Nyugat · / · 1913 · / · 1913. 5. szám · / · Figyelő

Elek Artúr: Enrico Annibale Butti

Erről az olasz íróról - még friss a halála híre - azt jövendölte élete utolsó esztendejében John Addington Symonds, hogy hazájának legnagyobb írója lesz. 1892-ben történt ez, abban az évben, amelyikben Butti első regénye, az "Automa" megjelent. A csak néhány évvel idősebb D'Annunzio már híres író volt akkor, első verseskötetei, első regényei fölverték már az irodalmi berkek csendjét, és már megkezdték körülötte munkájokat az utánzók. Butti még alighogy kibújt az iskolából, Padovában, Modenában, Bolognában filozófiával, joggal, matematikával foglalkozott, amígnem egyszerre írónak érezte magát. Huszonnégy éves volt, mikor az "Automá"-t közrebocsátotta, huszonnégyéves korában kész író és kész ember. A világnézet kialakulását megelőző válságokon, az ifjúkor filozófiai kétségein rég túl volt már. Ő, aki Padovában az öreg Roberto Ardigňnak, az olasz pozitivisták atyamesterének volt tanítványa és az evolucionista Gaetano Trezza csodálója, huszonnégyéves korában már a pozitivista filozófiából is kigyógyult volt. Márt megvolt az önálló világnézete, józan idealizmusa. Már az írói programja is készen van akkortájt: tudja, hogy mit akar és hova szándékozik. Idealistának vallja magát, de mindenféle miszticizmus ellenségének. Idealizmusán az alkotó művésznek a Megismerhetetlen iránt való kíváncsiságát, vagyis a "Ding an sich" tudatát, továbbá annak a szükségességnek fölismerését érti, hogy a mű középpontja valami fennkölt eszme legyen. Írói irányát pedig így határozza meg: "lehetőleg olyan tárgyakat választani, melyek bár szigorúan igazak, egy sereg olyan egyes esetet foglaljanak össze, amik egy közös elnevezés alá csoportosíthatók úgy, hogy már egyetlenegyüknek elbeszéléséből is logikai szükségszerűséggel merüljön föl valami egyetemes, örök gondolat, majd azt mondanám: valami egyéni vagy társadalmi élet-axióma. Az elbeszélt esetből ily módon szimbólum lesz, mégpedig valamely eszmének szimbóluma." (Ugo Ojetti: "Alla scoperta dei letterati.")

Érthető, ha ezt a koraérett tehetséget akkora reménységgel fogadták. Mindenki sokat és nagyot várt tőle, a fölkészült koraférfitól, ki oly öntudatosan vágott neki előre kirajzolt pályájának. Ma, hogy ez a pálya hirtelen megszakadt, csodálkozva állapítja meg a vizsgáló, mily következetesen haladt rajta maga kitűzte célja elé Butti. Végig ugyanazt látta céljának, amit ifjú korában józan és világos szavakkal meghatározott. Mindössze egyszer tért le útjáról, de az azután végzetes letérés lett. A regényíró Butti a színpad kedvéért cserbenhagyta a regényt. Hátat fordított neki, noha biztos érzésével és ítéletével rég megállapította, hogy az ő tehetsége elsősorban elbeszélő tehetség, és noha a színpadi művészetnél mindig többre tartotta az elbeszélő művészetet. Igen érdekes vallomása olvasható erről Ojetti idézett könyvében. A színpadi művészetet művészetnek egyáltalán el nem ismeri benne. A színpadnak, úgymond, olyan műszaki követelményei vannak, melyek az esztétika követelményeivel össze nem férnek, "azután meg - így folytatja - a színházat mindenha meg fogja alázni természetes bírája, a tömeg". Akkoriban (1894-ben) még csupán az a vágy vitte az ambíciós ifjút a színpadra, hogy ismertebbé tegye nevét. Érvényesülését akarta előkészíteni színpadi sikereivel. De az történt, hogy miután első kísérleteivel megbukott, valóságos szenvedéllyel próbált rajta ismét szerencsét. És mikor azután megérte első színpadi sikereit, a színpadon is ragadt. Az olasz regényírás elvesztette egyik legtöbbet ígérő fiatalját.

Húsznál több színdarabot írt Butti, s a tudománynak a hithez való viszonya foglalkoztatta legtöbbjükben. Tudjuk, hogy ő maga is pozitivistából lett ideálokban hivővé. A hitetlen léleknek ezt a fejlődési menetét akarta megmutatni "Ateisták" című drámaciklusában. A ciklus három drámájának cselekménye a hitetlen embernek háromféle típusa körül fejlődik: az érzékiesen hitetlen, a "l'homme volupté", a filozófiai hitetlen és a szociológiai hitetlen körül. "La corsa al piacere" (A gyönyörűség hajszája) az első darab címe, a másodiké "Lucifero", a harmadiké "Una tempesta" (A Vihar). Az elsőnek hőse Aldo Rigliardi, alapjában minden jó tulajdonsággal megáldott és szerencsés körülmények között élő ember. Szereti a feleségét, és imádja öreg édesanyját. De ugyanakkor viszonyban él egy fiatal leánnyal, feleségének legkedvesebb barátnőjével. Robbanásszerűen dől össze a hazugságok épülete, mikor felesége megtudja kettős árulását. Nem akar továbbra is együttélni az urával. Ez ekkor jut tudatára annak, hogy mily mélyen szereti a feleségét. Teljesen megtöri és végképpen megalázza ezt az ideálokban nem hívő akarat-embert édesanyjának halála. A nemes öregasszony fiának lealjasodását nem bírta túlélni.

A "Lucifero" hitetlenje Alberini tanár, hajdani kispap, aki még egész ifjan szakított a teológiával, a vallással, a hittel a racionalista bölcseleti eszmék kedvéért. Hangosan és büszkén ateista (mint ahogy Olaszországban mai nap is szokás még), egyetlen fiát is annak neveli. Történik azonban, hogy fia beleszeret apja egy erősen vallásos, sőt klerikális érzésű kartársának leányába. Minthogy ez a konok ember hallani sem akar arról, hogy leánya Lucifer fiának legyen a felesége, a két fiatal a leány apjának ellenére kel egybe. De boldogságuk hamar véget ér. A menyecske halálos betegségbe esik és meghal Istenhez kiáltó, csodáért könyörgő férjének karjában. A hitetlen Alberini tanár pedig megdöbbenve veszi észre, hogy immár az ő hitetlensége is megrendült.

A harmadik dráma Adolfo Siesi megtérését mutatja be, megint csak a halál titokzatos hatalmának előtte. Amerikából tért haza Adolfo nagybátyjának, a gazdag földbirtokosnak hívására. Népboldogító eszmékkel jött barátjának, egy rajongó és hóbortos apostolnak kíséretében. Azt képzeli, hogy nagybátyja hatalmas birtokán módjában lesz majd jót cselekednie, fölvilágosítania, boldoggá tennie a munkában elsanyarodott, földetlen népet. De nagybátyjának zsarnoki akarata teljesen megbénítja. Óriási zivatar veri el a nép termését. Az öreg Siesi könyörületet nem ismer a szerencsétlenül jártak iránt: egy agg zsellérjét, aki már évek óta adósa a bérrel, ki akarja tenni az országútra, s mikor az öreg szembe mer szállni vele, meg is üti, Adolfo szeme láttára. Felháborodtában a magából kikelt fiatalember ráhagyja barátjára, hogy valóra váltsa régóta készülő szándékát. Még azon este holtan szedik föl az útról az öreg földesurat: orozva agyonlőtte valaki. A halál látványa leteríti Adolfót. A felsőbb hatalmak kezét érzi meg egyszerre ő is. Lelkifurdalás fogja el és önmagában való kételkedés.

Ennek a drámaciklusának köszönhette Butti első igazi színpadi sikereit. Különösen a "Lucifero"-nak volt nagy a hatása, azt sokan a legjobb munkájának ítélik. Az is drámái között. Igen jól megépített színmű, szereplői a részletekben jól megfigyelt és ügyesen mozgatott alakok. De nem igazi emberek, hanem mechanizmusok, mint Butti minden jelentősebb drámájának főalakjai. A tézist szolgálják, melyből a cselekvény fejlett. A tézis pedig, ha nem éppen hazug, legalábbis mondva csinált. Könnyű belátni, hogy az olyanféle gondolatmeneteknek fejlődési történetét, aminőkkel Butti demonstrál, színpadon bemutatni nem lehetséges. A dráma a kész, vagy majdnem kész fejlődési folyamatok bemutatásának helye. Színpadon megoldani az olyan pszichikai helyzeteket, amilyeneket Butti "Ateistái"-ban a színpadra vitt, csak erőszakos módon, a deus ex machina segítségével lehet. De az olyan tézis, hogy a hitetlenből mint lesz hívő, valami nagy katasztrófa, a véletlen valami brutalitásának hatása alatt, nem is méltó idealista gondolkozóhoz. Már a tudománynak a hittel szembeállítása egymaga is erőszakosság, mert a kettő tulajdonképp jól megfér egymással. S akiben meg nem fér, abban nem is okoz drámai bonyodalmat vagy éppen katasztrófát.

Ilyenek Butti "egyéni vagy társadalmi élet-axiómái". Filozófiája az évek során nem fejlődött, nem finomodott, mélyebb nem lett. De nem is lehetett azzá a durva színpadon, amely Olaszországban talán még inkább rabja a közönség rossz ízlésének, mint egyebütt. Az olasz kritika évtizedeken át azzal tette túl magát Butti becsületes erőfeszítésein, hogy műveit a "teatro del pensiero" meghatározásába foglalta. Ezzel megkülönböztette szerencsésebb kartársaitól, de lendíteni nem lendített darabjainak sorsán. Élete vége felé Butti hangosan is kifakadt a kritika ellen, mely Olaszországban valóban szolgaibb a közönség iránt, mint egyéb országokban, s mely egy-egy újdonság értékét a felvonásvégi kihívások számához méri. Élete vége felé mind erősebb honvágy fogta el Buttit a cserbenhagyott regény után. Hiába voltak hébe-hóba színpadi sikerei, kivált mikor engedett elveiből, és leereszkedett a közönségéig ("II. Cuculo" című bohózatával és néhány más hasonló természetű, könnyű fajsúlyú munkájával), tizenöt esztendei drámaírás után mégis be kellett látnia, hogy a színház közönségét nem sikerült meghódítania. Másfél évvel halála előtt félig megvolt már legújabb regénye, és abban reménykedett, hogy 1913-ra ki is kerül a sajtó alól. S akkor - úgymond - ha csak lehet, soha nem ír többé drámát. De nem érte meg ezt a maga kitűzte dátumot, aminthogy élete egyéb reménységeinek és vágyainak teljesülését sem érte meg.

Ugyanazzal a ranggal halt meg, amellyel az irodalomba lépett: a nagyot ígérő regényíróéval. Ha valami megőrzi nevét, elbeszélő munkái őrzik meg. Azokban mutatkozott meg igazi tehetsége: a lassan haladó, körülnéző, figyelő, elemezve leíró elbeszélőé. Nagyon érdekelték a lélek bonyodalmai és különösen a szokatlan, sőt ritka lelki helyzetek. Hogy elemezni és érdekes lelkiállapotokat exponálni mint tudott, azt már első művében, "Immorale" című elbeszélésében megmutatta (magyarul Tóth Béla fordításában jelent meg "Az erkölcstelen" címen). Ezt a munkáját 1889-ben, huszonegyéves korában írta. Mikor 1895-ben, tehát első két regénye után, kiadta, alig akarták elhinni, hogy első zsengéje, annyira a kész író tudatossága érzik minden szavából és egész koncepciójából is.

Nem bizonyos, de valószínű, hogy ha megmarad az elbeszélésnél, korán megérett tehetsége újabb fejlődési lehetőségekre talál. Torzó-állapotában ez a művészélet gazdagnak és változatosnak éppen nem mondható Valami szárazság, valami állandó józanság jellemzi Buttit pályájának minden korszakában. Sem képzelő, sem érző potenciája szerint nem volt költő. S amikor élete vége táján egyszer mégis megkísérelte, hogy költő legyen, és megírta "Il Castello del Sogno" (Az álom kastélya) című fantasztikus tárgyú drámai költeményét, akkor érte életének legnagyobb csalódása: az, hogy senki sem akart művében költői alkotásra ismerni.

Életének eredendő szerencsétlensége abból származhatott, hogy egészen korának gyermeke volt. Annyira benne élt az utóbbi két évtized természettudományos akarásoktól megszürkített és egyénietlenné lett gondolati világában, hogy ki nem tudott emelkedni belőle. Vitte az ár. Becsületes, lelkes, nemes eszméknek volt kikiáltója, de eszméinek nem volt egyéni színe. Nem Buttinak: korának eszméi voltak azok. Nobilis jelenség volt az irodalomban: idealista, aki nem a pillanatnyi sikert kereste, vagy ha igen, azért tette, hogy örök sikerekhez igyekezzék általok.

Hogy meghalt és eltemették, meghatók barátainak emlékezései és búcsúztatói. Minden igaz ember barátja volt. Akár nekrológusát írták meg, akár emlékbeszédet mondtak róla, mind az embert emelte ki alakjából, azt a boldogtalan lényt, kinek élete egy hosszú szenvedés, egy nagy tragikum volt, aki két évtizeden át járt a halálos betegség tudatával, és aki lelkének nyomasztó állapotában, sorvadó testtel is úgy küzdött a dicsőségért, mint egy gladiátor, aki teljesületlen reményekkel, az elhibázott élet tudatával és keserűségével, kétségbeesve, de szemérmesen, barlangjába félrehúzódva, hangtalanul halt meg, mint egy sebzett oroszlán. Kevés olyan megrázó emléke maradt művészéleteknek, mint Butti rövid végrendelete, melyben néhány szóval arra kéri barátait és a világot, hogy feledjék el mihamarabb, mintha nem is lett volna.

Annál kevesebb szó esik barátai megemlékezésében Buttiról, az íróról. Szinte feltűnő kegyeletesen térnek ki e feladat elől. Szinte színészies iparkodással mutatják úgy, mintha a megilletődés fojtaná beléjük a szót, mikor arra kerülne a sor, hogy a művészt méltassák elsiratott barátjukban. Úgy látszik, az ember volt Buttiban a legértékesebb. Az az ember, akit írásaiban egészen, értékéhez méltóan kifejezni sohasem tudott.