Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Figyelő

Bárdos Artur: Bánffy Miklós díszletei

Shaw történelmi képeskönyvének legfantáziásabb, legszínesebb, a színpadi illusztráció erejét legjobban megpróbáló képcsoportja: a Caesar és Kleopatra. A drámaíró, hosszú leírásokban, az exotikum ezer színében izzó, pompás meseképeket követel a színpadtól. És ezek az egyes jelenetek elé írt színhelyleírások annyival is nagyobb jelentőséget nyernek, mert szinte legszebb részletei a darabnak.

A Nemzeti Színház kitűnően oldotta meg ezt a pompát: egyszerűséggel. Az egyszerűség mindig a legjobb színpadi megoldása a legbonyolultabb feladatoknak is. Délszaki, színes, és ami még több: színességet éreztető volt minden kép, amellett színben, vonalban nyugodt, nagy felületű, egységes. Igaz, hogy nem túlságosan lendületes és fantáziás, nem merészen és egyénien stilizáló. De az elv, mely szerint készültek, a színpadi megértés: a legjobb, leghelyesebb. És, egyelőre, ez a fontos. Új jelenség nemcsak a Nemzeti Színházban, hanem szinte a magyar színpadon is.

A nehéz feladatot állító toronyjelenet megoldása - az egész toronynak csupán egy kis, de annál valószínűbb részletével -, a terasz kettéosztottsága és képszerű gazdagsága: csupa szellemes, helyes megfejtés. Az utolsó kép igazán pompás, anélkül, hogy édeskés volna. Kár, hogy a megvilágítások nem lehettek jobbak, igazabbak, de ez nem a rendezés, hanem a színpad építésének hibája. (Vajon az új Nemzeti Színház fogja-e hasznát látni a világítási technika új eredményeinek?)

Meg kell állapítani, hogy egy idő óta az Operaházban és a Nemzeti Színházban látjuk végre nemcsak a legdrágább, hanem a legmaibb és legművészibb díszleteket is. A két öreg, nehézlépésű állami színház ebben most elöl jár, legelöl.

Bizonyára nem tévedünk, hogyha ezt a lényeges és pontosan ennek a szezonnak a kezdete óta megállapítható változást - melynek különösen az Operaház legszebb sikereit köszöni - gróf Bánffy Miklós legszemélyesebb közreműködésének tulajdonítjuk. Ő maga ugyan szereti ezért is, mint a legbehatolóbb tárgyiassággal elvégzett színházvezető munkájának egyéb reszortjaiért is, másra hárítani a felelősséget. De nyilván ez az egyetlen bürokratikus visszaélése, egyébként sokkal inkább látszik művésznek, hogysem bürokrata lehetne. Hogy a kormánybiztosi hatáskört nem értelmezi szigorúan, és az akták aláírására előkészített toll helyett a rajzolóceruzát is a kezébe veszi, az sem baj a fennforgó esetben, csak Isten ments, hogy precedens legyen belőle az elkövetkező kormánybiztosok számára.

Ennek az arisztokratának, úgy látszik, szabad művésznek lennie, egyrészt mert engedelmünk nélkül is, születésénél fogva az, másrészt, mert semmi másban, csakis művészet dolgában látszik érzékenyül arisztokratának. Ami a lendületet és a hagyományok tiszteletlenségét illeti, megjelenése egyenesen forradalmi volt az állami színházakban. Az egyre bonyolódó és kicsinyes technikai ravaszkodásokban elmerülő színpadi gépezet minden hagyományát félredobta, és a színpad lényegét érző, meglepően egészséges színpadi érzékkel fogott munkához. Egykori elődje, a szintén nagyízlésű Keglevich gróf - mindig ez volt a benyomásom - csak bútorokhoz, szőnyegekhez értett finom amatőri ízléssel, szóval éppen azokhoz a valódiságokhoz, amiknek színpadon fordított a jelentőségük, igazi nagyúr volt, aki a színpad kedvéért sem akart hazudni. Ez a Bánffy gróf ebben nem mágnás, nem amatőr, roppantul tud a színpad nyelvén, és mint művész kitűnően, nagyvonalúan tud hazudni is a kedvéért.