be", oly világos intést adott szemeivel, hogy az ellenkezőjét akarja, hogy azt félreérteni nem lehetett. "Mi azután - úgymond Simonyi - eltávoztunk tőle, s a vár előtt sétáltunk, míg lovaink ettek. Nemsokára kijött a tábornok segédje, s elég hosszasan beszélt velünk, hogy a porosz csapatok hol vannak elhelyezve, amiből az látszott, hogy utunkban sehol sem találkozhatunk poroszokkal, kivévén Jablonkában, ahol egy porosz század áll az ő csapatjukból, de hozzátette, hogy ez a század minden pillanatban elmehet onnan. Egyszóval úgy beszélt, hogy habár határozottan ellenezte is menetelünket, és a bevárást tanácsolta, mégis mi mindketten azt értettük beszédéből, hogy ha megyünk, nem fogunk akadályra találni, és hogy ők szeretnék, ha mennénk." (Ez a föltevés be is vált.)

"Ezen az alapon határoztatott már az indulás - folytatja Simonyi -, és Komáromy azt ma oly határozottan sürgette, amint tegnap határozottan ellenezte volt. Klapka folyvást azért volt az expedíció mellett, mert azt mondá, ha már olyannyira belementünk, és a poroszok előtt annyit beszéltünk, szégyen nélkül vissza nem léphetünk. Ő egyébiránt azt is reméli, sőt hiszi, hogy a poroszok pénzt és fegyvert utána fognak küldeni. (Klapkának erre az expedícióra a porosz kormány által Komáromynak átadott pénzből csupán 28 000 franknyi csekély összeg adatott át, míg a főhadiszállásra induló Csáky több mint 30 000 frankot vitt magával, amin Simonyi megbotránkozott.) "Azt reméli továbbá Klapka - írja Simonyi -, hogy ha a betörés otthon meglehetős visszhangra talál s támogattatik, Bismarck azt fogja kívánni, hogy a magyar nemzet is belefoglaltassék a békekötésbe. Mi okai és alapjai vannak, azt én nem tudom." (Klapka tehát ismerte Bismarcknak gróf Goltz párizsi követhez július 9-én küldött utasítását, s ez is arra mutat, hogy Klapka közvetlenül Bismarckkal folyton bizalmas összeköttetésben állott.)

Simonyi még fejtegeti, hogy ő már Schillersdorfban belátta az expedíciónak kilátástalan voltát, s azért nem is kísérte el azt, hanem - lemondva ezredesi rangjáról - nyomban otthagyta a légiót, és visszautazott Párizsba.

Hogy Csákynak kérdésére mit válaszolt Bismarck, azt nem tudjuk. Csáky azt nem is hozhatta el Schillersdorfba, mert a légiót már nem is találta volna ott. Csáky nem ment a légió után. Az a tény, hogy a Bismarck iránt a legnagyobb lojalitással viselkedő Klapka a válasz bevárása nélkül elindította az expedíciót, arra mutat, hogy más úton megtudta Bismarck akaratát. Bismarck intencióinak nyilvánosságra hozatala nem lett volna célszerű, mert ez ellentétben állott a hadparancsnokság hivatalos nyilatkozataival. Hasonló ellentétek előfordultak más alkalmakkor is.

Elindult tehát a légió, s igen nehéz hegyi utakon hatolt be a magyar területre. Egy huszár lovastul a mélységbe zuhant. Az expedíció részleteit ismerjük gróf Scherr-Thosz emlékirataiból, melyeket Mogyoródy ezredesnek Kossuthhoz intézett jelentése érdekesen egészít ki. Jellemző az is, hogy a porosz kormány által Klapka mellé kinevezett Döring ezredes, minden hivatalos tiltakozás ellenére vele ment az expedícióval. Mogyoródy jelentéséből megtudjuk azt is, hogy augusztus 3-án, délután két órakor, abban a pillanatban, mikor a légió magyar földre tette a lábát, megérkezett báró André, Stolberg tábornok ordonnance-tisztje, s tudatta, hogy a poroszok augusztus 2-án újabb egyhavi fegyverszünetet kötöttek, mely a jablunkai szorost is az osztrákok kezébe juttatta. Siessenek tehát visszavonulni. Klapka a közt választhatott: vagy rögtön visszavonulni, vagy előremenni Turnovkáig, s ha az ország közönyösen fogadná a légiót, a Karlovec felé vezető ösvényen a Kárpátokon keresztül a porosz határra visszavonulni. Klapka ugyanis tévesen azt hitte, hogy Karlovec a demarkacionális vonalon túl esik, s ott már a légió biztonságban van.

A légiónak Turnovkán való fogadtatását Scherr-Thosz és Mogyoródy némi eltéréssel adja elő. Az előbbi szerint a jó turnovkai tótok éljenzésbe törtek ki, mikor a magyar zászlót meglátták, Mogyoródy szerint rémüléssel vegyes kuriozitással fogadták a légiót, utóbb azonban rokonszenv jeleivel. Mogyoródy szerint több magyar földesúr, köztük két megyei tisztviselő megjelent Turnovkán, s késznek nyilatkozott kezükre járni, mi abban állott, hogy fölvilágosították Klapkát a hangulatról s az osztrák csapatok pozíciójáról, mely csapatok Csáca, Bicse és az egész Vágvölgy felől szekereken siettek Turnovka felé. A helybeli tót legények közül 22 ajánlkozott a légióba való belépésre, de nem fogadták be őket, mert úgysem tudtak volna nekik ruhát és fegyvert adni. Csak egyet fogadtak be, mivel nagyon könyörgött.

A község plébánosa megvendégelte a tisztikart, de ebéd közben jött lóháton Bethlen Gergely ezredes, és osztrák csapatok közeledését jelentette. Ideje volt gyorsan megkezdeni a visszavonulást, mert könnyen osztrák fogságba juthattak volna, s ez a tiszteknek életükbe került volna, mivel a porosz katonai hatóság tilalma ellenére fegyverszünet idején útnak indult légió nem állt a nemzetközi jog védelme alatt. Kokovecen át augusztus 7-én Rosenau morvaországi fürdőbe érkeztek. Biztonságban képzelték magokat, mert azt hitték, hogy már túl vannak a demarkacionális vonalon. Egy Szepes megyei fürdővendég figyelmeztette őket tévedésükre. Klapka elküldötte Scherr-Thosz ezredest, hogy hírt vigyen Stolberg tábornoknak a magyar csapat közeledéséről, de Scherr-Thoszt az osztrákok Frankstadtban elfogták, Krakkóba vitték és haditörvényszék elé állították, mely halálra ítélte.

Bismarcknak becsületére válik, hogy kötelességének tartotta kimenteni nagy bajából a magyar légiót, melyről eleinte azt hitte, hogy egészben osztrák fogságba jutott. Megörült, mikor Klapka augusztus 9-én - ekkor Bismarck már Berlinben volt - jelentette neki a légió szerencsés megmenekülését, de egyúttal kérte közbenjárását a fogságba került Scherr-Thosz gróf megmentésére. Bismarck erre is vállalkozott. Azt mondta Csákynak: ha azzal fenyegetem meg az osztrákokat, hogy a kezeink közt levő törzstisztek közül tízet agyonlövetek, ha Scherr-Thosznak bántódása lenne, ezt nem fogják nekem elhinni. Hanem kezeink közt van tíz trautenaui polgár. (Ezek azzal voltak vádolva, hogy ablakaikból rálőttek a porosz katonákra.) Ma táviratoztam (augusztus 11-én) Prágába követünknek, hogy becsületemre fogadom, hogy ezt a tíz trautenaui polgárt agyonlövetem, "wenn man dem Scherr-Thosz an den Kragen geht", és utasítottam a követet, hogy e nyilatkozatom átadásáról írásbeli elismervényt vegyen az osztrákoktól.

Bismarck közbelépésének megvolt az eredménye. A fogollyal már tudatták, hogy másnap agyonlövik, de most újra összeült a haditörvényszék, és a halálos ítéletet tizenhat évi fegyházra változtatta. Ez az ítélet természetesen nem lett végrehajtva. A békekötés után Scherr-Thoszt szabadon bocsátották.

*

Az előadottakból világos, hogy a Klapka-expedíció, mely a katonai hatóságok tilalma ellenére, de Bismarck tudtával és titkos jóváhagyása mellett indult útnak, a dolgok állása mellett nem volt és nem lehetett más, mint politikai demonstráció, éspedig azzal a célzattal, melyre már föntebb rámutattunk. Stratégiai eredménye ennek az ágyúk, train és pénz nélkül megindult kisszámú expedíciónak akkor sem lehetett volna, ha egy mozgalom az ország területén jobban elő lett volna készítve, mint ahogy valóban volt. Valamint világos az is, hogy még egy ily előkészített mozgalom beavatottjai is az adott viszonyok közt, egy héttel a nikolsburgi előzetes béke megkötése után s mint a tapasztalás mutatta, elég jelentékeny osztrák haderőknek a Vágvölgyben való jelenléte mellett, kénytelenek lettek volna a homályban lappangva maradni, és semmi vágyat sem érezhettek volna arra, hogy magukat Klapka által "megmentessék". Mert e hazafiaknak "megmentése" lett volna állítólag egyik fő célja Klapka expedíciójának, melynek kalandos és képtelen voltát magok az expedíció részesei sem tagadhatták.

Nagy támadásnak s különösen Kossuth részéről lesújtó elítélésnek voltak kitéve azok, kik az olasz és porosz kormányt egy nagyszabású magyar mozgalom reményével kecsegtették, s ennek előkészítésére tetemes pénzösszegeket vettek föl.

Kossuth elítélése nem irányult Türr tábornok ellen, sőt ezt megdicséri, hogy a kapott 400 000 frankról mintaszerű pontossággal számolt be. De annál keményebben támadja Komáromyt, ki a porosz kormánytól 1 1/2 millió frankot tényleg fölvett és gróf Csáky Tivadart, ki amazzal együtt a magyarországi szervezkedés keresztülvitelére vállalkozott. Kossuth, ki nagy ellenszenvvel nézte Komáromynak és Csákynak az ő befolyása nélkül és nem az őáltala megállapított tervek szerint intézett akcióját, sőt még Klapka iránt is idegenkedéssel és bizalmatlansággal viseltetett, egyenesen azt mondja, hogy semmi szervezkedés és előkészület az országban nem történt, hogy minden, amit erről a nevezettek mondottak, merő fikció és ámítás volt. Kossuth szerint mindössze abban állott volna az az állítólagos szervezkedési akció, hogy elővették Fényes Elek statisztikáját, s ebből kikalkulálták, hogy melyik megyéből mennyi fölkelő várható, s odaírtak törzstisztekül jóhangzású neveket. Ily módon hozták volna ki azt az állítólagos 112 000 fölkelőt, mellyel az olasz és porosz kormányt kecsegtették.

Az ily statisztikai előzetes tájékozódás és számítgatás egyébiránt magában véve nem bizonyítaná azt, hogy ezen felül semmit sem tettek. Bizonyos, hogy történtek szervezkedési kísérletek. De a dolog természete szerint az ily titkos üzelmek, ha voltak is, nem ellenőrizhetők, legfeljebb oly esetekben, mikor egyesek bajba kerültek, amire voltak is esetek.

Ludvigh Jánosnak Kossuthhoz intézett 1861. szept. 12-iki levele azt a derültséget keltő részletet tartalmazza, hogy a fölkelési szervezkedés körül tevékenykedők közül valaki még Deák Ferencet is fölhasználta. Kérdezte tőle, kit ismer X. megyében erélyes, becsületes hazafinak. Deák, ki nyilván átlátott a szitán, ezt mondá: Ugye egy második Csányi László kellene? Az ám, felelé amaz. Majd gondolkodom, felelé Deák, s tényleg meg is nevezett egyet, anélkül, hogy kérdezte volna, mi végett történt a tudakozódás. Ugyancsak Ludvigh szerint egész Bihar, Szabolcs, Szatmár Komáromy kezében volt, s még a Deák-pártiak is hittek neki.

Gorove emlékirataiból, s mi, akik azokra az időkre visszaemlékezünk, közvetlen észleletekből is tudjuk, hogy bizonyos mozgalom lehetősége csakugyan nem volt kizárva, s maga Deák sem tartotta ezt kizártnak, ha az ellenség behatolna az országba, s magával hozná az emigrációt proklamációval, fegyvereivel. Szóval Deák is amaz általunk már említett mottó szerint ítélte meg egy magyar fölkelő mozgalom lehetőségeit: gyertek be, akkor fölkelünk, mire Garibaldi és az emigránsok azt felelték: keljetek föl, akkor majd bejövünk. Sajátságos kedélyesség, sőt naivság jellemezte ősidők óta az ún. magyar konspirációkat. Így volt ez 59-60-ban, így volt - méginkább - 66-ban. Mert a magyar, mely sohasem volt konspiráló náció, még kevésbé volt az 1866-ban, mikor a nemzet zöme várta és óhajtotta a kiegyezést. Gróf Andrássy Gyula a Klapka-légió terve ügyében hozzá levéllel forduló Scherr-Thosz grófnak, ki régi ismerőse és egykori emigránstársa volt, azt felelte, hogy helyteleníti ezt a tervet, s kétségbeesett és reménytelen vállalkozásnak tartja. A magyar közönség zöme is így gondolkodott 1866 nyarán. Maga Bismarck is a Klapka-féle expedíciót úgy, ahogy az megtörtént, politikai tüntetésnek tekintette, s mint ilyet kezelte azt. Egészen más lett volna Bismarck fölfogása s bizonyára eljárása is, ha egy francia-osztrák koalíció ellen kellett volna folytatni a háborút. Akkor, csakis akkor - de akkor aztán igazán - kész lett volna, mint végső esetben használandó eszközt, Magyarországnak egy inváziós sereg beküldésével való föllázítását is megkísérteni - miként azt Kossuth kontemplálta. Bismarck iratait olvasva ez iránt nem is lehetünk kétségben. Ezt az eshetőséget bevonta Moltkéval megbeszélt számításaiba akkor, mikor a Rajnától nyugatra fekvő területeket követő Benedettinek (augusztus 7-én) azt a büszke választ adta, hogy egy lóhereföld nagyságú területet sem hajlandó átengedni Franciaországnak, s ha ez támadólag lép föl, akkor minden forradalmi eszköznek is megragadásával és az egész német nemzet erejének mérlegbe vetésével meg fogja támadni Franciaországot, és elveszi tőle Elzászt. (Ez meg is történt négy évvel később.)

Bismarck még a Klapka-expedíció eredménytelen visszatérése után is folytatta a légió szervezését és erősítését. Türr tábornoknak belgrádi és bukaresti működéséről szóló jelentéséből tudjuk, hogy mikor Olaszországból Bukarestbe érkezett, ott Hohenzollern Károly, az új romániai fejedelem - ki Cousa herceg elűzetése után csak 1866. április 20-án foglalta el trónját - kijelentette neki, hogy mivel Bismarck is támogatja Türrt, ő is készséggel fog kezére járni, és az 1860-iki expedíciós kísérlet idejéből még megvolt fegyvereket is rendelkezésére bocsátja, s a betörő csapat szervezését támogatni fogja. Ugyanily kedvező fogadtatásban részesült Türr Belgrádban Mihály fejedelemnél. Türr akciójának támogatásában nagyobb buzgalmat fejtettek ki a poroszok, mint az olaszok. Mikor a fegyverszünet 1866. július 22-én megköttetett, Bismarck táviratilag figyelmeztette Türrt, hogy ezáltal meg ne tévesztesse magát, s tartsa fönn az erőt és szervezetet a jövőre.

Augusztus 7-én pedig, tehát már a Klapka-légió visszatérése után, azon a napon, mikor Benedettinek a föntebb említett büszke választ adta, a belgrádi porosz konzul a következő sürgönyt közölte Türr tábornokkal: tudassa Türr tábornokkal, hogy itt - Poroszországban - a magyarok szervezete fönntartatik, s hogy ő is intézkedjék, hogy az általa megteremtett szervezet ne gyengüljön. Aláírva: Bismarck. S hogy a folyton Belgrád és Bukarest közt ide-oda utazó Türr ezt a figyelmeztetést okvetlenül megkapja, egyidejűleg hasonló tartalmú táviratot küldött a bukaresti porosz konzulnak is, ki azt az akkor Belgrádon tartózkodó Türrnek továbbította.

A prágai béke megkötése (augusztus 23.) után gyorsan véget ért Bismarck összeköttetése a magyar emigrációval. Klapka már augusztus 14-én távozott Berlinből családjához Genfbe, s az egyelőre még fönntartott s csak az Olaszországgal való béke formális megkötése után (október 7.) végleg föloszlatott magyar légió parancsnokságát Mogyoródy ezredes vette át. Augusztus 24-én, egy nappal a prágai béke megkötése után Visconti Venosta ezt sürgönyözte Belgrádba Türr tábornoknak: béke Ausztriával biztosítva, királyi kormány nem ígérheti tovább támogatását. Néhány nappal később megjött Türrhöz Bismarck távirata is, mely így szólt: A béke meg lévén kötve, minden remény, valamit tehetni, elenyészett.

Ez a sürgöny a záróköve Bismarck összeköttetésének a magyar emigrációval.

 

[*] Vetter tábornok július 27-én kelt saját kezű följegyzései szerint kineveztettek: Anton Vetter Edler von Doggenfeld altábornaggyá, Klapka György vezérőrnaggyá. Ezredesek lettek: báró Uechtritz Emil, Telkessy József, Mednyánszky, Mogyoródy Adolf lovag, gróf Csáky Tivadar, Komáromy György, gróf Karacsay Sándor és Simonyi Ernő. (Utóbbi a kinevezést nem fogadta el.) Alezredes lett: Scheiter György lovag. Őrnagyok: Benedikty József, Rényi György, gróf Scherr-Thosz Artur, Grisza Ágost. Az alantas tisztek névsorát mellőzöm, csupán megjegyzem, hogy gróf Károlyi István és Tibor is ezek közt volt. Az egész tisztikar teljes névsora olvasható Vetter tábornoknak 1887-ben közzétett irataiban. A kinevezéseket Roon hadügyminiszter helyett Podbielsky államtitkár írta alá.