Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 6. szám · / · Lengyel Géza: Kis házak között

Lengyel Géza: Kis házak között
Regény
X.

A nagy hotelból, amelybe megszállt, harmadnap kiköltözködött. Mindig úgy hitte, szüksége van az életnek arra a változatos képsorozatára, amely az ilyen helyen elvonul az ember szeme előtt, most azonban nem tudta elviselni a lármát, a hallban fecsegő embereket, a pincérek és különféle rendeltetésű alkalmazottak seregét. Kikeresett egy öreges, csendes, kissé távoleső penziót, odavitette a holmiját. Ez a szertartásosan családias, finom hely, ez volt való most az idegeihez, a vágyaihoz, a gondolataihoz. Alig húsz vendége volt az egész háznak, a kapus, a szobalányok, a kiszolgáló kisasszonyok együttvéve bizonyosan többen voltak, mint a ház összes lakói. A személyzet azonban itt eltűnt, szinte láthatatlan volt, csak akkor jelent meg pontosan, hangtalanul, amikor szükség volt reá. Ósdi kastélyhoz hasonlított inkább, mint szállodához, és a fényes, idegen hodály után, amit otthagyott, most minden zugot, minden, a gondos törülgetéstől lekopott bútordarabot élvezettel vizsgált itt. A folyosókat valóban hangtalanná tette a vastag szőnyeg, és a széles cserépkályhákat kívülről fűtötték. Szobája a tengerre nyílt, erkély is volt rajta, de az erkélyajtó gondosan bezárva, és külön eltakarva félig egy nagy szőnyeggel. A tulajdonos megmagyarázta neki, hogy csak tapasztalatlan idegenek veszik komolyan ilyenkor az erkélyt. Mert látszatra tavasz van, a tenger kéken és zölden csillog, a nap ragyogóan süt, a levegő azonban álnok, és ilyenkor a meleg szobából kilépni a nyitott ajtón a födetlen erkélyre: biztos betegség.

A levegőben csakugyan volt valami gyanús, valami alattomos. Vagy nem is a levegő csalt. Az emberek csalták vele önmagukat. Az utak szélén örökzöld bokrok virítottak, a pálmákat vakmerően kirakták, hónak, nedvességnek már semmi nyoma, és mindez nagyszerű, gyönyörű lett volna meleg bundából tekintgetve reá. A tengerparti fürdő vendégei azonban komolyan vették, hogy itt Riviérát kell játszani, könnyű felöltőben jártak, admirális-sapkákat tettek a fejükre, és alapos náthákkal tértek haza. Ebéd után, a parton, szabad ég alatt itták a feketekávét, a sima tengert belepték a csónakok, korán lesült arcú, vidám és tiszta emberek járkáltak. Itt-ott pedig aggasztó köhögés hallatszott, és a szegény embert, aki két világrészen át hurcolta beteg tüdejét, messziről elkerülték az önző és kíméletlen egészségesek.

Császi újra, meg újra végigjárta a hosszú tengerparti utat, és nem unta meg soha ezt a sétát. Néha halkan ütődött a víz a parti sziklákhoz, más napokon zúgott és tajtékzott. Mikor a napsugarak ferdén érték, egészen fekete volt a mozgó víztükör, és a hab olyan volt rajta akkor, mint a fekete márványban a fehér erek. A kis bárkák szelíden táncoltak, és alig lehetett megérteni, mi az, ami olykor félelmessé teszi, városnagyságú hajókat pusztító erővel ruházza fel a titokzatos elemet. Pedig milyen egyszerű - gondolta néha Császi. Ezer meg ezer billió tonna súlyú anyag, víz vagy levegő vagy akármi mozgolódik örökké ágyában, keresi az egyensúlyt, és nem találja meg, odaütődik valamihez - mintha egész vasúti vonatokat csapkodna egy láthatatlan óriás törékeny dióhéjakhoz, és ebbe belé kell pusztulnia annak, aki nem tud ügyesen kitérni előle.

A tömérdek sétától, a pusztán vegetatív életmódtól hatalmas étvágya volt. Reggelire egész lakomát hozott be nagy tálcán a szobalány, és elpusztított mindent, az utolsó darabka vajig. Az ebédet már alig várta, és mindig az elsők között volt, akik elfoglalták helyüket. Fehér csipkefüggönyök borították az ablakot, a nagy kredenc hatalmas márványlapja hófehér, hímzett terítővel volt leborítva, egy régi álló óra bánatosan ketyegett a terem keskenyebb falánál. Egy hegyesre nyírt szakállú, bő frakkba bújt főpincér sarkatlan cipőiben, nesztelen járással halkan, ijedt arccal dirigálta a kiszolgáló lányokat. Csupa csinos lány, nem: - kettő közülük, egy rózsaszín húsú szőke és egy magas, fekete lány egyenesen szépség - mindnek nagy fehér kötény borítva sima fekete ruhájára, és haján könnyű vászonbóbita. Ezek is csendesen jártak, egy tányér, egy kés zörrenése is alig hallatszott. És ebben a merev, szinte ünnepélyes csendben, ebben a környezetben, ahol nem is spanyol, hanem angolnak tartott etikettet erőszakoltak jókedélyű, egyszerű, többnyire osztrák emberekre, viharos étvággyal fogyasztotta szinte mindenki a hosszú, sokfogású ebédeket, óriási tálak ürültek ki, és Császi egyike volt azoknak, akik a legtöbb ambícióval végezték a pusztító munkát.

A társaság egy része változott, a legtöbb azonban már törzsvendég volt, amikor Császi megérkezett, és saját birodalmának tekintve a penziót, a jövevényeket kissé lenézte. Egy öreg osztrák grófné ült állandóan az asztalfőn, egy színes, selyemruhákba öltözködő aszott vénasszony, aki ráncos arcára vastagon rakta a festéket. Mellette jobbról egy civilruhás tábornok, aki viszont a bajuszát festette, balra egy megfontoltan beszélő kövér, nagy rőtbajuszos úr, akit Herr Commerzienrátnak címeztek. Ez, meg még néhány ember, akikhez leereszkedtek, volt a társaság törzse. A szót többnyire a grófné vitte, és - főképpen ha új vendégek mutatkoztak - mindig volt egy története, amely így kezdődött:

- Amikor a császár nálunk lakott a manővereken...

Aztán főzeléket vett a késére, és ijesztő elfogulatlansággal dugta szájába.

Császi számára kitűnő szórakozási alkalom volt ez a társaság. Nem ismerkedett meg velük, de a közös asztalnál érdeklődve hallgatta fontoskodó beszélgetésüket, amellyel kiszíneztek, elnyújtottak minden semmiséget. A grófné kalandokkal gyanúsította a Commerzienrátot, és a nagy, esetlen ember boldogan mosolygott. A tábornok vékony kappanhangon beszélt, politizált is, de minden felsőbb rangbeli emberről nagy tisztelettel emlékezett meg. Unalmasak voltak, öregek, vízízűek voltak, de Császit érdekelték, mint minden apróság, kezdve egy-egy régi fiókos szekrénytől a kapus aranyzsinóros sapkájáig.

Jóleső és tartós testi fáradtság állapotában volt mindig. Hatalmasat aludt, hosszú hónapokon át tartó szakadatlan munkától, izgalmaktól meggyötört idegei most szerezték vissza régi erejüket. Arra, amit otthagyott, terveire, az egész Révpartra, a lányra csak mint egy nagy, összefolyó, vázlatos képre gondolt, a jövő is egészen bizonytalanul állt előtte, gondosan és sikerrel tartott távol magától minden töprengést, minden részletesebb tervezgetést. Itt is inkább egy tömegben, együtt figyelte az embereket. Arcának sápadtsága eltűnt, izmosabbnak, fiatalabbnak érezte magát, mint valaha, de amikor a tengerparton egy-egy tüzes pillantást kapott, teljes közömbösséggel adta vissza. Maga is csudálkozott ezen. Az asszonyok mindig érdekelték ezelőtt, még számításból se játszotta a hideget, és most, mintha nem húsból, vérből lettek volna a nők, akik pompás, színes toalettekben, frissen és plasztikusan itt rajzottak.

Gyurácztól néha hosszú és semmitmondó levelet kapott, Arankának egy-egy képes levelezőlapot küldött kevés, óvatos szóval. Az irodában hagyott segédje rövid értesítésein kívül aztán nem is igen volt más érintkezése a világgal, és ennek is örült. Az volt az elve, hogy a jó hírek, a nagy örömek bejelentései nem levélben érkeznek. Két hete lehetett a tengerparton, amikor egy nagy fehér borítékon Reiner bácsi kusza írását ismerte meg. A hosszú levél kissé homályosan és zavartan arról számolt be, hogy a dolgok jó vágányon vannak, április végén okvetlenül meglesz a döntés a villamos telep ügyében, és egy-két hét múlva haza kell jönnie. Biztos, hogy benne lesz a vállalatban - ez a kifejezés ismétlődött meg kétszer is, és ez megzavarta. Inkább kétségesnek vette ezt, semmint biztatónak. Mi az, hogy benne lesz? Hát nem lesz az övé? Hát már kitúrták? Egy ideig bosszankodott, aztán kényszerítette magát, hogy ne gondoljon többé reá. Itt nincs üzlet, nincs gond, nincs vállalat. Majd ha otthon leszünk.

Még egy passzusa volt a Reiner bácsi levelének, amely felbőszítette. Bőbeszédűen mondott el egy történetet arról, hogy Turneréknél volt teán, csak úgy véletlenül vetődött be, nem várták, az asszony egyedül volt, de később beállított Rozsnyai kapitány - nem tudod, hogy az asszony névtelenül virágot küldött neki, amíg a karját kötözték? - és nagyon otthonosan viselkedett. Mintha mindennap odajárna.

Hát ehhez meg mi köze? Érdekli őt? Törődik többé vele? Nem, nem, nem. Bosszúsan tépte szét a levelet. Kora délután volt, még sütött a nap. Kabátot vett, lement a strandra. A tenger most hullámzott, játszott, hangosan beszélt. A parton kevesen jártak. A gondosan kivasalt, kitisztogatott öreg urak - ezek voltak legtöbben a vendégek között - már visszahúzódtak a közeledő este elől. Általában az egész hely nem volt nagyon forgalmas ezekben a napokban, és Császi számára külön élvezet volt számontartani minden egyes vendéget - csak egyszer kellett látnia egy arcot, többé nem felejtette el - és klasszifikálni minden új jövevényt.

Akik most körülötte szállingóztak, azokat, a maga módja szerint, mind ismerte. Egy nagyon gazdag, ősi nevű magyar gróf sétált igen kopott ruhában, kezénél vezetve tízesztendős fiát, egy még mindig szép asszony a leányával, egy sovány, fekete képű, nyírott bajuszú aranyifjú, kínosan jól öltözött, aki oly sötéten nézett maga elé, mintha mindig harcban állana az egész világgal, egy hajdani magyar miniszter és még néhány ember, akinek az arcát már látta ezen az ismerkedő helyen. Új alak csak kettő. Fiatal pár, nászutasok. Milyen mulatságosak, kellemetlenek, rosszul neveltek, rosszízlésűek a nászutasok. Már csak azért is érdemes megnézni őket - ez volt a Császi véleménye -, hogy a nyilvánosságra nem való kedveskedésnek valami új formáját, új részletét figyelje meg az ember. Mihelyt másodszor találkozott velük, igyekezett közelükbe férkőzni. Nagyon érdekelte ez az emberfajta. A nászutas pár úgy ment, mint minden nászutas pár a világon: egymáshoz simulva, a kezeiket szinte összefonva. Nem titkolták, hogy most együtt dobog a szívük, és minden mozdulatuk, vágyuk, gondolatuk egy. Ez a szerelmes összeolvadás, amilyen mindennél nagyobb dolog, amilyen elvakítóan nagy két ember számára, többnyire olyan kényelmetlen a harmadiknak, a negyediknek, az idegennek, ez az összesimuló pár azonban nem volt sem meghökkentő, sem komikus.

Császi szinte megdöbbenve felejtette rajtuk a szemét. Milyen szépek voltak. Szépek, egész egyszerűen, a férfi is, a nő is. Egy magas és izmos, szőke férfi, a legritkább fajtából, abból, amely világos szőkesége ellenére is erőt és energiát mutat. Egy fiatal atléta rugalmas alakja és egy római bronzszobor feje. Az asszony pedig ugyanennek az emberfajtának egy új, más változata, sötétebb, aranyos szőke, zománcosan csillogó arcú, inkább vékony, mint telt, hajlékony, friss. Gyorsan, ütemesen lépkedtek, egyenesen, büszkén, mintha hangosan hirdetni akarnák nagy boldogságukat. Északi hercegpárnak látszottak, a boldogság, a mámor fejedelmeinek.

Valami furcsa érzés futott át Császin, amikor harmadszor is látta őket: az irigység érzése. Ebben a pillanatban gondolt rá először, hogy egyedül van, és hogy egyedül lenni puszta, kietlen. Néhány hét óta most jutott eszébe újra, hogy mennyi gond, küzdelem vár rá, míg mások szabadon, ragyogva, gazdagon járnak. Kik lehetnek vajon? A fejében elraktározott sok ezer kép között mintha valaha már megfordult volna a férfié. Kutatott, kutatott utána, de nem találta meg. Otthagyta őket, más irányba indult, el a tengertől, a hegy felé.

A következő napokban minduntalan feltűnt előtte ez a pompás pár - mindenki utánuk fordult -, és őt valami furcsa érzés arra késztette, hogy messzire elkerülje őket. Irigykedem - szidta önmagát -, vén szamár létemre. Pedig nincs is ok, nem is szeretném. Ez a vöröshajú asszony, ez szinte gyűjti maga köré a falánk, tiszteletlen, sértő férfipillantásokat - én nem tűrném el. Természetesen sokszor találkozott velük, és ahogy többször nézte, lassanként megvilágosodott előtte a férfi arca. Csakugyan, ott volt az emlékei között. Nem lehetett ez más, mint Andorkai, akivel együtt érettségiztek, aki az utolsó évben került hozzájuk, az a hajdan vézna, hosszú szőke fiú. Az orrát, a homlokát és a szemeit lehet csak felfedezni a régiből. Más minden megváltozott rajta, kifejlett, megférfiasodott. Egy délben éppen szemben találkoztak, a férfi egyedül volt, nézett egy darabig, és most ő is ráismert:

- Laci, Császi Laci!

Nagyon örültek egymásnak. Andorkai boldog volt, hogy áradozhatott. Kicsit bőbeszédű volt így közelről. Messziről úgy látszott, mintha több öntudatos nyugalommal viselné a sok jót, amit két kézzel szórt rá a sors. Egy nagyszerű birtokon gazdálkodott, amit három évvel ezelőtt véletlenül és váratlanul örökölt a maga nagyon szerény kis vagyona mellé. Pompás birtok, valóságos aranybánya.

- És a feleségem? Nem ismered a feleségemet?

- Nem, nem volt még szerencsém.

- Csak azért, mert színpadon is volt, mielőtt elvettem. Igaz, csak egy évig. Nagyon tehetséges, de nem az a fő, hanem, hogy milyen asszony, barátom, micsoda asszony. - Karonfogta Császit, magával cipelte, kifogyhatatlan volt a dicséretekben.

- Meg kell házasodni, barátom - mondotta, amikor elváltak. Meg kell házasodni...